30. fejezet

~Alig öt nappal korábban...~

Az Akadémia klubja előtt történtek után SeoYeon a szobájába zárkózott, elvonulva minden bántás és további fájdalom elől. Még a tulajdon barátnőit sem akarta maga körül tudni. Senkit és semmit nem akart, csak kiadni magából a szenvedéseit. Minél hangosabban, minél erőteljesebben, hogy a végén, mire elmúlik az őt emésztő kín, addigra újra az a SeoYeon legyen, aki akkor volt, mikor először lépte át az iskola kapuját.

HaEun és MinRee hiába próbálta kikönyörögni az idősebb lányt a rejtekéből, hajthatatlan volt. Egyetlen hívó szóra sem reagált, ételt is pusztán azért majszolt, hogy valamennyire megnyugtassa barátnőit. De ez csupán a látszat volt. Minden egyes falat, ami eltűnt a tányérról, az a szobában lévő szemetesben végezte. Egytől egyig. SeoYeon képtelen volt bármit is lenyomni a torkán, így csak kortyolgatott a vízből is vagy éppen az üdítőből. Többre nem volt képes.

HaEun az utolsó pillanatig küzdött barátnőjéért, azonban az ő ereje is véges volt mindig is. Felváltva kérlelték a lányt, hogy jöjjön elő a lakrészéből, de nem tudták sehogyan sem rávenni. Egyikük érve sem hatotta meg SeoYeont, így végleg feladták. Tudták, hogy időt kell hagyniuk SeoYeonnak, bármennyire is fájdalmas volt hallgatniuk a keserves zokogását.

Kétségei között MinRee a kanapéra zuhant, majd egy gondolat múltán HaEunt érezte meg lábaira pottyanni, mire hangosan felnyögött a fekete hajú lány. HaEunból csupán egy mélyről jövő, aggódó sóhaj szakadt fel, finoman megveregette az alatta szenvedő MinRee-t, majd felkelt róla és a szőnyegre ült. Újabb nehézkes levegő távozott a tüdejéből.

- Most mihez kezdjünk, Minnie? – temette tenyerei közé fejét, ujjait rövid tincsei közé fúrta.

- Fogalmam sincs, Namy – vett MinRee is egy nagyobb levegőt, majd kifújva azt, felülve a heverőn, felhúzta lábait és karjait átfonva rajtuk nézte HaEun kuporgó alakját. – De Unnie makacs. Nagyon makacs – nyomta meg második gondolatát, amire HaEun beleegyezően biccentett.

- És mi legyen a másik két makival? – engedte le kezeit combjai mellé, tekintete összeakadt MinRee kíváncsi pillantásával.

- Passz – fújtatott egyet MinRee. – Az a helyzet, hogy ahogy TaeMin elkezdett teperni, valahogy – egy másodpercre elhallgatott, még a szemkontaktust is megszakította zavarában.

- Igen? – fordult teljes testtel az idősebb felé. – Mire akarsz kilyukadni?

- Hát – motyogta az orra alatt, lassanként egyre inkább elvörösödve.

- Minnie? – felült barátnője mellé, majd mindkét kezére fogott és megértően megszorította őket. – Elkezdett tetszeni neked, mi? – húzta önkéntelenül mosolyra ajkait, amit a másik lány csak egy félszeg görbülettel reagált le. – Hm – szusszantott egy parányit.

- Mi az, Namy? – kapta fel a fejét, majd közelebb hajolt HaEunhöz és pillantásával kérlelte beszédre a lányt.

- Az a helyzet, hogy megértem, hogy kezd bejönni neked ez a srác, mert tényleg nagyon teper. És most a bulin sem volt annyira bunkó. Meg úgy egyébként is – dünnyögte megállás nélkül.

- Azt ne mondd, hogy neked is bejön a Cicafiú – kuncogta némi gúnnyal a hangjában, de HaEun hallgatagsága azonnal MinRee-be fojtotta a nevetést és a további élcelődést.

- Nem. Nem jön be. Vagyis. Nem úgy. Aish! – kiáltott fel elkeseredetten.

- Namy – elengedte kezeiket, majd automatikusan derekára kulcsolta a karját és magához húzta a fiatalabbat.

