31. fejezet

- Nem mentél még vissza? – mosolyodott el JongHyun, amikor visszaért SeoYeonhoz, ám ő csak bámulni volt képes. – Yeonnie?

- Mit keresel itt? – tátogta alig hallhatóan, ahogy JongHyunra nézett.

- Segíteni jöttem. Azt hiszem, hogy épp időben érkeztem most is – simította melegséget árasztó tenyereit a lány vállaira, aki ugyanekkor összerezzent az érintéstől, könnyei pedig útnak indultak. – Cssh – súgta felkötött tincseire, majd parányi puszit nyomott rájuk. – Nincs semmi baj, Kismadárka – mormolta a fürtökre, SeoYeon teste újfent finom remegéssel válaszolt a fiú szavaira.

- JongHyun – szipogta a sós nedvességet nyelve, önkívületlenül emelkedtek meg karjai, majd ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak meg a fiú pólójában.

- Itt vagyok, Kismadárka – suttogta még mindig fejbúbjára hajolva. – Itt vagyok.

- JongHyun – sírása lassanként felerősödött, ahogyan homloka a megmentő mellkasának nyomódott, majd végtagjai is erősebben fonták át a széles hátat.

- Semmi baj, Kismadárka. Most már nincs semmi baj, elmentek. Nem kell félned senkitől sem – szavai nyugalmat árasztottak, azonban SeoYeon zokogása nehézkesen hagyott alább. – Ennyire megbántottak ezek a némberek? – súgta füléhez hajolva, ahogy újra és újra végigvezette tenyerét a lány gerincének mentén.

- Nem – sóhajtott fel újabb adag érzelmi jelet leküzdve a torkán. – Nem miattuk.

- Hanem? – Gyengéden SeoYeon vállaira szorított és kissé eltolta magától, hogy megkeresse a lány homályos szempárját. – Mi a baj, Kismadárka? – nézett mélyen SeoYeon szemébe, amiből megállás nélkül hullott a könny.

- Te – pihegte elcsukló hangon. – Te vagy a bajom.

A fiú egy pillanatra sem lepődött meg SeoYeon válaszán. Érezte, hogy jogos minden szava. Bármennyire is szerette volna tagadni a tényeket, nem volt rá lehetősége. Régóta ismerték már egymást a lánnyal, és JongHyun pontosan tudta, hogy ő maga volt az, aki igazán mély sebet ejtett a lány lelkén egykoron. Ahhoz viszont túlságosan népszerűnek tartotta magát, hogy valaha is bocsánatot kérjen tőle vagy hibáját jóvá téve udvarolni kezdjen neki. Jobbnak látta hát, hogy elérhetetlen marad SeoYeon számára, remélve, hogy egyszer feledésbe merül minden kimondott szavuk és minden érzelem. Azonban a lány arcát látva JongHyun tudta, hogy tehet bármit, SeoYeon képtelen lesz másként érezni a fiú iránt, ahogyan képes a fájdalommal a lelkében szeretni őt.

- Meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – törte meg a percek óta tartó némaságot.

- Nem tudom – sóhajtotta, s lassan lazított ujjai görcsösségén és elengedte JongHyun pólóját.

- Ne – kapott SeoYeon csuklói után, finoman megszorította őket, majd visszavezette derekára. – Ne vedd el a kezed, kérlek. Ölelj még egy kicsit, kérlek – JongHyun szemében is összegyűltek a könnyek, belefeledkezett a lány fájdalmas lélektükreibe. – Utoljára. Kérlek, SeoYeon.

- Hova lett a Kismadárka? – SeoYeon arcára egy nyugtató mosoly kúszott, mikor tudatosult benne a fiú hirtelen változása, mélyet sóhajtott a még mindig védelmező karok alatt.

- Hah? – JongHyun pupillája kidülledt a lány szavaitól, az ő ajkára is egy megkönnyebbült göbület ült ki, szorosabban fonta át tagjait SeoYeon testén, míg végül egész testtel simultak egymáshoz.

- Jól hallottad.

- Már nem haragszol? – kérdezte bátortalanul, mindkettejükből egy nehézkes lélegzetvétel szakadt fel.

