33. fejezet

Végül elsötétült minden és halk zongoraszó verődött vissza a falakról, aztán nem sokkal később a dobok lágy dallama és a gitárhúrok csengése. A három lány tökéletes szinkronban emelte tekintetét a pódiumra, ami fakó fényben kezdett úszni, s ahol ezúttal nem a megszokott énekes ácsorgott a mikrofonállvány mögött. SeoYeon szempárja elhomályosult, mikor elértek hozzá az első hanghullámok, s meglátta JongHyunt, aki egy mikrofont szorongatott az ujjai között. A legidősebb lány ajkához emelte jobb kezét, szeméből kicsordult az első könnycsepp, csodálattal telve hallgatta a fiút.

A másik két lány közelebb lépett meghatódott barátnőjéhez, egyikük derekára simította karját, míg a másik vállára szorított gyengéden és megértéssel telve. SeoYeonhoz hasonlóan ők is ámulattal figyelték a fiúk játékát, ami a megszokottól jóval eltérőbb volt. Érezték mindhárman, hogy ez a rögtönzött fellépés, most csak és kizárólag nekik szól. Lehetne bárki a színpad előtt, sikoltozhatna bárki torka szakadtából, tudták, hogy nem érdekelné a Bandát, egyedül csak az, hogy a három lányt, kiket cselédekként nyertek egy játék során, most lenyűgözzék.

Még HaEun is elégedetten mosolygott és járatta fejét, ahogy figyelte KiBum mozdulatait, amik még kissé esetlennek tűntek a gitár mögött. Minden tudását összeszedve koncentrált a húrokra és a pengetőre egyaránt, nem akart kudarcot vallani a lány előtt. Remélte, hogy próbálkozásai ellenére, JongHyunnak mielőbb sikerül visszahódítania SeoYeont, így megszabadulhat a számára kényes pozíciótól és újra ő lehet az, aki hangszínével varázsolja el a néha makacskodó kedvesét.

MinRee bármennyire is próbált a négytagú csapat teljes egészére figyelni, képtelen volt rá. Csupán a dobok mögött ülő és lassú ritmust diktáló TaeMinre tudott összpontosítani. Se kép, se hang, egy újabb világháború is kitörhetett volna mellette, akkor sem lett volna hajlandó elfordítani csillogó pillantását a dobosról. TaeMin hosszú haját ezúttal hanyagul feltűzte, ám néhány rövidebb tincs még így is kikandikált a helyéről és sötétbarna szemére hullottak. Lüktető, fedetlen felkarja elnémította MinRee-t, csak a gombócokat tuszkolta le a nyelőcsövén bámultában. Túlságosan is vonzónak látta így a fiút, aki már az első találkozásukkor magával ragadta a lányt.

SeoYeon iparkodott megtartani lélekjelenlétét, hogy legalább ne kezdjen éktelen zokogásba meghatódottsága miatt, azonban ez egyre nehezebbnek bizonyult JongHyun hangját hallva. S ezen okból kifolyólag csak még bonyolultabb volt nem összeesnie abban a momentumban, mikor a fiú felé nyúlt jobb karjával, ezzel motiválva, hogy közelebb sétáljon hozzá. SeoYeonnak a földbe gyökerezett mindkét lába, nem tudott moccanni, hiába küszködött vele.

Végül JongHyun lépett kettőt a pódium széléhez, lábfeje már lelógott az emelvényről, majd lassan leguggolt, karját még mindig SeoYeon felé tartva, s tovább énekelve. Ajkaira lassan kúszott egy édes és kérlelő mosoly, ami bátorságot öntött a lányba. Ellökte magát a faltól és bukdácsolva előrébb merészkedett a mozgó emberseregben.

Elé érve JongHyun megfogta SeoYeon bal felkarját, még közelebb húzta a színpadhoz, aztán könnyedén és egyben óvatosan a fenekére huppant és lábait lógatva énekelt tovább a lánynak. Belefeledkezve a másik pillantásába. TaeMin és KiBum természetesen egyetlen másodpercre sem volt hajlandó levenni a szemét a falnál maradt lányokról, s már-már ők is az idősebbhez hasonlóan hívogatóan pilláztak korábbi cselédeik irányába.

