Epilógus

A vizsga éjjelét mindannyian végigforgolódták, de korántsem azért, mert annyira foglalkoztatta volna őket az évzáró szigorlat. Sokkal inkább azért perdültek jobb oldalukról balra, mert a másik miatt aggódtak szüntelenül. SeoYeon gondolatai megállás nélkül JongHyun körül keringtek. Vajon sikerült elérnie azt a fiúnál, hogy az utolsó napokra elsajátítsa azt a bizonyos zenei aláírást, ami ahhoz szükséges, hogy egyedivé és felismerhetővé váljon az alkotása? Ha mindketten sikerrel veszik az akadályt, akkor JongHyun valóban vele marad és elkíséri őt, bárhová is sodorja majd őket az Élet?

MinRee SeoYeonhoz hasonlóan forgott az ágyában, keresve magában a válaszokat, vajon mennyit tudott TaeMin fejébe verni az idegen nyelvekkel kapcsolatban és azokat mennyire tudta hasznosítani a zenében? Vajon, ha megtudná a fiú, hogy MinRee szíve voltaképp egy teljesen másik irányzathoz húz, követné benne és élnének együtt az álmaiknak? Hajlandó lenne megtenni azt, amire még ő maga sem mer vállalkozni egyedül?

HaEun a hátán feküdt és a plafont vizslatta, nem mocorgott, nem fészkelődött. Csupán meredten bámulta a mennyezetet és az elmúlt fél éven merengett. Milyen volt az élete akkor, amikor KiBum csak egy volt az utált diáktársak közül és milyen lett akkor, mikor többet jelentett a fiú neki egy egyszerű padtársnál. HaEun mélyet sóhajtott, majd feje mögé tette karjait és tovább morfondírozott a jövőn. Kettejük jövőjén... lehet egyáltalán olyan, hogy közös jövő?

* * *

Nyúzottan és meglehetősen kialvatlanul mászott elő a három lány a kollégiumi szobájából, magukra öltve gondosan kivasalt egyenruhájukat. Még HaEun is hajlandó volt erre az alkalomra szoknyába préselni magát, csak hogy eleget tegyen az etikettnek és a vizsgaelőírásoknak. Egyedül ő várta azért a szigorlat végét, mert meg akart szabadulni az öltözékétől.

Egymás kezét szorítva lépdeltek a hosszú folyosón a vizsgatermek felé, s az udvarra érve rögvest fürkészni kezdték a szemközti kollégium falai között araszoló társaikat, remélve, hogy elkaphatnak egy-egy pillantást a Banda tagjaival. Bármennyire is szerették volna, nem látták meg őket, hiába nyújtóztatták egyre magasabbra a nyakukat, testük véges volt. Nem vették észre egyik tagot sem, így az ő nyugtató látványuk nélkül voltak kénytelenek nekikezdeni az évzáró vizsgának és letenni a bizonyítványhoz. Kitűnő eredménnyel a jobb lehetőségek érdekében.

A három lánynak a termeknél azonban el kellett válnia egymástól, ugyanis három különböző tárgyból kellett szigorlatozniuk. Elsőként HaEun vált le a kis csapatról és tűnt el az egyik fehér ajtó mögött, amin egy parányi fekete tábla lógott „Évzáró vizsga, kérjük, ne zavarjanak!” felirattal. Alig öt lépéssel később MinRee fordult le SeoYeon oldaláról és lépett át a küszöbön. SeoYeon egyetlen biztató mosolyt intézett még barátnőjéhez, majd nagyot fújtatva haladt tovább az egyre szűkülő közlekedőn.

Mielőtt még lecövekelhetett volna a megfelelő ajtónál, egy erős kézfej markolt bal vállára, majd simított is végig gerince ívén egy lágy mozdulattal. SeoYeon ismerte ezt a tenyeret és ezt az érintést. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, s lassan az érintés tulajdonosa felé pillantott. Önkéntelenül mosolyodott el az előtte állót látva.

- Csak sok szerencsét akartam kívánni – mondta halvány mosollyal ajkain.

- Neked is – felelte, miközben még egy lélegzetet engedett távozni magából.

- Hamarosan találkozunk! – Jobb karjával derekára fogott és egy biztos lendülettel magához húzta a lányt, szorosan átölelte karjaival.

- Rendben – motyogta elveszve az ölelésben, SeoYeon testét megszállta a határtalan nyugalom, ahogy a fiú még közelebb préselte magához a korábban reszkető testet.

- Légy ügyes, Kismadárka! Hadd legyek még büszkébb rád – súgta SeoYeon fülébe, majd lazított a szorításán és eltolta magától a lányt. – Szeretlek.