- Ugyan még mindig lenne rá okom, de~

- Bármit megteszek, hogy megbocsáss, SeoYeon – fojtotta a lányba a mondandóját. – Bármit, csak kérlek, most ne küldj el. Könyörgöm.

- Minek köszönhető ez a hirtelen változás?

SeoYeon elengedte JongHyun derekát, amiben egy gondolat múltán követte is a fiú, és ő is lefejtette a lányról karjait. Pusztán két lépést hátráltak egymástól, ám mindkettejük úgy érezte, mérföldekre vannak a másiktól. A biztonságot nyújtó érzés semmivé lett. Meredten, egyetlen szó nélkül bámulták egymás arcvonásait, s igyekeztek kifürkészni minden gondolataikat.

Végül ismét JongHyun volt az, aki teret engedett minden érzésének és készült a szívében rejlő titkokra fényt deríteni. Bár kellett hozzá némi bátorság és fogalma sem volt a végeredményről, mégis tudatni akarta a lánnyal. Mindet. Várt még néhány percet, vett néhány nagy levegőt, aztán bal kezével fürtjei közé túrt, hogy ezzel is még több időt kicsikarhasson magának. SeoYeon kíváncsian és egyre idegesebben állt JongHyun előtt, végül összefonta végtagjait mellkasa előtt.

- Hallgatlak – fújtatott SeoYeon.

- Neked – suttogta.

- Nekem? Ezt mégis hogy’ kellene értenem? – SeoYeon hangja kimértre váltott, kétségei eluralkodni látszottak rajta.

- Úgy, ahogy mondom – szusszantott fel nehézkesen. – Egyedül neked köszönhető ez a változás, SeoYeon. Pontosabban szólva az utóbbi viselkedésednek – nézett fel a lányra esdekelve.

- Az én viselkedésemnek? – kérdezett vissza, bal szemöldökét gyanakvón felhúzta. – Talán én tehetek arról, hogy bunkón bántál velem? Én kértelek rá?

- Nem. Nem így értettem, Yeonnie. SeoYeon – mentegetőzött sietve, a haragos szempár ellenségesen villant meg a délutáni napfényben.

- Akkor mondd úgy, hogy megértsem – kérte ellenkezést nem tűrő hangon.

- Emlékszel, amikor megkértelek rá, hogy gyere le a klubba? – SeoYeon biccentett egy szemforgatással egybekötött fújtatással. – Amikor megláttalak DongWoo társaságában – hirtelen vörösödött bele zavarába, ahogy felidézte magában a pillanatot és elhatalmasodott rajta a féltékenysége. – Szóval akkor én. Én akkor.

- Igen? Figyelek. Te akkor?

- Nem akartam a közeledben tudni – dünnyögte lesütött szemekkel, hangja némi sértődöttséggel vegyült.

- Nem vettem észre – mormogta az orra alatt, ahogy újabb mély levegőt engedett távozni tüdejéből. – Mire akarsz kilyukadni, JongHyun? Mégis mit akarsz még tőlem? Mit? Meddig akarsz még megalázni? Nem elég az akadémia, még a munkahelyemen is tönkre akarsz tenni? – SeoYeon hangja megremegett utolsó kérdésekor, kapkodva nyelte le könnyeit, mielőtt még azok kifakadhattak volna.

- Nem! Dehogy! Eszem ágában sincs ilyet tenni veled, SeoYeon! Épp ellenkezőleg! – szabadkozott sietve és hevesen győzködve a lányt saját igazáról. – SeoYeon, én – beharapta alsó ajkát ijedtében, ezzel a végletekig feszítve SeoYeon határait, aki képtelen volt tovább türtőztetni magát és indulatait.

- Te, mi? Micsoda, JongHyun?! MI? – zokogott fel idegesen, majd szájához kapott, hogy elrejtse érzelmeit.

JongHyunban egy másodpercre megfagyott a vér, ahogy végignézett a megtört lányon. Eddig a pillanatig szentül hitte, hogy nincs ember a földön, aki képes lenne ezt elérni nála, hogy valaha arra kényszerítse, hogy kínjában zokogjon és megadja magát minden küzdelmének. Azonban SeoYeon könnyei láttán és sírása hallatán JongHyun rádöbbent, hogy ő az egyetlen, akinek ezt sikerült elérnie. Legnagyobb bánatára.

