Epilógus

A vizsga éjjelét mindannyian végigforgolódták, de korántsem azért, mert annyira foglalkoztatta volna őket az évzáró szigorlat. Sokkal inkább azért perdültek jobb oldalukról balra, mert a másik miatt aggódtak szüntelenül. SeoYeon gondolatai megállás nélkül JongHyun körül keringtek. Vajon sikerült elérnie azt a fiúnál, hogy az utolsó napokra elsajátítsa azt a bizonyos zenei aláírást, ami ahhoz szükséges, hogy egyedivé és felismerhetővé váljon az alkotása? Ha mindketten sikerrel veszik az akadályt, akkor JongHyun valóban vele marad és elkíséri őt, bárhová is sodorja majd őket az Élet?

MinRee SeoYeonhoz hasonlóan forgott az ágyában, keresve magában a válaszokat, vajon mennyit tudott TaeMin fejébe verni az idegen nyelvekkel kapcsolatban és azokat mennyire tudta hasznosítani a zenében? Vajon, ha megtudná a fiú, hogy MinRee szíve voltaképp egy teljesen másik irányzathoz húz, követné benne és élnének együtt az álmaiknak? Hajlandó lenne megtenni azt, amire még ő maga sem mer vállalkozni egyedül?

HaEun a hátán feküdt és a plafont vizslatta, nem mocorgott, nem fészkelődött. Csupán meredten bámulta a mennyezetet és az elmúlt fél éven merengett. Milyen volt az élete akkor, amikor KiBum csak egy volt az utált diáktársak közül és milyen lett akkor, mikor többet jelentett a fiú neki egy egyszerű padtársnál. HaEun mélyet sóhajtott, majd feje mögé tette karjait és tovább morfondírozott a jövőn. Kettejük jövőjén... lehet egyáltalán olyan, hogy közös jövő?

* * *

Nyúzottan és meglehetősen kialvatlanul mászott elő a három lány a kollégiumi szobájából, magukra öltve gondosan kivasalt egyenruhájukat. Még HaEun is hajlandó volt erre az alkalomra szoknyába préselni magát, csak hogy eleget tegyen az etikettnek és a vizsgaelőírásoknak. Egyedül ő várta azért a szigorlat végét, mert meg akart szabadulni az öltözékétől.

Egymás kezét szorítva lépdeltek a hosszú folyosón a vizsgatermek felé, s az udvarra érve rögvest fürkészni kezdték a szemközti kollégium falai között araszoló társaikat, remélve, hogy elkaphatnak egy-egy pillantást a Banda tagjaival. Bármennyire is szerették volna, nem látták meg őket, hiába nyújtóztatták egyre magasabbra a nyakukat, testük véges volt. Nem vették észre egyik tagot sem, így az ő nyugtató látványuk nélkül voltak kénytelenek nekikezdeni az évzáró vizsgának és letenni a bizonyítványhoz. Kitűnő eredménnyel a jobb lehetőségek érdekében.

A három lánynak a termeknél azonban el kellett válnia egymástól, ugyanis három különböző tárgyból kellett szigorlatozniuk. Elsőként HaEun vált le a kis csapatról és tűnt el az egyik fehér ajtó mögött, amin egy parányi fekete tábla lógott „Évzáró vizsga, kérjük, ne zavarjanak!” felirattal. Alig öt lépéssel később MinRee fordult le SeoYeon oldaláról és lépett át a küszöbön. SeoYeon egyetlen biztató mosolyt intézett még barátnőjéhez, majd nagyot fújtatva haladt tovább az egyre szűkülő közlekedőn.

Mielőtt még lecövekelhetett volna a megfelelő ajtónál, egy erős kézfej markolt bal vállára, majd simított is végig gerince ívén egy lágy mozdulattal. SeoYeon ismerte ezt a tenyeret és ezt az érintést. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, s lassan az érintés tulajdonosa felé pillantott. Önkéntelenül mosolyodott el az előtte állót látva.

- Csak sok szerencsét akartam kívánni – mondta halvány mosollyal ajkain.

- Neked is – felelte, miközben még egy lélegzetet engedett távozni magából.

- Hamarosan találkozunk! – Jobb karjával derekára fogott és egy biztos lendülettel magához húzta a lányt, szorosan átölelte karjaival.

- Rendben – motyogta elveszve az ölelésben, SeoYeon testét megszállta a határtalan nyugalom, ahogy a fiú még közelebb préselte magához a korábban reszkető testet.

- Légy ügyes, Kismadárka! Hadd legyek még büszkébb rád – súgta SeoYeon fülébe, majd lazított a szorításán és eltolta magától a lányt. – Szeretlek.

Ezzel parányi csókot lehelt SeoYeon homlokára, a lány vállaira markolt néhány pillanatra, majd azzal a titokzatossággal robogott el, mint amivel érkezett. SeoYeon higgadtsága továbbra is megmaradt, magabiztosan nyomta le a kilincset és lépett beljebb a terembe.

Hosszú és idegtépő percek vették kezdetét a Woo Zenei Akadémia falain belül. Néhány tanulónak sorsdöntőek voltak a hátralévő órák, ettől függött a jövőjük és a karrierjük. Amennyiben nem sikerült megütniük a szintet, akkor elköszönhettek az ajánlólevelektől és a biztos állásoktól egyaránt. Csak egy harmadrangú kis zeneproduceri karrier elé nézhettek, ahonnan nem lehetett feljebb jutni többé. Ez a vizsga döntött a sorsukról.

* * *

HaEun rövid tincseit túrva csoszogott elő a tanteremből, a padlót bámulva vánszorgott az udvar felé, hogy ott megkeresve azt a bizonyos fát, lekuporodhasson a tövébe és végre elfelejtse a korábbi megmérettetést. HaEun után nem sokkal később MinRee is felbukkant, szintén kissé viseltes állapotban. Fekete tincsei ziláltan hullottak vállaira, korábbi kontya szétcsúszott, blézerét is hanyagul bal vállára dobva cipelte. HaEun mellé vetődött, fejét a fatörzsnek támasztotta és mélyet sóhajtott.

- Hogy’ ment? – pihegte lehunyt szemekkel az idősebb lány.

- Túléltem – mormogta az orra alatt, HaEun is lehunyta szemeit.

- Akkor jó. Szerinted meglesz?

- Ha nem, akkor dombon ülő fűcsomó leszek. Ennyit én még nem írtam egy vizsga alkalmával sem, konkrétan görcsöt kaptak az ujjaim, mire a hetedik lap aljára értem.

