32. fejezet

- Már rég meg kellett volna mondanom – kezdett bele JongHyun alig hallhatóan.

- Mit? – suttogta SeoYeon, belefeledkezve a mélybarna szempár különleges ragyogásába.

- Azt, hogy szeretlek – hajolt közelebb, homlokát megtámasztotta SeoYeon homlokán. – Szeretlek, Kismadárka. Mióta először a karjaimban tartottalak – suttogta immáron lehunyt szemekkel, s közben lassú csókba hívta őt.

SeoYeon végleg megadta magát a rátörő érzéseinek, minden tapasztalatát összeszedve viszonozta JongHyun közeledését. Reszketve ugyan, de ajkai közé szorította JongHyun alsó ajkát, majd a felsőt ízlelte meg, s ahogy érezte, hogy a fiú is egyre biztosabb a dolgában, úgy bátorodott fel ő maga is. Azt a kicsiny távolságot is leküzdötte, ami korábban kettejük között volt, közelebb csusszant JongHyunhoz, szorosan átfonta a fiú nyakát, mellkasát az övéhez préselte. Megszűnt számukra létezni a külvilág, hiába is tudták az illemet, képtelenek voltak tovább parancsolni a saját érzéseiknek. Átadták magukat a múltnak.

Már a kis hangszerbolt is a zárórához közelített, amiről a szerelmesek teljesen megfeledkeztek, pedig SeoYeonnak mindig is erőssége volt az időpontok betartása. Azonban most nem tudott elszakadni JongHyuntól és a csókjaitól.

- Khm. – Egy halk torokköszörülés érkezett a fiatalok háta mögül, mire ijedten reppentek szét. – Bocsánat, hogy zavarok – mentegetőzött Choi úr. – Tudom, hogy milyen fiatalnak és szerelmesnek lenni, sőt, milyen a kettő együtt, de szeretnék bezárni és lepihenni – elmosolyodott, ahogy SeoYeonra nézett, majd illedelmesen meghajolt picit.

- Bocsánat, Choi úr! – pattant fel sietve a lány és ruháját kezdte igazgatni szégyenlősen. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig maradtunk a boltban! – vágta derékszögbe magát.

- Az én hibám! – emelkedett fel JongHyun is és SeoYeon mellé lépett. – Kérem, bocsásson meg, hogy ilyen sokáig raboltuk az idejét! – dőlt meg az idős úr előtt.

- Ugyan már, gyerekek – legyintett egyet jó kedélyűen. – Nem kell itt a magyarázkodás, tudom én, milyenek a fiatalok! Nekem is van egy fiam, pont ilyen habókos gyerek, mint ti vagytok. Na, még bezárom a hátsó ajtót, addig van még egy kis időtök, utána viszont tényleg mennetek kell, gyerekek.

- Már itt sem vagyunk, Choi úr! – hajlongott megállás nélkül SeoYeon.

- SeoYeon?! – kiáltott a lány után a boltvezető, mire az hirtelen megtorpant és megfordult.

- Igen, Choi úr?

- Jó végre mosolyogni látni, SeoYeon – jegyezte meg kedvesen, JongHyunra pillantott, aztán megint SeoYeonra nézett. – Bizony-bizony – mosolyogta maga elé. – Nem mindennapi pár vagytok.

Choi úr ezzel ismét araszolni kezdett a hátsó kijárat felé. Öregesen és kissé csoszogva pakolta lábait egymás után, megrökönyödött teste lassan haladt előre. SeoYeon szótlanul figyelte a boltvezetőt, apró sóhajok szöktek ki a száján, ahogy utolsó megjegyzésén kezdett morfondírozni. Valóban ennyire látszana a különbség a lányon? Ráadásul ilyen rövid idő alatt?

- Indulhatunk? – lépett a lány mellé JongHyun, bal karját a derekára vezette.

- Persze – motyogta maga elé. – Csak furcsa volt Choi úr. Vagyis amit mondott.

- Melyik mondatára gondolsz? – kíváncsiskodott.

- Ami minket illet.