HaEun belekapaszkodott MinRee nyakába, és hosszú idő után először hagyta, hogy könnyei ismét útnak induljanak bánatában. Nem szerette mutatni a fájdalmát, könnyeit pedig mindig is igyekezett visszatartani. Azonban KiBum felbukkanása HaEun életében, gyökeresen megváltoztatta a lány egyébként fiús jellemét, és néha engedett nőies énjének. Az érzelmeinek és a mosolyainak. Egyre gyakrabban, egyre láthatóbban.

- Szerinted okkal változott meg az a két tuskó? – szipogta MinRee nyakába.

- Én úgy gondolnám – mosolygott bele halk válaszába.

- Gondolod? – kérdezett vissza, ahogy kibújt MinRee vállgödréből.

- Ühüm – bólintott magabiztosan.

- Talán – suttogta, miközben minden sós nedvességet eltűntetett arcáról.

- Mit szólnál hozzá, ha adnánk egy esélyt azoknak a tuskóknak? – alig hallhatóan tette fel kérdését, HaEun torkán akadt a következő nyelése.

A fiatalabb barátnő lazított először az ölelésén, picit hátrébb húzódott MinRee-től, végül ölében összekulcsolta az ujjait. Hallgatott. MinRee pedig várt. Türelmesen kivárta HaEun válaszát. Hosszú és néma percek követték egymást, mindaddig, míg HaEun nem törte meg a csendet. Szinte épp csak formálta a szavakat, hangok alig távoztak a torkán, ellenben MinRee mégis tökéletesen értette a mondandóját.

* * *

Másnap a két fiatalabb lány idegesen pakolta a lábait egymás után, ahogy haladtak a férfi kollégium folyosóin, mindketten egy-egy lakrész felé. Azonban az egyik elágazásnál útjaiknak el kellett válniuk. Egyedül kellett a végső lépéseket megtenniük, csupán lélekben lehettek egymás támaszai a végső pillanatban és remélték, hogy megérzéseik nem hagyják cserben egyiküket sem.

MinRee a kollégiumi szoba ajtajához érve, háta mögé dobta hosszú fürtjeit, kiengedett magából egy mély sóhajt, majd a lehető leghatározottabban megkocogtatta a falapot. A vaspánt fél perccel később megmozdult, az ajtóban pedig MinRee kevésbé szívlelt diáktársa ácsorgott. Némileg kissé hiányos öltözékben, vagy inkább túlságosan otthoniasan. Vállig érő tincseinek egy része hanyagul lógott éjsötét szempárjába, a többi kócosan hullott vállaira, kinyúlt pólója fedetlenül hagyta bal vállát és kulcscsontjának egy részét, rövidnadrágja, ami már-már inkább megfelelt egy boxeralsónak, éppen eltakarta a kényesebb részeket. A lány néhány pillanatra nem tudta, mit is keres a háló előtt és egyáltalán magában a férfi kollégiumban.

- Segíthetek? – szakította ki ámulatából őt TaeMin mélyen búgó és egyben gerincét is végigbizsergető hangja.

- Öhm. Én. Én. Én csak. Csak azért jöttem – hebegett vörösen izzó arccal, tekintete minduntalan lejjebb vándorolt a fiú testén, aki a kérdése után könnyelműen a térelválasztónak dőlt.

- Igen? Figyelek – dünnyögte egyre inkább összezavarva a lányt, telt ajkaira fokozatosan kúszott egy boldog görbület.

- Én. Hát én csak. Én. Öhm. Szóval én. Én tu-tulajdonképpen. Én csak. Hát.

- Nem jössz inkább be? – ezzel ellökte magát az ajtótól és ellépett az útból, hogy a zavarodott lányt beengedhesse.

- Be? Mármint, hogy oda? – pislogott aprókat.

- Hova máshova? – nevetett fel könnyedén, majd váratlanul megragadta MinRee jobb csuklóját és egy biztos mozdulattal berántotta a helyiségbe és egészen a kanapéig terelte. – Na, most már mondhatod, hogy miért jöttél – nekidőlt a kanapé karfájának, kíváncsian fürkészte MinRee ijedt és mégis csodáló tekintetét.

- Nem tudom – bukott ki MinRee-ből kisvártatva.

- Valami oka csak van, hogy itt vagy, nem? – lecsúszott a támláról és leült MinRee mellé, meghagyva némi távolságot kettejük között.