- Uhh. Akkor tényleg beleadtál mindent.

- Bele – fújtatott. – Muszáj voltam, különben fuccs az ösztöndíjnak.

- Ne is mondd. Szerinted Unnie-nak hogy’ ment? – fogott HaEun jobb kezére és összekulcsolta ujjaikat.

- Passz. Remélem, hogy kimagasló lesz az eredménye, mert nem szeretném, ha odaveszne a tehetsége egy ostoba vizsga miatt és mehetne vissza vidékre.

- Azért, hogy ott beházasítsák – dünnyögte az orra alatt MinRee, mire heves bólogatást kapott HaEun részéről.

- Talán hamarosan megtudjuk, mi lett az eredmény.

- Hölgyeim!

Egy ismerős tónus ütötte meg a lányok fülét, azonnal a hang irányába kapták fejüket. MinRee gondtalanul fellélegzett, amikor meglátta a fölé magasodó TaeMint. Kisimult vonásokkal és csillogó szemekkel. Szinte felpattant a fűről és a fiú elé ugrott, majd egy gondolat múltán magához rántotta egy ölelésre.

- Ha ennyire örülsz nekem, akkor máris megérte – kuncogta, miközben átfonta MinRee derekát.

- Mondd, hogy jól sikerült a vizsgád, és továbbtanulhatsz! – vágott közbe sietve a lány, hátrahagyva a romantikázást.

- Hm. Ha azt mondom, hogy minden rendben ment, akkor elégedett leszel?

- Ez pontosan mit akar jelenteni? Megvan? Sikerült? – nézett fel a fiúra reményteljesen.

- Meg. De nem számít – vont vállat.

- Mert? Miért nem számít? TaeMin?

- Mert nem akarok a zenével foglalkozni. Vagyis nem így akarok a zenével foglalkozni.

- Akkor hogy? Mit akarsz csinálni, TaeMin? – kérdezte MinRee rémült hangon.

Azonban TaeMin már nem tudott válaszolni, mert KiBum verődött hozzájuk hátulról, majd nem sokkal utána JongHyun is megjelent. Persze, ahogy az várható volt, a két újonnan érkező fiú rögvest faggatni kezdte a lányokat SeoYeonról és a vizsgáikról. JongHyun a vártnál is idegesebb állapotban járkált fel-alá, egész kis ösvényt járt ki maga körül.

- Biztos mindjárt jön – nyugtatta a legidősebb tagot MinRee, s közben néha az udvari kijárat felé pillantott.

- De aggaszt, hogy ilyen sokáig odavan – reagált JongHyun nem éppen higgadt hangon.

- Attól még nem jön ki előbb, hogy halálra aggódod magad – csatlakozott hozzájuk HaEun is, KiBum kezét markolva. – Lehet, hogy az utolsóként kell helytállnia, ami igencsak időigényes, JongHyun.

- Jó – morrant fel sértődött kiskutyaként, majd a földre rogyott, felhúzta térdeit és fejét lábai közé temette.

- Nyugi, Hyung – veregette vállon őt KiBum, aztán HaEun jobb arccsontjára nyomott apró puszit.

- Ti könnyen beszéltek, nektek már itt van, aki miatt izgultok – dörmögte lehajtott fejjel, nem volt hajlandó barátaira nézni, minden erejével igyekezett leplezni a kibuggyanni készülő könnyeit.

- Amíg itt várunk Unnie-ra, – kezdett bele MinRee kissé félszegen – lehetne, hogy visszatérünk ahhoz a mondatodhoz, TaeMin? – fordult háta mögött megbújó kedveséhez.

- Melyik mondathoz?

- Ne tedd itt az értetlent, Lee TaeMin! Mi volt ez a duma, hogy máshogy akarsz a zenével foglalkozni?

- Átiratkoztam, MinRee – mosolyogta önfeledten.

- Hah? Mi az, hogy átiratkoztál? – pislogott nagyokat a fiúra.

- Mi van?! – visított fel KiBum és HaEun tökéletes szinkronban, egyikük sem gondolta, hogy a legfiatalabb bandatagnak ilyen tervei lennének.

TaeMin felnevetett az arcokat látva. Közelebb húzta magához MinRee-t, gyengéd csókba invitálta, majd elválásukkor csak a lány tekintetét fürkészte szó nélkül. MinRee-ben még nagyobb kétség lett úrrá, fogalma sem volt róla, hogy a fiú mire célzott korábbi kijelentésével, de érezte, hogy jót nem jelenthet. Megrémült.

- TaeMin? – formálta a nevet, mélybarna szembogarait ijedten járatva a fiú lélektükreiben.

- Letettem a vizsgát és beszéltem Woo Igazgatóval. Átiratkoztam egy tánciskolába, hogy végre azzal foglalkozhassam, ami érdekel is és amiben örömöt találok.

- TaeMin – MinRee szemébe könnyek szöktek a válasz hallatán, méretes szikla gördült le a lány szívéről.

- Mi az? Miért sírsz? Mi a baj? – Mindkét tenyerét a lány arcára csúsztatta és hüvelykujjaival kezdte törölgetni a sós nedvességet.

- Semmi – rázta a fejét örömében. – Csak boldog vagyok.

- De miért? Hiszen nem egy suliban tanulunk tovább – csüggedtség áradt TaeMin szavaiból.

- Nem. Nem egy suliban tanulnánk tovább, ha a vizsga után nem tettem volna meg lépéseket az ügyben – MinRee ajkaira boldog mosoly kúszott, ahogy bevallotta a fiúnak az igazságot.

- Hah?

- Sziasztok – egy fáradt és nehézkes sóhaj érkezett a pár háta mögül, JongHyun a hangszínt hallva felugrott a földről és annak gazdájához iparkodott.

- Jól ment, Kismadárka? – faggatta rémülten.

- Ühüm. Csak kimerültem – sütötte le szemeit fáradtságától.

- Büszke vagyok rád, Kismadárka! – vonta karjaiba SeoYeont, és hosszan magához ölelte.

- Köszönöm – pihegte JongHyun vállgödrébe temetett arccal, miközben nyakára kulcsolta tagjait.

KiBum hamar követte az idősebbek példáját és átölelte HaEunt, majd TaeMin is átfonta erőtől duzzadó tagjait MinRee testén. Hosszú percek teltek el egymás után, némán, egyetlen hang nélkül. Csak a parányi pihegéseket lehetett hallani, amik határtalan boldogságukat tükrözték vissza.

- Most, hogy levizsgáztunk, hogyan tovább? – lazította el karjait SeoYeon és kibújt JongHyun öleléséből.