- Azaz? – bújt még szorosabban a lányhoz, mindkét karjával átfonta a derekát, állával megpihent SeoYeon jobb vállán, mellkasát a hátához nyomta.

- Hogy nem mindennapi pár vagyunk – pironkodta válaszát.

- Te is így gondolod? – súgta a fülébe, majd apró csókot hintett nyakának egy felsőbb pontjára.

- JongHyun – lélegzett fel.

A fiú lassan megfordította SeoYeont a tengelye körül, homlokával megtámaszkodott a lány homlokán és elmerült annak kissé homályos lélektükreiben. Nem szólt semmit, csak csodálva nézte SeoYeon vonásait. Fogalma sem volt róla, mi zajlik voltaképp a lányban, csak azt az egyet tudta biztosan, hogy többé nem akarja őt kiengedni a karjai közül. Elvette a bal karját SeoYeon csípőjéről és arcára csúsztatta. Ujjbegyeivel gyengéden megcirógatta a bársonyos bőrt, majd hüvelykujjával simított végig alsó ajkán. Másik kezét is felemelte és SeoYeon arcára tette, aztán egy szívdobbanással később összeérintette ajkaikat.

- Szeretlek, Park SeoYeon – súgta halkan a csókba.

- JongHyun – pihegte ajkaik közé.

- Gyere, ideje lesz tényleg, hogy menjünk – lehelt egy újabb csókot szájára.

- Igen – biccentett kicsit aléltan.

JongHyun még egy édes mosolyt intézett a lányhoz, lopva körbenézett a hangszerboltban, szinte futva szedte össze a táskáikat, hogy mielőbb a lány mellett lehessen megint. Kifújta magát, összekulcsolta az ujjaikat, hangosan elköszöntek Choi úrtól és elhagyták az eddig menedékként dédelgetett üzletet.

A késő délutáni lágy szellő megcirógatta a lány arcát, aki mélyet szippantott a levegőből. JongHyun még mindig halvány görbülettel az arcán nézte SeoYeon minden apró rezdülését, képes lett volna rá, hogy hátralévő életében mást se tegyen, csak szótlanul bámulja őt.

- Kérdezhetek valamit? – nézett fel a mellette ácsorgó fiúra, aki egyre ragaszkodóbban szorította ujjaikat.

- Amit csak szeretnél – fordult teljes testtel felé. – Mit szeretnél tudni, SeoYeon?

- Miért viselkedtél velem olyan bunkón az elején? – alig hallhatóan tette fel az őt foglalkoztató kérdést, de nem tudta tovább magában tartani. – Ha tényleg szeretsz, akkor miért voltál velem ilyen? Miért? – SeoYeon szemébe könnyek szöktek, ahogy felidézte a fájdalmas múltat.

- Mert abban bíztam, hogy ha ilyen leszek, akkor kiszeretsz belőlem, és végre normális életet tudsz majd élni nélkülem.

- Mert szerinted annyi elég hozzá, hogy tapló módon bánsz az emberekkel? – hátrált egyet JongHyuntól, de a fiú rögvest lépett utána, és átölelte a lány derekát.

- Nem. Persze, hogy nem lehet elég, de akkor nem gondolkoztam. Csak azt akartam, hogy ne szenvedj tovább.

- Éppen akkor szenvedtem a legjobban, amikor ezt tetted velem, JongHyun. Amikor játékszert csináltál belőlem az Akadémia hallgatói előtt. Egy játékot, JongHyun.

- Sajnálom, SeoYeon. Mindent jóváteszek, csak kérlek, engedd, hogy melletted legyek. Ígérem, minden nap azon leszek, hogy megbocsáss nekem mindent, de akkor is, ha nem fogsz megbocsátani. Melletted akarok lenni és küzdeni azért, hogy legalább picit enyhítsek a régmúlt fájdalmain.

- JongHyun – SeoYeon szeméből útnak indult az első könnycsepp, amit egy második és egy harmadik követett.

- Ne, kérlek, ne sírj! – Gyorsan törölgetni kezdte SeoYeon arcát, hogy mielőbb megszabadítsa bőrét a nedvességtől. – Kiabálj, vagy pofozz fel, csak kérlek, ne sírj. Könyörgöm, SeoYeon. Kismadárka, kérlek.