- Nem tudom – mormolta lehajtott fejjel.

- Akkor biztos azért jöttél, hogy bocsánatot kérjek – hajolt közelebb MinRee arcához, mire a lány felkapta a fejét a megjegyzés hallatán, tekintete összeakadt TaeMin pillantásával.

- Hah?

- Bocsánat, amiért tuskó voltam veled, MinRee-yah – nézett mélyen a lány szemébe, akin akaratlanul vágott végig a vágy érzése, ahogy szemrebbenés nélkül bámulta TaeMin dús ajkait.

- Hah? – ismételte meg korábbi lényeges kérdését.

- Sajnálom, hogy el kellett tűrnöd a viselkedésemet és sajnálom, hogy az első nap berántottalak az ágyamba! Remélem, hogy egyszer jóvá tehetem majd.

- Öhm – MinRee paradicsomszínt öltött a másodperc tört része alatt, leizzadt és a legszívesebben sikítva menekült volna el TaeMin szobájából, aki észrevétlenül közelített egyre inkább hozzá.

- Tehetek valamit még érted? – súgta ajkaitól néhány milliméternyi távolságra, MinRee csupán a fejét tudta oldalirányban megmozdítani, hogy nemleges válaszát tudassa TaeMinnel. – Biztos? – sóhajtotta, miközben étcsokoládé szempárját járatta MinRee tekintete és ajka között. – Tea? Gyümölcslé? Bármi más?

- T-te. Gyü-gyüm.Öhm.

- Tudtad, hogy gyönyörű szemed van? – TaeMin jobb kezét MinRee arcára simította, lágyan megcirógatta bőrét, majd hüvelyk és mutató ujja közé fogta állát.

- Kö-köszönöm – pihegte elcsukló hangon, egyetlen nagyobb gombócot tuszkolt le a torkán.

- MinRee? – súgta leküzdve az egyre fogyó távolságot, ajkaik súrolták egymást. - Hülyén hangzana, ha azt mondanám, hogy tetszel nekem?

MinRee végképp elveszítette az összeköttetést a központi aggyal, teljesen leblokkolt TaeMin utolsó kérdésétől, csak pislogni és majdnem tátogni volt képes. Hangok nem jöttek ki a száján, ahogyan mozdulni sem volt képes a pillanatnyi sokktól. Csak azt érezte, hogy lassanként elfekszik a kanapén, a korábban utált diáktárs pedig abban az ütemben nehezedik finoman rá. Míg végül teljesen maga fölött nem tudta TaeMint, aki jobb kezével továbbra is MinRee állát fogta, bal karja pedig a heverő és a lány teste közé tévedt. Magához húzta.

- Hülyén hangzana, ha azt mondanám, hogy te is nekem? – dünnyögte kissé aléltan.

- Akkor megpróbáljuk? – súgta ajkaik közé, a fiú nyelvének hegye egy lélegzetvételnyi időre érintette MinRee ajkait.

- Micsodát? – de MinRee már nem igazán kapott szóbeli választ, csupán egyetlen érzéki csókot.

* * *

HaEun MinRee-hez hasonlóan idegesen közelített KiBum rezidenciája felé, odaérve a legfiatalabb lányból is egy mélyről jövő sóhaj szakadt fel. Kétszer is meggondolta, hogy valóban akar-e KiBummal komolyabb eszmefuttatásba kezdeni, egyáltalán személyesen találkozni vele, azonban mielőtt még visszavonulót fújhatott volna, a térelválasztó hirtelen kitárult előtte, HaEun pedig szemben találta magát SeokJinnel. A lány ösztönösen mosolyodott el, és némi remény is csillant a számára, hogy megússza a kellemetlen társalgást.

- Namy? – húzta széles és meglepett mosolyra a száját, majd egy pillanattal később félrelépett, és beinvitálta a lányt. – Gyere csak nyugodtan.

- Köszönöm – lélegzett egy újabbat, majd biccentve egy aprót, a lakrészbe merészkedett. – Öhm. Én igazából – vakarta meg tarkóját, ahogy fordult egyet, hogy újfent SeokJinnel álljon szemben.

- A szobájában van – mutatott állával a megfelelő irányba, ezzel együtt egy magabiztosabb görbület kúszott ajkaira. – Menj csak nyugodtan.