Ökölbe szorította kezeit, nem foglalkozván a további következménnyel – legyen az akár pár erőteljes pofon vagy egy féktelen vita – visszalépett SeoYeonhoz, jobb kezével megragadta SeoYeon azon csuklóját, mely száján pihent és elvette onnan, másik karjával derekába markolt, végül egyetlen biztos mozdulattal magához rántotta és ajkaira hajolt, hogy könyörgő, ám annál szenvedélyesebb csókba invitálhassa őt.

A lány megdermedt a váratlan közelségtől, eddig görcsben lévő ujjai ellazultak, majd akaratlanul indultak felfelé JongHyun hátán, hogy útjuk a fiú lüktető nyakán zárják. A parányi távolságot újfent leküzdötték egymás között, mellkasaik a másikéhoz feszültek, karjaik féltőn és egyben odaadóan ölelték át a másikat. Végleg kizárták a külvilágot maguk körül és teljesen átadták magukat titkolt érzelmeiknek.

JongHyun mindkét kezét SeoYeon arcára csúsztatta, ujjai gyengéden cirógatták a még kissé nedves és puha bőrt, ajkai érzékien kényeztették az övéit, s megpróbálta csókjában átadni minden megbánását, hogy újra elnyerje a lány minden bizalmát és méltó legyen rá.

- Meg tudsz nekem bocsátani? – pihegte ajkaik közé pillanatnyi elválásukkor.

- Fogd be – sóhajtotta halkan, majd újabb csókot kezdeményezett.

- Hah? – lihegte értetlenül, lassanként megadva magát SeoYeon közelségének.

- Csak fogd be – elhúzódott JongHyuntól, nyelt egyet, majd szavakká formálta korábbi gondolatait. – Már régen megbocsátottam. Már akkor nyertél, amikor kiléptél a hátsó ajtón. Már akkor megbocsátottam minden bűnödet.

- SeoYeon? – JongHyunon ismét döbbenet lett úrrá, rátörő boldogságában azt sem tudta, hogy a lányt kapja karjaiba és forgassa meg őt a tengelye körül, vagy inkább hálája jeléül fékevesztett csókban forrjanak össze.

- Ne nézz már így, te tulok – kuncogott a fiú arcát látva. – Csukd be a szád, mert berepülnek a bogarak – bökte meg finoman az állát, hogy ezzel is ösztönözze őt.

- Nem érdekel – nevetett fel visszafogottan, majd még szorosabban fonta át végtagjait a lány vékony derekán és a porszemnél is kevesebb helyet is megszüntette testeik között. – Nem számítanak a bogarak, csak te! – közölte tényként, majd apró csókot nyomott SeoYeon szájára. – Mindig is csak te számítottál. Mikor megismertelek, akkor az, hogy biztonságra találj mellettem. Aztán pedig az, hogy minél előbb elfelejts, és jobb életed legyen nélkülem – komorodott el kicsit.

- És most?

- Most? – bólintott magabiztosan. – Most már csak az számít, hogy megint mellettem légy és én legyek az, aki boldoggá tesz téged.

- Tényleg a féltékenység miatt változtál meg? – döntötte oldalra a fejét.

- Köze volt hozzá. Na, meg persze két tenyérbe mászó kölyök is közrejátszott – húzta játékos mosolyra ajkait.

- Ilyenek ezek a kölykök – viszonozta a lágy görbületet.

- Ilyenek – sóhajtotta.

- Ideje lesz visszamennem. A főnököm így is keresztbe lenyel, ha meglátja, hogy még mindig itt vagyok kint.

- Szerintem nem fog – sejtelmes vigyor telepedett JongHyun ajkaira, SeoYeonban ezernyi kérdés merült fel a tekintettől.

- Mit tudsz, amit én nem? – pislogott értetlenségében.

- Mára már elengedett a főnököd. Kaptál egy szabadnapot – puszilta meg óvatosan SeoYeon homlokát.

- Mit műveltél már megint? – Nevetős sóhaj szakadt fel SeoYeonból, félve pillantott a hátsó ajtó irányába.

- Szép szemekkel néztem a főnöködre, mikor kikértelek – rebegtette gyermekien szempilláit, ezzel a lányból egy éktelenül hangos nevetést kiváltva.