JongHyun még jobban a közelébe csalogatta a lányt, ő maga is még kijjebb csúszott a pódiumon, s egészen SeoYeon arcáig hajolt. A dalban megbúvó parányi szünetet kihasználva piszkálta meg orrával SeoYeon orrát, és egyetlen apró csókkal hálálta meg a lány bátorságát.

A közönség többi tagja nem bírta megállni, hogy hangos sikítással vagy épp fintorgással ne reagálja le a jelenetet, azonban ezzel JongHyun mit sem foglalkozván folytatta tovább az édes udvarlást. Sikerrel. SeoYeont végleg meghódította, visszafordíthatatlanul magába bolondította az idáig tiltakozó és érzéseivel folyton küszködő lányt.

Az utolsó refrénhez érve felpattant, hátraaraszolt társaihoz, majd TaeMinnel és KiBummal egyetemben énekelte a végső akkordokat. Minden érzelmüket beleadva a hódításba és magába a dalba is, mely bármelyik világlistán megállta volna a helyét valamennyi sikeres sztár dala mellett, sőt, néhányat még akár többszörösen le is körözhetett volna.

SeoYeon könnyeivel küszködve indult meg visszafelé, de alig hátrált két lépést, mindkét oldaláról egy-egy kar fonódott derekára és karolta át a vékony testet. HaEun bal oldalról kapaszkodott a lányba, míg MinRee jobb oldalon igyekezett megtartani mindannyiuk egyensúlyát. Pityeregtek és mosolyogtak. Felváltva. Hol egyikük, hol pedig a másik lány törölgette le a sós nedvességet az arcáról. De a mellkasuk hibátlan ütemre vert a bordáik között, tökéletesen egy ritmust diktáltak. A dal véget ért, JongHyun mosolyogva rakta vissza az állványra a mikrofont, miközben két barátjára sandított. KiBum vigyázva letette a gitárt annak tartójára, ahogyan TaeMin is farzsebébe csúsztatta dobverőit és a második legidősebb fiú mellé ballagtak.

- Tetszett a koncert? – guggolt le a lányok elé JongHyun, alkarjaival megtámaszkodott a térdein.

- Hm? – kérdezett vissza MinRee, a sikolyok között alig hallották a fiúkat, így jobbnak látták mielőbb csendes helyre vonulni, mielőtt még megrohamozzák őket a visítozó rajongók.

Macskákat megszégyenítő mozdulatokkal ugráltak le a pódiumról, kézen ragadták barátnőiket és MinHo segítségével kislisszoltak a vészkijáraton. Az Akadémia egyik belső udvarán találták magukat, egy olyan helyen, ahol korábban a lányok még soha nem jártak, viszont a Banda előszeretettel használta ezt a menekülési útvonalat.

A falhoz bújva osontak tovább, el nem engedve a lányok csuklóit és ujjait, míg végül teljesen nem tudták biztonságban magukat. Egészen a fiú kollégiumig lopakodtak, odaérve mindannyian fellélegezhettek. Senki nem fogott gyanút és nem követte őket az éj leple alatt. Noha már biztonságban érezhették magukat, a három fiú mégsem eresztette el a lányok kezét. Éppen ugyanúgy markolták a vékony ujjakat, mint mikor kiléptek a klub kijáratán.

- És most? – fújtatott MinRee, miközben egyszer TaeMinre pillantott, egyszer pedig a sötét udvart fürkészte.

- Most? – biccentette oldalra a fejét TaeMin. – Most várunk.

- Meddig? – súgta HaEun közelebb hajolva hozzájuk.

- Egy ideig – húzta vissza magához HaEunt KiBum, hirtelen engedte el a legfiatalabb lány kezét és helyette átkarolta csípőjét, a testéhez vonta.

- Kicsit merész vagy, nem gondolod? – morogta mosolyogva HaEun, ahogy végignézett KiBumon, egy másodpercre elidőzött a kivillanó feszes mellkason, ami ezúttal szokatlanul hevesen emelkedett és süllyedt.

KiBum csak elvigyorodott HaEun kijelentésén, amit egy egyszerű költői kérdésnek titulált, így nem érezte fontosnak, hogy válaszoljon is rá. Nyomott egy gyors puszit bal arccsontjára, ujjaival megkapaszkodott HaEun medencecsontjában, egyetlen pillanatra sem volt hajlandó lazítani a szorításán. Valamiért ez a viselkedés különösen tetszett a lánynak, noha nem túlzottan rajongott mások közelségéért, kivéve persze imádott szobatársait. Azonban KiBum más volt, mint azok a férfiak, akiket a Sors HaEun életébe sodort.