Ezzel parányi csókot lehelt SeoYeon homlokára, a lány vállaira markolt néhány pillanatra, majd azzal a titokzatossággal robogott el, mint amivel érkezett. SeoYeon higgadtsága továbbra is megmaradt, magabiztosan nyomta le a kilincset és lépett beljebb a terembe.

Hosszú és idegtépő percek vették kezdetét a Woo Zenei Akadémia falain belül. Néhány tanulónak sorsdöntőek voltak a hátralévő órák, ettől függött a jövőjük és a karrierjük. Amennyiben nem sikerült megütniük a szintet, akkor elköszönhettek az ajánlólevelektől és a biztos állásoktól egyaránt. Csak egy harmadrangú kis zeneproduceri karrier elé nézhettek, ahonnan nem lehetett feljebb jutni többé. Ez a vizsga döntött a sorsukról.

* * *

HaEun rövid tincseit túrva csoszogott elő a tanteremből, a padlót bámulva vánszorgott az udvar felé, hogy ott megkeresve azt a bizonyos fát, lekuporodhasson a tövébe és végre elfelejtse a korábbi megmérettetést. HaEun után nem sokkal később MinRee is felbukkant, szintén kissé viseltes állapotban. Fekete tincsei ziláltan hullottak vállaira, korábbi kontya szétcsúszott, blézerét is hanyagul bal vállára dobva cipelte. HaEun mellé vetődött, fejét a fatörzsnek támasztotta és mélyet sóhajtott.

- Hogy’ ment? – pihegte lehunyt szemekkel az idősebb lány.

- Túléltem – mormogta az orra alatt, HaEun is lehunyta szemeit.

- Akkor jó. Szerinted meglesz?

- Ha nem, akkor dombon ülő fűcsomó leszek. Ennyit én még nem írtam egy vizsga alkalmával sem, konkrétan görcsöt kaptak az ujjaim, mire a hetedik lap aljára értem.

- Uhh. Akkor tényleg beleadtál mindent.

- Bele – fújtatott. – Muszáj voltam, különben fuccs az ösztöndíjnak.

- Ne is mondd. Szerinted Unnie-nak hogy’ ment? – fogott HaEun jobb kezére és összekulcsolta ujjaikat.

- Passz. Remélem, hogy kimagasló lesz az eredménye, mert nem szeretném, ha odaveszne a tehetsége egy ostoba vizsga miatt és mehetne vissza vidékre.

- Azért, hogy ott beházasítsák – dünnyögte az orra alatt MinRee, mire heves bólogatást kapott HaEun részéről.

- Talán hamarosan megtudjuk, mi lett az eredmény.

- Hölgyeim!

Egy ismerős tónus ütötte meg a lányok fülét, azonnal a hang irányába kapták fejüket. MinRee gondtalanul fellélegzett, amikor meglátta a fölé magasodó TaeMint. Kisimult vonásokkal és csillogó szemekkel. Szinte felpattant a fűről és a fiú elé ugrott, majd egy gondolat múltán magához rántotta egy ölelésre.

- Ha ennyire örülsz nekem, akkor máris megérte – kuncogta, miközben átfonta MinRee derekát.

- Mondd, hogy jól sikerült a vizsgád, és továbbtanulhatsz! – vágott közbe sietve a lány, hátrahagyva a romantikázást.

- Hm. Ha azt mondom, hogy minden rendben ment, akkor elégedett leszel?

- Ez pontosan mit akar jelenteni? Megvan? Sikerült? – nézett fel a fiúra reményteljesen.

- Meg. De nem számít – vont vállat.

- Mert? Miért nem számít? TaeMin?

- Mert nem akarok a zenével foglalkozni. Vagyis nem így akarok a zenével foglalkozni.

- Akkor hogy? Mit akarsz csinálni, TaeMin? – kérdezte MinRee rémült hangon.

Azonban TaeMin már nem tudott válaszolni, mert KiBum verődött hozzájuk hátulról, majd nem sokkal utána JongHyun is megjelent. Persze, ahogy az várható volt, a két újonnan érkező fiú rögvest faggatni kezdte a lányokat SeoYeonról és a vizsgáikról. JongHyun a vártnál is idegesebb állapotban járkált fel-alá, egész kis ösvényt járt ki maga körül.

- Biztos mindjárt jön – nyugtatta a legidősebb tagot MinRee, s közben néha az udvari kijárat felé pillantott.

- De aggaszt, hogy ilyen sokáig odavan – reagált JongHyun nem éppen higgadt hangon.

- Attól még nem jön ki előbb, hogy halálra aggódod magad – csatlakozott hozzájuk HaEun is, KiBum kezét markolva. – Lehet, hogy az utolsóként kell helytállnia, ami igencsak időigényes, JongHyun.

- Jó – morrant fel sértődött kiskutyaként, majd a földre rogyott, felhúzta térdeit és fejét lábai közé temette.