- A helyzet az, Unnie, – vette magához a szót MinRee – hogy TaeMin és én átiratkoztunk.

- Mindketten? – forgatta a fejét MinRee és TaeMin között.

- Úgy látszik, bár ezt most még én sem értem – felelt TaeMin.

- MinRee? – biccentette oldalra a fejét HaEun, s úgy igyekezett kifürkészni a lány gondolatait.

- Miután kijöttem a vizsgáról, felmentem Woo Igazgatóhoz. Beszélni akartam vele, hogy mi történik akkor, ha valakinek rossz eredménye lesz. Aztán megláttam az asztalán TaeMin jelentkezési lapját és akkor eldöntöttem, hogy végre összeszedem a bátorságomat és kiállok magamért.

- Te. Te tényleg. Te tényleg miattam iratkoztál át? – kérdezte döbbenten a legfiatalabb bandatag.

- Nem. Nem csak miattad. De volt hozzá közöd. Elég sok – pironkodta utolsó válaszát MinRee.

- MinRee, Ai site iru* - bukott ki TaeMinből, ahogy a lány homályos szempárjába veszett.

- Ai site iru, bakayarou* – pityeregte aléltan.

MinRee és TaeMin egyetlen forró csókban egyesült őszinte vallomásuk után, közben KiBum megtámaszkodott HaEun vállán és az udvaron sétáló társait kezdte méregetni. Kezei alkalmanként elkalandoztak HaEun hátán és fenekén, olykor gyengéden félgömbjeire markolt.

- Nagy pofonnak leszel kis gazdája, Cicafiú, ha tovább arra matatsz – intette óvatosságra őt HaEun.

- Megéri – Ezzel érzéki csókot lehet HaEun nyakának egy felső pontjára, majd folytatta tovább a cirógatást.

- Javíthatatlan vagy, Kim KiBum – mormogta, ahogy belebújt a fiú vállgödrébe.

- Velünk mi lesz, Namy? Merre tovább?

- Éljük tovább az életünket – vetette oda félvállról, ezzel KiBumra hozva némi rémületet.

- Akkor mi elválunk, igaz?

- Hacsak nem vállalod azt, hogy én írjak neked számokat és azokat te készséggel elénekled – játékos mosoly bújt meg HaEun arcán, ami hamar nevetésre fakasztotta KiBumot is.

- Vállalom! Vállalok mindent! – Karjaiba kapta HaEunt és megpörgette őt a tengelye körül.

KiBum és HaEun, valamint TaeMin és MinRee gondtalanul esett egymásnak, hol ölelték, hol csókolták egymást, csak tudassák a másikkal, többé nem választja el őket semmi és senki. Csak SeoYeon ácsorgott JongHyun mellett és figyelte a mellette szerelemben úszó barátnőit, akárcsak JongHyun.

- Késő lenne arra kérni, hogy velem maradj, SeoYeon? – tette fel alig hallhatóan a kérdését.

- Miért lenne késő?

- Olyan sok fájdalmat okoztam neked az elmúlt időben, de te képes voltál ennek ellenére szeretni engem.

- Tudod, én már csak ilyen vagyok. Rosszul raktak össze annak idején – kuncogta.

- Tudod, érdekes, hogy megint ennél a fánál vagyunk, éppen egy ilyen szituációban – vezette végig pillantását a magas fán, aztán megint SeoYeonra nézett.

- Milyen szituációra gondolsz, JongHyun?

- Késő lenne azt kérnem, hogy mond ki még egyszer azokat a szavakat, amiket utoljára hallottam itt tőled? – Jobb tenyerét a lány arcára simította, ujjaival megsimogatta a bársonyos bőrt, mélyen SeoYeon szemébe nézett.

- Hogy megint faképnél hagyj?

- Akkor nagyot hibáztam, de ígérem, hogy még egyszer nem fog előfordulni.

- Egy feltétellel – közölte tényként.

- Igen?

- Csak akkor, ha megígéred, hogy ezentúl kizárólag velem írsz dalokat, és együtt találjuk meg az egyediségünket a zenében.

- Megígérem. Csak veled.

- Szeretlek.

- Szeretlek, Kismadárka.

JongHyun közelebb lépett SeoYeonhoz, mindkét kezét arcára tette, s úgy hívta őt egy negédes csókba, ami rögvest viszonzásra talált. Mielőtt még egy kisebb embersereg özönlötte volna el az udvart és szakította volna félbe a meghitt pillanatot, a szerelmesek elszakadtak egymástól, s kézen fogva vonultak egy félreeső helyre, ahol senki nem hallhatja és láthatja őket...

Végül minden a helyére került. Mindhárom lány megtalálta a boldogságát a Banda egyes tagjai mellett, s a fogadás, melyet egyszer régen kötöttek, mindannyiuk számára győzelemmel végződött. A fiúk, noha cselédeket szerettek volna, helyettük Örök Társra leltek a lányok személyében, s a lányoknak sikerült megleckéztetniük a korábban önelégült majmokként viselkedő tagokat. Felszínre hozták rég eltemetett énjeiket...

Woo Igazgató elégedetten figyelte irodájának ablakából az előbbi jeleneteket, büszkeséggel töltötte el, hogy újabb diákjainak sikerült elérnie az álmát, s ezúttal is nagyban hozzájárult ő maga is. Eleinte feszélyezte, hogy rosszul döntött, mikor aláírta a papírt a fogadás napján, de most beérett a gyümölcse, s ha visszamehetne az időben, ugyanígy cselekedne. Ahogyan akkor is az asztalán hagyná TaeMin átjelentkezési kérelmét, hogy végre MinRee-t is a helyes útra terelje vele. Örült, hogy egymás mellé rendelte diákjait, mert már akkor tudta, hogy csakis a legjobbat hozhatják ki egymásból... hiszen az Önzőség néha Szerelmet szülhet...

* ai site iru = Szeretlek japánul
* bakayarou = idióta japánul

33. fejezet

Végül elsötétült minden és halk zongoraszó verődött vissza a falakról, aztán nem sokkal később a dobok lágy dallama és a gitárhúrok csengése. A három lány tökéletes szinkronban emelte tekintetét a pódiumra, ami fakó fényben kezdett úszni, s ahol ezúttal nem a megszokott énekes ácsorgott a mikrofonállvány mögött. SeoYeon szempárja elhomályosult, mikor elértek hozzá az első hanghullámok, s meglátta JongHyunt, aki egy mikrofont szorongatott az ujjai között. A legidősebb lány ajkához emelte jobb kezét, szeméből kicsordult az első könnycsepp, csodálattal telve hallgatta a fiút.