TaeMin is magabiztosan markolta MinRee ujjait, szinte már izzadtak a tenyereik, de nem akarták egyetlen szívdobbanásnyi időre sem elengedni a másik kezét. Olykor összenéztek, néha pedig a mellettük sorakozókat vették mérce alá. MinRee a leginkább SeoYeont méregette megkönnyebbült mosollyal, ahogyan TaeMin is boldogan vette tudomásul, elérték KiBummal a céljukat: JongHyunt sikerült észhez téríteniük még mielőtt a szemeszter véget ért volna.

- És mi lesz ez után? – szólalt meg halkan a legidősebb lány, JongHyun ujjaira fogott kétségei között.

- Mire gondolsz, Yeonnie? – vett félfordulatot JongHyun és mélyen a lány szemébe nézett. – Mi után mi lesz? – döntötte oldalra a fejét, nem tudta hova tenni a lány iménti kérdését.

- A mai nap után, mondjuk. Meg a szemeszter után. Mi lesz velünk? – Félve járatta homályos lélektükreit JongHyun aggodalmas szembogaraiban, szinte már egész testében reszketett.

- Nem szaladtál nagyon előre, Unnie? – csatlakozott a beszélgetésbe MinRee is, akin nem látszott semmi kétely vagy félelem.

- Egyáltalán nem – rázta a fejét, majd folytatta is tovább gondolatát. – Mindjárt vége a sulinak. El kell döntenünk, hogy merre tovább, de egyikünknek sem olyan a mostani tanulmánya, ami arra engedne következtetni, hogy ugyanott folytatjuk. És én nem szeretném, hogy ha~

SeoYeon hirtelen elhallgatott rémületében. Az elmélkedése mindenki feje felett felgyújtott egy képzeletbeli villanykörtét, s tökéletesen megértették minden aggodalmát. Kiváltképp a két lány értett egyet SeoYeon aggodalmával. Hiszen egyikük sem választotta azt a pályát, amit a másik három fiú, semmi közös nem volt bennük az Akadémián kívül. Csak az Akadémia volt egyező pont mindannyiuk életében. Más-más szakot képviseltek.

- Akármi is lesz a szemeszter végén, én nem hagylak el! – jelentette ki tényként JongHyun, miközben a végletekig mélyítette pillantását. – Ha csak egy mosogató leszek egy étterem konyháján, akkor is követlek. Nem érdekel, hol, de melletted leszek, Kismadárka – ölelte magához, hogy egyetlen őszinte csókkal pecsételje meg szavait.

- Tőlem sem szabadulsz egykönnyen – KiBum is mindkét karjával átölelte HaEunt, majd ő is követte JongHyun példáját és édes csókba invitálta partnerét.

- Remélem, nem gondoltad, hogy külön utakon folytatjuk tovább – tapadt MinRee ajkaira TaeMin, s elvesztek mindahányan a negédes mámorban...

* * *

A szemeszter hátralévő ideje elreppent a szerelmesek feje felett. A tanulóidőszak alatt alig találkoztak, szinte még a munkájukat sem tudták normálisan elvégezni, SeoYeon kénytelen volt felmondani, hogy kellőképpen fel tudjon készülni a tanulmányi vizsgákra és kitűnő bizonyítványt elérni. MinRee is csökkentette a könyvtári munkaidejét, ahogyan HaEun is rávette magát, hogy csak kéthetente járjon be az állatkereskedésbe.

TaeMin, KiBum és JongHyun éjt nappallá téve nyúzta a jegyzeteket, hogy a koncertek mellett a szigorlatokon is az elvárt eredményt produkálják. A lányokkal épp csak összefutottak, váltottak néhány szót, s aztán futottak is tovább az órákra. Az együtt töltött tanórákat szerencsére ki tudták használni, de túlzásba egyikük sem eshetett. A karrierjük forgott kockán, mindent fel kellett adniuk, ha azt akarták, hogy elérjék az álmaikat.