- Köszönöm – újabb nagy levegőt fújt ki, ismét perdült egyet és célba vette az egyik kisebb helyiséget.

KiBum lakrészéhez érve sietve kopogtatott egyet, bízva, hogy nem hallotta meg az illető és ezáltal messzire iszkolhat, pechjére viszont KiBum meghallotta a félszeg dübörgést és kinyitotta az ajtót. Ahogyan SeokJin meglepődött HaEun váratlan látogatásán, úgy KiBum sem tudta mire vélni a lány megjelenését. Pislogott párat, majd összefonta karjait mellkasa előtt és végigmérte HaEun alakját.

- Mi járatban errefelé? – szólalt meg, ahogy macskás szempárja újfent rálelt HaEun tekintetére.

- Azt már magam sem tudom – motyogta az orra alatt.

- Szeretnél kérni esetleg valamit? Vagy inkább tennél?

- Tenni?! – fakadt ki emelt hangon. – Mégis mit kellene nekem tennem, hah?

- Nem tudom, na! Idejössz szó nélkül, mikor kérdezem, hogy miért vagy itt, még arra sem tudsz válaszolni. Gondoltam, hogy akkor játszunk találós kérdést, hátha akkor kiderül.

- Kár volt hinnem bármiben is – HaEun fordult egyet és a bejárati ajtó felé indult, azonban két lépésnél többet már nem tudott tenni, KiBum határozott szorítását érezte meg csuklóján, ami megállásra kényszerítette.

- Ne fuss el, kérlek – nézett mélyen a lány szemébe, esdeklő pillantása maradásra bírta a lányt. – Nem akartam bunkó lenni veled, HaEun, bocsánat. Van kedved picit nyugodtabb körülmények között folytatni?

- Mit értesz a nyugodtabb alatt? – ágált KiBum kérlelésére, azonban megmagyarázhatatlan módon ejtette egyre mélyebb rabságba a lányt a macskás szempár.

- Idebent – nyitotta kijjebb az ajtót.

- Mármint a szobádban? – morogta az orra alatt HaEun.

- Ígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád – vigyorgott önelégülten.

- Akkor engedtél ki utoljára magas hangot a torkodon, Cicafiú! – fenyegetőzött nevetve, aztán engedett az újbóli kérésnek és beljebb araszolt.

- Csak ne morogj, mert a végén rád vetem magam, annyira jól áll, ha mérges vagy – simult néhány pillanatra a lány lapockájához mellkasával, majd az ágyhoz érve lehuppant rá és várta, hogy HaEun is mellé kerüljön.

- Ezt ne csináld többet – ült le zavarodottan KiBum mellé, pontosan az ágy másik végére.

- Miért? Rosszul esett? – húzódott közelebb hozzá, combjaik összeértek.

- Csak. Csak, ha egy mód van rá, akkor ne csináld többet.

- Rendben van, HaEun. Eszem ágában sincs még egyszer megbántani téged – ezzel Kibum eltávolodott kicsit, bal kezét HaEun összekulcsolt kézfejeire csúsztatta.

- Most ezt miért mondod? – értetlenkedett.

- Mert nem akarlak még egyszer megbántani. Komolyan. HaEun? – közelített arcával a lányéhoz.

- Hm? – bámult maga elé, lábfejét, a szőnyeget, végül összefont kezeiket.

- Mondhatok valamit?

- Mit? – nézett még mindig lefelé, kerülve KiBum bénító szempárját.

- Rám néznél?

- Minek?

- Kérlek, HaEun.

- Huh – szusszantott egyet, aztán kisvártatva felemelte a fejét és teljesítette KiBum kérését. – Mit szeretnél mondani? – a végsőkig próbált ellenállni a fiúnak, de egyre jobban bizonytalanodott el.

- Tudom, baromira nem látszik a dolog, de én kedvellek téged, Nam HaEun – mondta egyenesen a szemébe nézve.

- KiBum? Beütötted a fejed, hogy félrebeszélsz? – kérdezte tanácstalanságában.

- Meglehet, de ha választanom kéne, akkor még nagyon sűrűn beütném a fejemet, hogy félrebeszéljek – nyomott egy törődő puszit HaEun arccsontjára, miközben ujjaikra szorított kicsit.