A másik két lány közelebb lépett meghatódott barátnőjéhez, egyikük derekára simította karját, míg a másik vállára szorított gyengéden és megértéssel telve. SeoYeonhoz hasonlóan ők is ámulattal figyelték a fiúk játékát, ami a megszokottól jóval eltérőbb volt. Érezték mindhárman, hogy ez a rögtönzött fellépés, most csak és kizárólag nekik szól. Lehetne bárki a színpad előtt, sikoltozhatna bárki torka szakadtából, tudták, hogy nem érdekelné a Bandát, egyedül csak az, hogy a három lányt, kiket cselédekként nyertek egy játék során, most lenyűgözzék.

Még HaEun is elégedetten mosolygott és járatta fejét, ahogy figyelte KiBum mozdulatait, amik még kissé esetlennek tűntek a gitár mögött. Minden tudását összeszedve koncentrált a húrokra és a pengetőre egyaránt, nem akart kudarcot vallani a lány előtt. Remélte, hogy próbálkozásai ellenére, JongHyunnak mielőbb sikerül visszahódítania SeoYeont, így megszabadulhat a számára kényes pozíciótól és újra ő lehet az, aki hangszínével varázsolja el a néha makacskodó kedvesét.

MinRee bármennyire is próbált a négytagú csapat teljes egészére figyelni, képtelen volt rá. Csupán a dobok mögött ülő és lassú ritmust diktáló TaeMinre tudott összpontosítani. Se kép, se hang, egy újabb világháború is kitörhetett volna mellette, akkor sem lett volna hajlandó elfordítani csillogó pillantását a dobosról. TaeMin hosszú haját ezúttal hanyagul feltűzte, ám néhány rövidebb tincs még így is kikandikált a helyéről és sötétbarna szemére hullottak. Lüktető, fedetlen felkarja elnémította MinRee-t, csak a gombócokat tuszkolta le a nyelőcsövén bámultában. Túlságosan is vonzónak látta így a fiút, aki már az első találkozásukkor magával ragadta a lányt.

SeoYeon iparkodott megtartani lélekjelenlétét, hogy legalább ne kezdjen éktelen zokogásba meghatódottsága miatt, azonban ez egyre nehezebbnek bizonyult JongHyun hangját hallva. S ezen okból kifolyólag csak még bonyolultabb volt nem összeesnie abban a momentumban, mikor a fiú felé nyúlt jobb karjával, ezzel motiválva, hogy közelebb sétáljon hozzá. SeoYeonnak a földbe gyökerezett mindkét lába, nem tudott moccanni, hiába küszködött vele.

Végül JongHyun lépett kettőt a pódium széléhez, lábfeje már lelógott az emelvényről, majd lassan leguggolt, karját még mindig SeoYeon felé tartva, s tovább énekelve. Ajkaira lassan kúszott egy édes és kérlelő mosoly, ami bátorságot öntött a lányba. Ellökte magát a faltól és bukdácsolva előrébb merészkedett a mozgó emberseregben.

Elé érve JongHyun megfogta SeoYeon bal felkarját, még közelebb húzta a színpadhoz, aztán könnyedén és egyben óvatosan a fenekére huppant és lábait lógatva énekelt tovább a lánynak. Belefeledkezve a másik pillantásába. TaeMin és KiBum természetesen egyetlen másodpercre sem volt hajlandó levenni a szemét a falnál maradt lányokról, s már-már ők is az idősebbhez hasonlóan hívogatóan pilláztak korábbi cselédeik irányába.

JongHyun még jobban a közelébe csalogatta a lányt, ő maga is még kijjebb csúszott a pódiumon, s egészen SeoYeon arcáig hajolt. A dalban megbúvó parányi szünetet kihasználva piszkálta meg orrával SeoYeon orrát, és egyetlen apró csókkal hálálta meg a lány bátorságát.

A közönség többi tagja nem bírta megállni, hogy hangos sikítással vagy épp fintorgással ne reagálja le a jelenetet, azonban ezzel JongHyun mit sem foglalkozván folytatta tovább az édes udvarlást. Sikerrel. SeoYeont végleg meghódította, visszafordíthatatlanul magába bolondította az idáig tiltakozó és érzéseivel folyton küszködő lányt.

Az utolsó refrénhez érve felpattant, hátraaraszolt társaihoz, majd TaeMinnel és KiBummal egyetemben énekelte a végső akkordokat. Minden érzelmüket beleadva a hódításba és magába a dalba is, mely bármelyik világlistán megállta volna a helyét valamennyi sikeres sztár dala mellett, sőt, néhányat még akár többszörösen le is körözhetett volna.

SeoYeon könnyeivel küszködve indult meg visszafelé, de alig hátrált két lépést, mindkét oldaláról egy-egy kar fonódott derekára és karolta át a vékony testet. HaEun bal oldalról kapaszkodott a lányba, míg MinRee jobb oldalon igyekezett megtartani mindannyiuk egyensúlyát. Pityeregtek és mosolyogtak. Felváltva. Hol egyikük, hol pedig a másik lány törölgette le a sós nedvességet az arcáról. De a mellkasuk hibátlan ütemre vert a bordáik között, tökéletesen egy ritmust diktáltak. A dal véget ért, JongHyun mosolyogva rakta vissza az állványra a mikrofont, miközben két barátjára sandított. KiBum vigyázva letette a gitárt annak tartójára, ahogyan TaeMin is farzsebébe csúsztatta dobverőit és a második legidősebb fiú mellé ballagtak.

- Tetszett a koncert? – guggolt le a lányok elé JongHyun, alkarjaival megtámaszkodott a térdein.

- Hm? – kérdezett vissza MinRee, a sikolyok között alig hallották a fiúkat, így jobbnak látták mielőbb csendes helyre vonulni, mielőtt még megrohamozzák őket a visítozó rajongók.

Macskákat megszégyenítő mozdulatokkal ugráltak le a pódiumról, kézen ragadták barátnőiket és MinHo segítségével kislisszoltak a vészkijáraton. Az Akadémia egyik belső udvarán találták magukat, egy olyan helyen, ahol korábban a lányok még soha nem jártak, viszont a Banda előszeretettel használta ezt a menekülési útvonalat.