Az utolsó vizsgát megelőző éjszakán viszont már nem bírták tovább az őket emésztő magányt, így inkább kisurrantak a szobájukból és a két kollégium közti udvarra settenkedtek. Alig pár perc múltán visszafogott kuncogás ütötte meg a lányok fülét, egyszerre ugrott a torkukba a szívük, s diktált szapora ritmust. Pontosan tudták, kiknek a hangjai verődtek vissza a falakról. Lassanként rajzolódott ki a három fiú alakja, magabiztosan lépdelve feléjük.

Automatikusan kapták karjaikban a lányokat, majd szorították is testeikhez őket hosszú percekre. A lányok elvesztek a boldog ölelésekben, mentsvárként csüngtek a fiúk vállain, s húzták még inkább magukhoz őket. Arra a kis időre még az sem érdekelte egyiküket sem, hogy vajon milyen kérdések lesznek a vizsgalapon, vajon az elmúlt évekből mire emlékeznek még a tanárok, amivel meg tudják a diákokat szorongatni. JongHyun egyedül SeoYeonra tudott koncentrálni, ahogy TaeMin és KiBum is csak MinRee-re és HaEunre. Minden más gondolatot száműztek elméjükből.

- Holnap megvársz a vizsga után? – pihegte MinRee nyakába bújva TaeMin, amire a lány csak bólogatással felelt. – Köszönöm.

- De nem tudom, mikor végzek – dünnyögte vállgödrébe hajolva, TaeMin megrántotta a vállát.

- Nem érdekel.

- Ugye mi is találkozunk a vallatás végeztével? – bújt el HaEun nyakában az énekes.

- Szerinted épp egy vinnyogós macskára vágyom a vizsga után? – mosolyogta KiBum vállára hajtott fejjel.

- Namy? – kapta fel a fejét HaEun vállgödréből, ijedten pislogott a lányra.

- Csak akkor, ha nagyon fogsz dorombolni nekem – önkéntelenül fúrta ujjait a fiú világos tincsei közé, aztán húzta is ajkaira, hogy édes csókkal engesztelje ki a gúnyos vicc miatt.

- Azt akarom, hogy ott legyél a vizsgámon – motyogta SeoYeon nyakába temetett arccal, görcsösen markolta a lány pólóját.

- Szeretnék ott lenni – simított végig a fiú hátán, ezzel még jobban testéhez préselve őt.

- Akkor légy ott! – akaratoskodott kisgyerek módján.

- De nekem is le kell tennem a diplomát, és ha kihagyom a szigorlatot, akkor fuccs az éveimnek és hiába küzdöttem eddig – mentegetőzött.

- Tudom. De nem tudom, hogyan csinálom végig nélküled – mormolta félelmeit.

- Eddig is nélkülem kellett végigcsinálnod mindent.

- De ez most más.

- Miért? – Kibújt JongHyun nyakából, kérdőn nézett a fiúra. – Miért lenne más?

- Mert nincs több szemeszter. Nincs újabb év, újabb lehetőség. Nincs több esélyem, hogy jóvátegyem a vétkeimet, amiket ellened követtem el, Yeonnie.

- Ez most hogy’ jön ide? – pislogott értetlenül.

- Mindenhogyan. Hiszen eddig mindig megvolt az esélyem, hogy elfeledtessem veled az érzéseidet vagy éppen az ellenkezőjét akarjam elérni. De innen most már nincs tovább. Nincs visszaút.

- JongHyun.

SeoYeon nagyot sóhajtott JongHyun szavait hallva. Érezte, hogy igazat mond a fiú, minden egyes szava helytálló volt. Pontosan ugyanazok a problémák foglalkoztatták a fiúkat, mint amikkel a három lány küzdött minden egyes nap. A vizsgák után mégis hogyan tartják majd a kapcsolatot, hiszen elsodorhatja őket az élet egymástól a szélrózsa minden irányába.

SeoYeon ellazította ujjait, elengedte JongHyun nyakát és helyette arcára simította mindkét tenyerét. Belefeledkezett a mélybarna szempár csillogásába, hüvelykujjaival megcirógatta a puha bőrt, kicsit feljebb emelkedett és ajkaihoz hajolt. Őszinte szerelemmel telve érintette össze száját JongHyun ajkaival: kérlelve, megbocsájtva, romantikusan, vággyal telve. Minden tudását összeszedve, hogy tudassa a fiúval, bárhogyan is érjen véget a szemeszter, egymás mellett maradnak mindannyian. Most már összetartoznak mind a hatan... örökre.