- Nyugi, Hyung – veregette vállon őt KiBum, aztán HaEun jobb arccsontjára nyomott apró puszit.

- Ti könnyen beszéltek, nektek már itt van, aki miatt izgultok – dörmögte lehajtott fejjel, nem volt hajlandó barátaira nézni, minden erejével igyekezett leplezni a kibuggyanni készülő könnyeit.

- Amíg itt várunk Unnie-ra, – kezdett bele MinRee kissé félszegen – lehetne, hogy visszatérünk ahhoz a mondatodhoz, TaeMin? – fordult háta mögött megbújó kedveséhez.

- Melyik mondathoz?

- Ne tedd itt az értetlent, Lee TaeMin! Mi volt ez a duma, hogy máshogy akarsz a zenével foglalkozni?

- Átiratkoztam, MinRee – mosolyogta önfeledten.

- Hah? Mi az, hogy átiratkoztál? – pislogott nagyokat a fiúra.

- Mi van?! – visított fel KiBum és HaEun tökéletes szinkronban, egyikük sem gondolta, hogy a legfiatalabb bandatagnak ilyen tervei lennének.

TaeMin felnevetett az arcokat látva. Közelebb húzta magához MinRee-t, gyengéd csókba invitálta, majd elválásukkor csak a lány tekintetét fürkészte szó nélkül. MinRee-ben még nagyobb kétség lett úrrá, fogalma sem volt róla, hogy a fiú mire célzott korábbi kijelentésével, de érezte, hogy jót nem jelenthet. Megrémült.

- TaeMin? – formálta a nevet, mélybarna szembogarait ijedten járatva a fiú lélektükreiben.

- Letettem a vizsgát és beszéltem Woo Igazgatóval. Átiratkoztam egy tánciskolába, hogy végre azzal foglalkozhassam, ami érdekel is és amiben örömöt találok.

- TaeMin – MinRee szemébe könnyek szöktek a válasz hallatán, méretes szikla gördült le a lány szívéről.

- Mi az? Miért sírsz? Mi a baj? – Mindkét tenyerét a lány arcára csúsztatta és hüvelykujjaival kezdte törölgetni a sós nedvességet.

- Semmi – rázta a fejét örömében. – Csak boldog vagyok.

- De miért? Hiszen nem egy suliban tanulunk tovább – csüggedtség áradt TaeMin szavaiból.

- Nem. Nem egy suliban tanulnánk tovább, ha a vizsga után nem tettem volna meg lépéseket az ügyben – MinRee ajkaira boldog mosoly kúszott, ahogy bevallotta a fiúnak az igazságot.

- Hah?

- Sziasztok – egy fáradt és nehézkes sóhaj érkezett a pár háta mögül, JongHyun a hangszínt hallva felugrott a földről és annak gazdájához iparkodott.

- Jól ment, Kismadárka? – faggatta rémülten.

- Ühüm. Csak kimerültem – sütötte le szemeit fáradtságától.

- Büszke vagyok rád, Kismadárka! – vonta karjaiba SeoYeont, és hosszan magához ölelte.

- Köszönöm – pihegte JongHyun vállgödrébe temetett arccal, miközben nyakára kulcsolta tagjait.

KiBum hamar követte az idősebbek példáját és átölelte HaEunt, majd TaeMin is átfonta erőtől duzzadó tagjait MinRee testén. Hosszú percek teltek el egymás után, némán, egyetlen hang nélkül. Csak a parányi pihegéseket lehetett hallani, amik határtalan boldogságukat tükrözték vissza.

- Most, hogy levizsgáztunk, hogyan tovább? – lazította el karjait SeoYeon és kibújt JongHyun öleléséből.

- A helyzet az, Unnie, – vette magához a szót MinRee – hogy TaeMin és én átiratkoztunk.

- Mindketten? – forgatta a fejét MinRee és TaeMin között.

- Úgy látszik, bár ezt most még én sem értem – felelt TaeMin.

- MinRee? – biccentette oldalra a fejét HaEun, s úgy igyekezett kifürkészni a lány gondolatait.

- Miután kijöttem a vizsgáról, felmentem Woo Igazgatóhoz. Beszélni akartam vele, hogy mi történik akkor, ha valakinek rossz eredménye lesz. Aztán megláttam az asztalán TaeMin jelentkezési lapját és akkor eldöntöttem, hogy végre összeszedem a bátorságomat és kiállok magamért.

- Te. Te tényleg. Te tényleg miattam iratkoztál át? – kérdezte döbbenten a legfiatalabb bandatag.

- Nem. Nem csak miattad. De volt hozzá közöd. Elég sok – pironkodta utolsó válaszát MinRee.

- MinRee, Ai site iru* - bukott ki TaeMinből, ahogy a lány homályos szempárjába veszett.

- Ai site iru, bakayarou* – pityeregte aléltan.