A falhoz bújva osontak tovább, el nem engedve a lányok csuklóit és ujjait, míg végül teljesen nem tudták biztonságban magukat. Egészen a fiú kollégiumig lopakodtak, odaérve mindannyian fellélegezhettek. Senki nem fogott gyanút és nem követte őket az éj leple alatt. Noha már biztonságban érezhették magukat, a három fiú mégsem eresztette el a lányok kezét. Éppen ugyanúgy markolták a vékony ujjakat, mint mikor kiléptek a klub kijáratán.

- És most? – fújtatott MinRee, miközben egyszer TaeMinre pillantott, egyszer pedig a sötét udvart fürkészte.

- Most? – biccentette oldalra a fejét TaeMin. – Most várunk.

- Meddig? – súgta HaEun közelebb hajolva hozzájuk.

- Egy ideig – húzta vissza magához HaEunt KiBum, hirtelen engedte el a legfiatalabb lány kezét és helyette átkarolta csípőjét, a testéhez vonta.

- Kicsit merész vagy, nem gondolod? – morogta mosolyogva HaEun, ahogy végignézett KiBumon, egy másodpercre elidőzött a kivillanó feszes mellkason, ami ezúttal szokatlanul hevesen emelkedett és süllyedt.

KiBum csak elvigyorodott HaEun kijelentésén, amit egy egyszerű költői kérdésnek titulált, így nem érezte fontosnak, hogy válaszoljon is rá. Nyomott egy gyors puszit bal arccsontjára, ujjaival megkapaszkodott HaEun medencecsontjában, egyetlen pillanatra sem volt hajlandó lazítani a szorításán. Valamiért ez a viselkedés különösen tetszett a lánynak, noha nem túlzottan rajongott mások közelségéért, kivéve persze imádott szobatársait. Azonban KiBum más volt, mint azok a férfiak, akiket a Sors HaEun életébe sodort.

TaeMin is magabiztosan markolta MinRee ujjait, szinte már izzadtak a tenyereik, de nem akarták egyetlen szívdobbanásnyi időre sem elengedni a másik kezét. Olykor összenéztek, néha pedig a mellettük sorakozókat vették mérce alá. MinRee a leginkább SeoYeont méregette megkönnyebbült mosollyal, ahogyan TaeMin is boldogan vette tudomásul, elérték KiBummal a céljukat: JongHyunt sikerült észhez téríteniük még mielőtt a szemeszter véget ért volna.

- És mi lesz ez után? – szólalt meg halkan a legidősebb lány, JongHyun ujjaira fogott kétségei között.

- Mire gondolsz, Yeonnie? – vett félfordulatot JongHyun és mélyen a lány szemébe nézett. – Mi után mi lesz? – döntötte oldalra a fejét, nem tudta hova tenni a lány iménti kérdését.

- A mai nap után, mondjuk. Meg a szemeszter után. Mi lesz velünk? – Félve járatta homályos lélektükreit JongHyun aggodalmas szembogaraiban, szinte már egész testében reszketett.

- Nem szaladtál nagyon előre, Unnie? – csatlakozott a beszélgetésbe MinRee is, akin nem látszott semmi kétely vagy félelem.

- Egyáltalán nem – rázta a fejét, majd folytatta is tovább gondolatát. – Mindjárt vége a sulinak. El kell döntenünk, hogy merre tovább, de egyikünknek sem olyan a mostani tanulmánya, ami arra engedne következtetni, hogy ugyanott folytatjuk. És én nem szeretném, hogy ha~

SeoYeon hirtelen elhallgatott rémületében. Az elmélkedése mindenki feje felett felgyújtott egy képzeletbeli villanykörtét, s tökéletesen megértették minden aggodalmát. Kiváltképp a két lány értett egyet SeoYeon aggodalmával. Hiszen egyikük sem választotta azt a pályát, amit a másik három fiú, semmi közös nem volt bennük az Akadémián kívül. Csak az Akadémia volt egyező pont mindannyiuk életében. Más-más szakot képviseltek.

- Akármi is lesz a szemeszter végén, én nem hagylak el! – jelentette ki tényként JongHyun, miközben a végletekig mélyítette pillantását. – Ha csak egy mosogató leszek egy étterem konyháján, akkor is követlek. Nem érdekel, hol, de melletted leszek, Kismadárka – ölelte magához, hogy egyetlen őszinte csókkal pecsételje meg szavait.

- Tőlem sem szabadulsz egykönnyen – KiBum is mindkét karjával átölelte HaEunt, majd ő is követte JongHyun példáját és édes csókba invitálta partnerét.

- Remélem, nem gondoltad, hogy külön utakon folytatjuk tovább – tapadt MinRee ajkaira TaeMin, s elvesztek mindahányan a negédes mámorban...

* * *

A szemeszter hátralévő ideje elreppent a szerelmesek feje felett. A tanulóidőszak alatt alig találkoztak, szinte még a munkájukat sem tudták normálisan elvégezni, SeoYeon kénytelen volt felmondani, hogy kellőképpen fel tudjon készülni a tanulmányi vizsgákra és kitűnő bizonyítványt elérni. MinRee is csökkentette a könyvtári munkaidejét, ahogyan HaEun is rávette magát, hogy csak kéthetente járjon be az állatkereskedésbe.

TaeMin, KiBum és JongHyun éjt nappallá téve nyúzta a jegyzeteket, hogy a koncertek mellett a szigorlatokon is az elvárt eredményt produkálják. A lányokkal épp csak összefutottak, váltottak néhány szót, s aztán futottak is tovább az órákra. Az együtt töltött tanórákat szerencsére ki tudták használni, de túlzásba egyikük sem eshetett. A karrierjük forgott kockán, mindent fel kellett adniuk, ha azt akarták, hogy elérjék az álmaikat.

Az utolsó vizsgát megelőző éjszakán viszont már nem bírták tovább az őket emésztő magányt, így inkább kisurrantak a szobájukból és a két kollégium közti udvarra settenkedtek. Alig pár perc múltán visszafogott kuncogás ütötte meg a lányok fülét, egyszerre ugrott a torkukba a szívük, s diktált szapora ritmust. Pontosan tudták, kiknek a hangjai verődtek vissza a falakról. Lassanként rajzolódott ki a három fiú alakja, magabiztosan lépdelve feléjük.

Automatikusan kapták karjaikban a lányokat, majd szorították is testeikhez őket hosszú percekre. A lányok elvesztek a boldog ölelésekben, mentsvárként csüngtek a fiúk vállain, s húzták még inkább magukhoz őket. Arra a kis időre még az sem érdekelte egyiküket sem, hogy vajon milyen kérdések lesznek a vizsgalapon, vajon az elmúlt évekből mire emlékeznek még a tanárok, amivel meg tudják a diákokat szorongatni. JongHyun egyedül SeoYeonra tudott koncentrálni, ahogy TaeMin és KiBum is csak MinRee-re és HaEunre. Minden más gondolatot száműztek elméjükből.