A lány elmosolyodott a régi becézéstől, JongHyun néhány pillanatig meglepetten nézte a lágy görbületet, ami alakulni látszott ajkain, majd az ő arcára is lassanként ugyanaz a mosoly kúszott. Várta, hogy végre a lány megtöri a némaságot, de SeoYeonnak nem akaródzott megszólalni.

- Kismadárka?

- Szeretem, mikor így hívsz – felelte. – De miért épp Kismadárka?

- Hm. Szeretnéd tudni? – kuncogta, miközben egy apró puszit nyomott a lány orrhegyére.

- Szeretném – biccentett parányit.

- Mert mikor először megláttalak, akkor egy ázott kismadárkára hasonlítottál. Akkor ott tudtam, hogy vigyáznom kell erre a madárkára, hogy idővel egy igazi főnix lehessen belőle.

- JongHyun – nyelte le a kibuggyanni készülő a könnyeit.

- Igen, Kismadárka? – simította ismét tenyereit arccsontjaira.

- Ha mondok valamit, akkor megígéred, hogy most nem fogsz faképnél hagyni? – kérdezte félve.

- Soha. Soha többé nem hagylak el, Park SeoYeon. Soha nem is lett volna szabad megtennem.

- Megértettem.

- Ne haragudj, én csak~

- JongHyun – fojtotta a fiúba a további mentegetőzéseit.

- Igen? Mit szeretnél mondani? – JongHyun szabályosan itta SeoYeon szavait, minden érzékszervével a lányra koncentrált.

- JongHyun, én – Zavarában a füle tövéig vörösödött, félt elmondani az érzéseit.

- Igen? Mi az? Mit szeretnél? – érdeklődött egyre kíváncsibban.

- JongHyun. Én. Én – hebegte.

- Kérlek. Kérlek, mondd ki. Nem fogok elszaladni, ígérem. Kérlek, SeoYeon, mondd el. Mondd ki, kérlek – JongHyun esdeklése végül megtörte a jeget SeoYeonnál, minden erejét összeszedve fedte fel érzéseit.

- Szeretlek. Mióta először megmentettél – formálta a szavakat.

A fiú legszívesebben a karjaiba kapta volna SeoYeont, de helyette csak magához rántotta és egyetlen szenvedélyes csókban forrasztotta össze ajkaikat. Egyre jobban húzta magához a vékony testet és végleg elveszítette a kontrollt a cselekedetei felett. Csókolta és simogatta ott, ahol csak érte, nem törődve többé az illemmel sem. A nyílt utcán képes lett volna SeoYeonnak esni; ha a lány zsebe nem kezd veszett rezgésbe a jobb farzsebében, akkor talán nincs is, ami megállítsa JongHyunt a folytatásban.

- Azt hiszem, hogy muszáj lesz felvennem – szakította meg a fékevesztett csókot.

- Muszáj? – Vággyal fűtött hang tört fel JongHyunból, SeoYeon ajka után kapott, amikor az megpróbálta elszakítani őket.

- Igen – sóhajtott fel. – Valamelyik lány lesz az, és ha most nem válaszolok, akkor képesek lesznek a rendőrséggel kerestetni.

- Rendben, de ha lehet, akkor gyorsan zavard le a beszélgetést. Szeretném kiélvezni az együtt töltött perceket.

SeoYeon mosolyogva húzta elő a zsebéből a zajos kütyüt, kicsit elpirult az arccsontjára kapott újabb lágy érintéstől, majd a kijelzőre sem pillantva emelte füléhez az apró készüléket. Sejtései rögtön beigazolódtak, valóban a szobatársai keresték. Pontosabban szólva, HaEun szólalt meg a vonal másik oldalán. Kicsit titokzatosan és közben mégis aggodalmasan. JongHyun közelebb dugta a fejét a mobilhoz, remélve, elcsíphet néhány mondatfoszlányt a társalgásból.