- Te meg a szép szemek?!

- Mondd azt, hogy nincsenek olyanjaim – Érzékien fogai közé szorította alsó ajkát, vágyakozóan nézte SeoYeon vöröslő száját és kérlelte magában az újabb lágy érintést.

- Átöltözöm – terelte el a témát, mielőtt még elveszíti a fejét a fiú közelségétől és illetlenül viselkedik a nyílt utcán.

- Ne tartson túl sokáig – húzta magához még egy röpke csókra, majd elválva még egyszer lágyan ajkai közé szorította SeoYeon alsó ajkát és csak aztán engedte szabadjára őt.

Alig tíz perc leforgása alatt SeoYeon már az étterem főbejáratán lépett ki, majd célozta is be a hátsó kisutcát, hogy ott végre JongHyun karjaiba vethesse magát. Noha, igyekezett féken tartani tüzes temperamentumát, lábai akartak a legkevésbé engedelmeskedni a lánynak, így szaporán szedte lépteit a még mindig elégedetten mosolygó JongHyun felé.

- Van kedved eljönni velem valahova? – kérdezte, ahogy JongHyun elé lépett és összekulcsolta ujjaikat.

- Ahova csak szeretnéd – A széles görbület elhalványult, már csak egy félszeg mosoly bújt meg szája sarkában, de az minden érzelmet elárult a lánynak.

- Akkor is, ha az egy kicsi és eldugott hangszerbolt?

- Akkor is. Bárhova elmegyek veled – szorított erősebben ujjaikra.

SeoYeon biztatóan bólintott, perdült egyet, és JongHyun mellé kerülve elindultak a szemközti utcasarok felé, hogy SeoYeon menedékként őrzött boltjában kössenek ki. Ezúttal egymás társaságában. Közel fél órás kellemes sétálás után meg is érkeztek a kicsiny üzlethelyiséghez, ahol az idős Choi úr örömmel köszöntötte régen látott diákját és annak kísérőjét.

SeoYeon és JongHyun udvariasan üdvözölte az üzletvezetőt, majd egyenesen a kopott zongorához ballagtak. A lány vigyázva helyet foglalt a viseltes hangszer előtt, bocsánatot kért a billentyűktől és a húroktól, hogy régen játszott rajtuk, majd kiropogtatta ujjperceit és a billentyűkre simította kezeit. Szemhéjai elnehezültek, ahogy megérezte bőre alatt a hűvös hangszert.

Először észrevétlenül kezdte leütni az akkordokat, ám idővel arra lett figyelmes, hogy melegség árad jobb oldalához, majd nem sokkal később két kéz csatlakozik a játékához és követi őt minden mozdulatban. Lágyan, mintha tökéletesen ugyanabból a láthatatlan kottából játszanának. Hiba nélkül. Choi úr szótlanul nézte a pult mögül, ahogy a két fiatal megszólaltatja az öreg zeneszerszámot és új életre keltik a koros darabot. Mintha csak most szállították volna le a gyárból és az első behangolás után ütnék le a fekete-fehér billentyűket rajta.

Sötétedésig a boltban időztek, néha hagyták pihenni az antik eszközt, de még a távozásuk előtt egy utolsót játszottak a hangszeren. Sokkal meghittebb és andalítóbb dallamokat csaltak elő a zongorából, mint az első alkalommal, s a végső hangjegyek leütésekor a két fiatal újfent közel került egymáshoz. Talán még soha nem volt ilyen bensőséges a kapcsolatuk. Még a megismerkedésük napja után sem.

JongHyun bal tenyerét SeoYeon jobb kézfejére csúsztatta, finoman megszorította, majd összefonta ujjaikat, szabadon lógó kezével pedig a lány álla alá nyúlt és szelíd erőszakossággal maga felé fordította a fejét, hogy tekinteteik találkozhassanak.

- Már rég meg kellett volna mondanom – kezdett bele alig hallhatóan.

- Mit? – suttogta elmerülve a mélybarna szempár különleges ragyogásában.

- Azt, hogy szeretlek – hajolt közelebb, homlokával megtámasztotta SeoYeon homlokát. – Szeretlek, Kismadárka. Mióta először a karjaimban tartottalak – suttogta lehunyt szemekkel, s közben lassú csókba hívta őt.