- Holnap megvársz a vizsga után? – pihegte MinRee nyakába bújva TaeMin, amire a lány csak bólogatással felelt. – Köszönöm.

- De nem tudom, mikor végzek – dünnyögte vállgödrébe hajolva, TaeMin megrántotta a vállát.

- Nem érdekel.

- Ugye mi is találkozunk a vallatás végeztével? – bújt el HaEun nyakában az énekes.

- Szerinted épp egy vinnyogós macskára vágyom a vizsga után? – mosolyogta KiBum vállára hajtott fejjel.

- Namy? – kapta fel a fejét HaEun vállgödréből, ijedten pislogott a lányra.

- Csak akkor, ha nagyon fogsz dorombolni nekem – önkéntelenül fúrta ujjait a fiú világos tincsei közé, aztán húzta is ajkaira, hogy édes csókkal engesztelje ki a gúnyos vicc miatt.

- Azt akarom, hogy ott legyél a vizsgámon – motyogta SeoYeon nyakába temetett arccal, görcsösen markolta a lány pólóját.

- Szeretnék ott lenni – simított végig a fiú hátán, ezzel még jobban testéhez préselve őt.

- Akkor légy ott! – akaratoskodott kisgyerek módján.

- De nekem is le kell tennem a diplomát, és ha kihagyom a szigorlatot, akkor fuccs az éveimnek és hiába küzdöttem eddig – mentegetőzött.

- Tudom. De nem tudom, hogyan csinálom végig nélküled – mormolta félelmeit.

- Eddig is nélkülem kellett végigcsinálnod mindent.

- De ez most más.

- Miért? – Kibújt JongHyun nyakából, kérdőn nézett a fiúra. – Miért lenne más?

- Mert nincs több szemeszter. Nincs újabb év, újabb lehetőség. Nincs több esélyem, hogy jóvátegyem a vétkeimet, amiket ellened követtem el, Yeonnie.

- Ez most hogy’ jön ide? – pislogott értetlenül.

- Mindenhogyan. Hiszen eddig mindig megvolt az esélyem, hogy elfeledtessem veled az érzéseidet vagy éppen az ellenkezőjét akarjam elérni. De innen most már nincs tovább. Nincs visszaút.

- JongHyun.

SeoYeon nagyot sóhajtott JongHyun szavait hallva. Érezte, hogy igazat mond a fiú, minden egyes szava helytálló volt. Pontosan ugyanazok a problémák foglalkoztatták a fiúkat, mint amikkel a három lány küzdött minden egyes nap. A vizsgák után mégis hogyan tartják majd a kapcsolatot, hiszen elsodorhatja őket az élet egymástól a szélrózsa minden irányába.

SeoYeon ellazította ujjait, elengedte JongHyun nyakát és helyette arcára simította mindkét tenyerét. Belefeledkezett a mélybarna szempár csillogásába, hüvelykujjaival megcirógatta a puha bőrt, kicsit feljebb emelkedett és ajkaihoz hajolt. Őszinte szerelemmel telve érintette össze száját JongHyun ajkaival: kérlelve, megbocsájtva, romantikusan, vággyal telve. Minden tudását összeszedve, hogy tudassa a fiúval, bárhogyan is érjen véget a szemeszter, egymás mellett maradnak mindannyian. Most már összetartoznak mind a hatan... örökre.

32. fejezet

- Már rég meg kellett volna mondanom – kezdett bele JongHyun alig hallhatóan.

- Mit? – suttogta SeoYeon, belefeledkezve a mélybarna szempár különleges ragyogásába.

- Azt, hogy szeretlek – hajolt közelebb, homlokát megtámasztotta SeoYeon homlokán. – Szeretlek, Kismadárka. Mióta először a karjaimban tartottalak – suttogta immáron lehunyt szemekkel, s közben lassú csókba hívta őt.

SeoYeon végleg megadta magát a rátörő érzéseinek, minden tapasztalatát összeszedve viszonozta JongHyun közeledését. Reszketve ugyan, de ajkai közé szorította JongHyun alsó ajkát, majd a felsőt ízlelte meg, s ahogy érezte, hogy a fiú is egyre biztosabb a dolgában, úgy bátorodott fel ő maga is. Azt a kicsiny távolságot is leküzdötte, ami korábban kettejük között volt, közelebb csusszant JongHyunhoz, szorosan átfonta a fiú nyakát, mellkasát az övéhez préselte. Megszűnt számukra létezni a külvilág, hiába is tudták az illemet, képtelenek voltak tovább parancsolni a saját érzéseiknek. Átadták magukat a múltnak.

Már a kis hangszerbolt is a zárórához közelített, amiről a szerelmesek teljesen megfeledkeztek, pedig SeoYeonnak mindig is erőssége volt az időpontok betartása. Azonban most nem tudott elszakadni JongHyuntól és a csókjaitól.

- Khm. – Egy halk torokköszörülés érkezett a fiatalok háta mögül, mire ijedten reppentek szét. – Bocsánat, hogy zavarok – mentegetőzött Choi úr. – Tudom, hogy milyen fiatalnak és szerelmesnek lenni, sőt, milyen a kettő együtt, de szeretnék bezárni és lepihenni – elmosolyodott, ahogy SeoYeonra nézett, majd illedelmesen meghajolt picit.

- Bocsánat, Choi úr! – pattant fel sietve a lány és ruháját kezdte igazgatni szégyenlősen. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtunk a boltban! – vágta derékszögbe magát.

- Az én hibám! – emelkedett fel JongHyun is és SeoYeon mellé lépett. – Kérem, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig raboltuk az idejét! – dőlt meg az idős úr előtt.

- Ugyan már, gyerekek – legyintett egyet jó kedélyűen. – Nem kell itt a magyarázkodás, tudom én, milyenek a fiatalok! Nekem is van egy fiam, pont ilyen habókos gyerek, mint ti vagytok. Na, még bezárom a hátsó ajtót, addig van még egy kis időtök, utána viszont tényleg mennetek kell, gyerekek.

- Már itt sem vagyunk, Choi úr! – hajlongott megállás nélkül SeoYeon.

- SeoYeon?! – kiáltott a lány után a boltvezető, mire az hirtelen megtorpant és megfordult.

- Igen, Choi úr?

- Jó végre mosolyogni látni, SeoYeon – jegyezte meg kedvesen, JongHyunra pillantott, aztán megint SeoYeonra nézett. – Bizony-bizony – mosolyogta maga elé. – Nem mindennapi pár vagytok.