- Épp úton vagyok a kollégiumhoz. Miért? Történt valami? Értem. De miért olyan fontos, hogy még ma este beszéljünk? Öhm. Ja, hogy mesélnivalótok van. Hát, hm. Lehet, hogy ti lesztek azok, akik jobban meglepődnek majd – ezzel SeoYeon kinyomta a mobilt és visszacsúsztatta azt a korábbi helyére.

- Nagy baj van?

- Nem, nincs semmi. A lányok akarnak valami nagyon fontosat megbeszélni velem, de szerintem, amit én akarok nekik mondani, az nagyobbat fog szólni – JongHyunra emelte csillogó szempárját, akinek lélektükrei hasonló fényben pompáztak.

- Mire gondolsz? – nyelt egyet, szíve a torkába ugrott és heves dübörgésbe kezdett odafent.

- Tudod, a lányok nem igazán szeretik, ha titkolózom előttük és ez most nem egy olyan dolog, amit könnyen leplezni is tudok sokáig.

- Elmondod nekik? – Önfeledt mosoly rajzolódott ki JongHyun kissé telt száján, SeoYeon akaratlanul viszonozta a görbületet.

- El – biccentett aprókat.

- De várj addig, míg én mondom el a kölyköknek!

- Miért? Miért fontos az, hogy ki tudja meg előbb?

- Kérlek, Kismadárka. Szépen kérlek.

- Jó.

Fújtatott SeoYeon, ugyanis JongHyun kiskutyás szemei láttán nem tudta tovább tartani magát és bármit kért volna akkor a fiú, szemrebbenés nélkül beadta volna a derekát. Még egy utolsó gyors csókot váltottak, majd a séta helyett a tömegközlekedést választották. Felszálltak az elsőként érkező buszra, ami legalább az Akadémia közeléig vitte őket, aztán leszállva a járműről, összekulcsolt ujjakkal sétáltak tovább az épülethez.

Azonban mielőtt még látható távolságon belül tudhatták volna a főbejáratot, JongHyun irányt váltott és a Zeneakadémia melletti klub felé vette az irányt. SeoYeon döbbenten lépdelt a fiú mellett, aki pötyögött néhányat a telefonján, a lányt pedig meghagyta a kétségeiben. SeoYeon lassanként vált idegesebbé, alig egy órája vallottak színt egymásnak, de úgy érezte, máris elhamarkodott döntés volt a részéről. Rettegett, hogy a fiú újra bolondot csinál belőle, ezúttal az összes diáktársa szeme láttára.

- JongHyun?! – markolta meg erősebben összekulcsolt ujjaikat. – Mi akar ez az egész lenni?

- Gyere, Kismadárka – mosolyogta. – Nem lesz semmi baj, bízz bennem, kérlek.

- JongHyun – pihegte félelmében.

- Rajta, bátran – lehelt egy csókot SeoYeon reszkető ajkaira, aztán egy könnyed mozdulattal berántotta a klubba és egészen a színpad melletti falig húzta őt.

Odaérve kis híján a felületre passzírozta, folytonosan kérlelve SeoYeont, hogy ne rohanjon el rémületében. Újra és újra igyekezett meggyőzni a lányt, hogy jót akar, miközben érzéseit ismételgette. A klub fokozatosan lett tele emberekkel, SeoYeonban ezzel egyenes arányban nőtt meg a saját félelme, ám ezen még az sem segített, mikor húsz perc elteltével imádott barátnői jelentek meg az oldalán. Ugyanazzal a meglepettséggel az arcukon.

Végül elsötétült minden és halk zongoraszó verődött vissza a falakról, aztán nem sokkal később a dobok lágy dallama és a gitárhúrok csengése. A három lány tökéletes szinkronban emelte tekintetét a pódiumra, ami fakó fényben kezdett úszni, s ahol ezúttal nem a megszokott énekes ácsorgott a mikrofonállvány mögött. SeoYeon tekintete elhomályosult, mikor elértek hozzá az első hanghullámok, s meglátta JongHyunt, aki egy mikrofont szorongatott az ujjai között. SeoYeon ajkához emelte jobb kezét, jobb szeméből kicsordult az első könnycsepp, csodálattal telve hallgatta a fiút...