MinRee és TaeMin egyetlen forró csókban egyesült őszinte vallomásuk után, közben KiBum megtámaszkodott HaEun vállán és az udvaron sétáló társait kezdte méregetni. Kezei alkalmanként elkalandoztak HaEun hátán és fenekén, olykor gyengéden félgömbjeire markolt.

- Nagy pofonnak leszel kis gazdája, Cicafiú, ha tovább arra matatsz – intette óvatosságra őt HaEun.

- Megéri – Ezzel érzéki csókot lehet HaEun nyakának egy felső pontjára, majd folytatta tovább a cirógatást.

- Javíthatatlan vagy, Kim KiBum – mormogta, ahogy belebújt a fiú vállgödrébe.

- Velünk mi lesz, Namy? Merre tovább?

- Éljük tovább az életünket – vetette oda félvállról, ezzel KiBumra hozva némi rémületet.

- Akkor mi elválunk, igaz?

- Hacsak nem vállalod azt, hogy én írjak neked számokat és azokat te készséggel elénekled – játékos mosoly bújt meg HaEun arcán, ami hamar nevetésre fakasztotta KiBumot is.

- Vállalom! Vállalok mindent! – Karjaiba kapta HaEunt és megpörgette őt a tengelye körül.

KiBum és HaEun, valamint TaeMin és MinRee gondtalanul esett egymásnak, hol ölelték, hol csókolták egymást, csak tudassák a másikkal, többé nem választja el őket semmi és senki. Csak SeoYeon ácsorgott JongHyun mellett és figyelte a mellette szerelemben úszó barátnőit, akárcsak JongHyun.

- Késő lenne arra kérni, hogy velem maradj, SeoYeon? – tette fel alig hallhatóan a kérdését.

- Miért lenne késő?

- Olyan sok fájdalmat okoztam neked az elmúlt időben, de te képes voltál ennek ellenére szeretni engem.

- Tudod, én már csak ilyen vagyok. Rosszul raktak össze annak idején – kuncogta.

- Tudod, érdekes, hogy megint ennél a fánál vagyunk, éppen egy ilyen szituációban – vezette végig pillantását a magas fán, aztán megint SeoYeonra nézett.

- Milyen szituációra gondolsz, JongHyun?

- Késő lenne azt kérnem, hogy mond ki még egyszer azokat a szavakat, amiket utoljára hallottam itt tőled? – Jobb tenyerét a lány arcára simította, ujjaival megsimogatta a bársonyos bőrt, mélyen SeoYeon szemébe nézett.

- Hogy megint faképnél hagyj?

- Akkor nagyot hibáztam, de ígérem, hogy még egyszer nem fog előfordulni.

- Egy feltétellel – közölte tényként.

- Igen?

- Csak akkor, ha megígéred, hogy ezentúl kizárólag velem írsz dalokat, és együtt találjuk meg az egyediségünket a zenében.

- Megígérem. Csak veled.

- Szeretlek.

- Szeretlek, Kismadárka.

JongHyun közelebb lépett SeoYeonhoz, mindkét kezét arcára tette, s úgy hívta őt egy negédes csókba, ami rögvest viszonzásra talált. Mielőtt még egy kisebb embersereg özönlötte volna el az udvart és szakította volna félbe a meghitt pillanatot, a szerelmesek elszakadtak egymástól, s kézen fogva vonultak egy félreeső helyre, ahol senki nem hallhatja és láthatja őket...

Végül minden a helyére került. Mindhárom lány megtalálta a boldogságát a Banda egyes tagjai mellett, s a fogadás, melyet egyszer régen kötöttek, mindannyiuk számára győzelemmel végződött. A fiúk, noha cselédeket szerettek volna, helyettük Örök Társra leltek a lányok személyében, s a lányoknak sikerült megleckéztetniük a korábban önelégült majmokként viselkedő tagokat. Felszínre hozták rég eltemetett énjeiket...

Woo Igazgató elégedetten figyelte irodájának ablakából az előbbi jeleneteket, büszkeséggel töltötte el, hogy újabb diákjainak sikerült elérnie az álmát, s ezúttal is nagyban hozzájárult ő maga is. Eleinte feszélyezte, hogy rosszul döntött, mikor aláírta a papírt a fogadás napján, de most beérett a gyümölcse, s ha visszamehetne az időben, ugyanígy cselekedne. Ahogyan akkor is az asztalán hagyná TaeMin átjelentkezési kérelmét, hogy végre MinRee-t is a helyes útra terelje vele. Örült, hogy egymás mellé rendelte diákjait, mert már akkor tudta, hogy csakis a legjobbat hozhatják ki egymásból... hiszen az Önzőség néha Szerelmet szülhet...

* ai site iru = Szeretlek japánul
* bakayarou = idióta japánul