Choi úr ezzel ismét araszolni kezdett a hátsó kijárat felé. Öregesen és kissé csoszogva pakolta lábait egymás után, megrökönyödött teste lassan haladt előre. SeoYeon szótlanul figyelte a boltvezetőt, apró sóhajok szöktek ki a száján, ahogy utolsó megjegyzésén kezdett morfondírozni. Valóban ennyire látszana a különbség a lányon? Ráadásul ilyen rövid idő alatt?

- Indulhatunk? – lépett a lány mellé JongHyun, bal karját a derekára vezette.

- Persze – motyogta maga elé. – Csak furcsa volt Choi úr. Vagyis amit mondott.

- Melyik mondatára gondolsz? – kíváncsiskodott.

- Ami minket illet.

- Azaz? – bújt még szorosabban a lányhoz, mindkét karjával átfonta a derekát, állával megpihent SeoYeon jobb vállán, mellkasát a hátához nyomta.

- Hogy nem mindennapi pár vagyunk – pironkodta válaszát.

- Te is így gondolod? – súgta a fülébe, majd apró csókot hintett nyakának egy felsőbb pontjára.

- JongHyun – lélegzett fel.

A fiú lassan megfordította SeoYeont a tengelye körül, homlokával megtámaszkodott a lány homlokán és elmerült annak kissé homályos lélektükreiben. Nem szólt semmit, csak csodálva nézte SeoYeon vonásait. Fogalma sem volt róla, mi zajlik voltaképp a lányban, csak azt az egyet tudta biztosan, hogy többé nem akarja őt kiengedni a karjai közül. Elvette a bal karját SeoYeon csípőjéről és arcára csúsztatta. Ujjbegyeivel gyengéden megcirógatta a bársonyos bőrt, majd hüvelykujjával simított végig alsó ajkán. Másik kezét is felemelte és SeoYeon arcára tette, aztán egy szívdobbanással később összeérintette ajkaikat.

- Szeretlek, Park SeoYeon – súgta halkan a csókba.

- JongHyun – pihegte ajkaik közé.

- Gyere, ideje lesz tényleg, hogy menjünk – lehelt egy újabb csókot szájára.

- Igen – biccentett kicsit aléltan.

JongHyun még egy édes mosolyt intézett a lányhoz, lopva körbenézett a hangszerboltban, szinte futva szedte össze a táskáikat, hogy mielőbb a lány mellett lehessen megint. Kifújta magát, összekulcsolta az ujjaikat, hangosan elköszöntek Choi úrtól és elhagyták az eddig menedékként dédelgetett üzletet.

A késő délutáni lágy szellő megcirógatta a lány arcát, aki mélyet szippantott a levegőből. JongHyun még mindig halvány görbülettel az arcán nézte SeoYeon minden apró rezdülését, képes lett volna rá, hogy hátralévő életében mást se tegyen, csak szótlanul bámulja őt.

- Kérdezhetek valamit? – nézett fel a mellette ácsorgó fiúra, aki egyre ragaszkodóbban szorította ujjaikat.

- Amit csak szeretnél – fordult teljes testtel felé. – Mit szeretnél tudni, SeoYeon?

- Miért viselkedtél velem olyan bunkón az elején? – alig hallhatóan tette fel az őt foglalkoztató kérdést, de nem tudta tovább magában tartani. – Ha tényleg szeretsz, akkor miért voltál velem ilyen? Miért? – SeoYeon szemébe könnyek szöktek, ahogy felidézte a fájdalmas múltat.

- Mert abban bíztam, hogy ha ilyen leszek, akkor kiszeretsz belőlem, és végre normális életet tudsz majd élni nélkülem.

- Mert szerinted annyi elég hozzá, hogy tapló módon bánsz az emberekkel? – hátrált egyet JongHyuntól, de a fiú rögvest lépett utána, és átölelte a lány derekát.

- Nem. Persze, hogy nem lehet elég, de akkor nem gondolkoztam. Csak azt akartam, hogy ne szenvedj tovább.

- Éppen akkor szenvedtem a legjobban, amikor ezt tetted velem, JongHyun. Amikor játékszert csináltál belőlem az Akadémia hallgatói előtt. Egy játékot, JongHyun.

- Sajnálom, SeoYeon. Mindent jóváteszek, csak kérlek, engedd, hogy melletted legyek. Ígérem, minden nap azon leszek, hogy megbocsáss nekem mindent, de akkor is, ha nem fogsz megbocsátani. Melletted akarok lenni és küzdeni azért, hogy legalább picit enyhítsek a régmúlt fájdalmain.

- JongHyun – SeoYeon szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit egy második és egy harmadik követett.

- Ne, kérlek, ne sírj! – Gyorsan törölgetni kezdte SeoYeon arcát, hogy mielőbb megszabadítsa bőrét a nedvességtől. – Kiabálj, vagy pofozz fel, csak kérlek, ne sírj. Könyörgöm, SeoYeon. Kismadárka, kérlek.

A lány elmosolyodott a régi becézéstől, JongHyun néhány pillanatig meglepetten nézte a lágy görbületet, ami alakulni látszott ajkain, majd az ő arcára is lassanként ugyanaz a mosoly kúszott. Várta, hogy végre a lány megtöri a némaságot, de SeoYeonnak nem akaródzott megszólalni.

- Kismadárka?

- Szeretem, mikor így hívsz – felelte. – De miért épp Kismadárka?

- Hm. Szeretnéd tudni? – kuncogta, miközben egy apró puszit nyomott a lány orrhegyére.

- Szeretném – biccentett parányit.

- Mert mikor először megláttalak, akkor egy ázott kismadárkára hasonlítottál. Akkor ott tudtam, hogy vigyáznom kell erre a madárkára, hogy idővel egy igazi főnix lehessen belőle.

- JongHyun – nyelte le a kibuggyanni készülő a könnyeit.

- Igen, Kismadárka? – simította ismét tenyereit arccsontjaira.

- Ha mondok valamit, akkor megígéred, hogy most nem fogsz faképnél hagyni? – kérdezte félve.

- Soha. Soha többé nem hagylak el, Park SeoYeon. Soha nem is lett volna szabad megtennem.

- Megértettem.

- Ne haragudj, én csak~

- JongHyun – fojtotta a fiúba a további mentegetőzéseit.

- Igen? Mit szeretnél mondani? – JongHyun szabályosan itta SeoYeon szavait, minden érzékszervével a lányra koncentrált.

- JongHyun, én – Zavarában a füle tövéig vörösödött, félt elmondani az érzéseit.

- Igen? Mi az? Mit szeretnél? – érdeklődött egyre kíváncsibban.

- JongHyun. Én. Én – hebegte.

- Kérlek. Kérlek, mondd ki. Nem fogok elszaladni, ígérem. Kérlek, SeoYeon, mondd el. Mondd ki, kérlek – JongHyun esdeklése végül megtörte a jeget SeoYeonnál, minden erejét összeszedve fedte fel érzéseit.

- Szeretlek. Mióta először megmentettél – formálta a szavakat.

A fiú legszívesebben a karjaiba kapta volna SeoYeont, de helyette csak magához rántotta és egyetlen szenvedélyes csókban forrasztotta össze ajkaikat. Egyre jobban húzta magához a vékony testet és végleg elveszítette a kontrollt a cselekedetei felett. Csókolta és simogatta ott, ahol csak érte, nem törődve többé az illemmel sem. A nyílt utcán képes lett volna SeoYeonnak esni; ha a lány zsebe nem kezd veszett rezgésbe a jobb farzsebében, akkor talán nincs is, ami megállítsa JongHyunt a folytatásban.

- Azt hiszem, hogy muszáj lesz felvennem – szakította meg a fékevesztett csókot.

- Muszáj? – Vággyal fűtött hang tört fel JongHyunból, SeoYeon ajka után kapott, amikor az megpróbálta elszakítani őket.

- Igen – sóhajtott fel. – Valamelyik lány lesz az, és ha most nem válaszolok, akkor képesek lesznek a rendőrséggel kerestetni.

- Rendben, de ha lehet, akkor gyorsan zavard le a beszélgetést. Szeretném kiélvezni az együtt töltött perceket.

SeoYeon mosolyogva húzta elő a zsebéből a zajos kütyüt, kicsit elpirult az arccsontjára kapott újabb lágy érintéstől, majd a kijelzőre sem pillantva emelte füléhez az apró készüléket. Sejtései rögtön beigazolódtak, valóban a szobatársai keresték. Pontosabban szólva, HaEun szólalt meg a vonal másik oldalán. Kicsit titokzatosan és közben mégis aggodalmasan. JongHyun közelebb dugta a fejét a mobilhoz, remélve, elcsíphet néhány mondatfoszlányt a társalgásból.

- Épp úton vagyok a kollégiumhoz. Miért? Történt valami? Értem. De miért olyan fontos, hogy még ma este beszéljünk? Öhm. Ja, hogy mesélnivalótok van. Hát, hm. Lehet, hogy ti lesztek azok, akik jobban meglepődnek majd – ezzel SeoYeon kinyomta a mobilt és visszacsúsztatta azt a korábbi helyére.

- Nagy baj van?

- Nem, nincs semmi. A lányok akarnak valami nagyon fontosat megbeszélni velem, de szerintem, amit én akarok nekik mondani, az nagyobbat fog szólni – JongHyunra emelte csillogó szempárját, akinek lélektükrei hasonló fényben pompáztak.

- Mire gondolsz? – nyelt egyet, szíve a torkába ugrott és heves dübörgésbe kezdett odafent.

- Tudod, a lányok nem igazán szeretik, ha titkolózom előttük és ez most nem egy olyan dolog, amit könnyen leplezni is tudok sokáig.

- Elmondod nekik? – Önfeledt mosoly rajzolódott ki JongHyun kissé telt száján, SeoYeon akaratlanul viszonozta a görbületet.

- El – biccentett aprókat.

- De várj addig, míg én mondom el a kölyköknek!

- Miért? Miért fontos az, hogy ki tudja meg előbb?

- Kérlek, Kismadárka. Szépen kérlek.

- Jó.

Fújtatott SeoYeon, ugyanis JongHyun kiskutyás szemei láttán nem tudta tovább tartani magát és bármit kért volna akkor a fiú, szemrebbenés nélkül beadta volna a derekát. Még egy utolsó gyors csókot váltottak, majd a séta helyett a tömegközlekedést választották. Felszálltak az elsőként érkező buszra, ami legalább az Akadémia közeléig vitte őket, aztán leszállva a járműről, összekulcsolt ujjakkal sétáltak tovább az épülethez.

Azonban mielőtt még látható távolságon belül tudhatták volna a főbejáratot, JongHyun irányt váltott és a Zeneakadémia melletti klub felé vette az irányt. SeoYeon döbbenten lépdelt a fiú mellett, aki pötyögött néhányat a telefonján, a lányt pedig meghagyta a kétségeiben. SeoYeon lassanként vált idegesebbé, alig egy órája vallottak színt egymásnak, de úgy érezte, máris elhamarkodott döntés volt a részéről. Rettegett, hogy a fiú újra bolondot csinál belőle, ezúttal az összes diáktársa szeme láttára.

- JongHyun?! – markolta meg erősebben összekulcsolt ujjaikat. – Mi akar ez az egész lenni?

- Gyere, Kismadárka – mosolyogta. – Nem lesz semmi baj, bízz bennem, kérlek.

- JongHyun – pihegte félelmében.

- Rajta, bátran – lehelt egy csókot SeoYeon reszkető ajkaira, aztán egy könnyed mozdulattal berántotta a klubba és egészen a színpad melletti falig húzta őt.

Odaérve kis híján a felületre passzírozta, folytonosan kérlelve SeoYeont, hogy ne rohanjon el rémületében. Újra és újra igyekezett meggyőzni a lányt, hogy jót akar, miközben érzéseit ismételgette. A klub fokozatosan lett tele emberekkel, SeoYeonban ezzel egyenes arányban nőtt meg a saját félelme, ám ezen még az sem segített, mikor húsz perc elteltével imádott barátnői jelentek meg az oldalán. Ugyanazzal a meglepettséggel az arcukon.

Végül elsötétült minden és halk zongoraszó verődött vissza a falakról, aztán nem sokkal később a dobok lágy dallama és a gitárhúrok csengése. A három lány tökéletes szinkronban emelte tekintetét a pódiumra, ami fakó fényben kezdett úszni, s ahol ezúttal nem a megszokott énekes ácsorgott a mikrofonállvány mögött. SeoYeon tekintete elhomályosult, mikor elértek hozzá az első hanghullámok, s meglátta JongHyunt, aki egy mikrofont szorongatott az ujjai között. SeoYeon ajkához emelte jobb kezét, jobb szeméből kicsordult az első könnycsepp, csodálattal telve hallgatta a fiút...