29. fejezet

~ Néhány szemeszterrel korábban, április első hétfői napján ~

- Csak az első napot éljem túl – fújtatott egyet a lány, miközben vállára kanyarintotta táskáját, kissé rémült tekintetét lassan végigvezette a vaskos kapubejárón és csak egy újabb sóhaj után lépett át rajta, majd indult meg a hatalmas, okkersárga színű főépület felé.

Elhaladt a gyülekező diáktársak mellett, mindenki a maga csoportjára osztódva, de még azokon belül is külön klikkesedve. A lány egy ideig figyelte társait, majd jobbnak látta inkább a járókövet bámulni és nem foglalkozni a többi tanulóval. Lassan és bátortalanul pakolta lábait egymás után, a háromfokos lépcsőhöz érve újfent megrökönyödött. Várt, maga sem tudta még pontosan, hogy mire, de várt. Talán egy segítő kézre vagy csak egyetlen biztató mosolyra.

Még egy gombócot nyomott le a torkán, gyomra azonnal görcsbe rándult, amikor valaki hátulról nekiütközött és két meleg tenyér landolt testén. Az egyik bal felkarját szorította, a másik jobb vállára markolt. Összerezzent a váratlan közelségtől, majd védelmi ösztönből hirtelen fordult egyet a tenyerek alatt és vágta fejbe nehéz táskájával az idegent.

- Aú! – kapott a fejéhez az idegen, egy magas, vékony alkatú fiú személyében, akinek macskás szempárja a következő pillanatban összeakadt a lány kissé ijedt és egyben bosszús lélektükrével, elmosolyodott. – Ne haragudj! Nem akartalak megütni! – dőlt meg udvariasan, miközben ujjbegyeivel már barna tincseit tapogatta egy ponton, ahová nem sokkal korábban a táska csapódott.

- Öhm – nyelt egy nagyot, közben sietve viszonozta a bocsánatkérést egy meghajlással. – Én is sajnálom!

- Kim SeokJin! – nyújtotta a jobb kezét a lánynak egy barátságos mosollyal egybekötve.

- SeoYeon. Park SeoYeon – fogadta a köszöntést, majd reszkető kézfejét a fiú tenyerébe csúsztatta.

- Első nap? – biccentette oldalra a fejét a kézrázás után, majd feljebb rántva a táskáját, zsebeibe dugta mindkét kezét és kissé hanyagabb testtartást vett fel.

- I-igen.

- Hm. Körbevezesselek?

- Nem. Nem szükséges – felelt azonnal, ahogy az első csengőszó végigsüvített az udvaron, ezzel figyelmeztetve minden tanulót a tíz perccel későbbi órakezdésre. – Az igazgatói irodába kell mennem úgyis.

- Tudod, hogy hol van? – érdeklődött még mindig halvány görbülettel ajkain.

- Van térképem – emelte fel a picit gyűrött papírt, amit ideérkezéséig szorongatott.

- A térkép macerás, egyrészt összezavarja az embert, másrészt ez még talán az első kiadottak közül való, azóta pedig már egyszer teljesen átépítették az egész sulit, így nem biztos, hogy hasznát tudnád venni.

- Oh – sóhajtott fel csalódottan, majd tanácstalanságában beharapta alsó ajkát és rémülten kezdte járatni a tekintetét a papírlap és SeokJin megértést sugalló szempárja között.

- Egyébként pedig ott a folyosó végén van az igazgatói iroda. Nem lehet eltéveszteni.

- Hm – a lány végre elmosolyodott a segítség hallatán, majd egy újabb finom dőléssel hálálta meg SeokJin kedvességét. – Köszönöm az útbaigazítást, SeokJin – hajolt meg újfent.

- Nagyon szívesen, és hívj nyugodtan Jinnek – kacsintott egyet, aztán még egyet húzott a lecsúszó táskáján és sarkon fordult, hogy a távolban várakozó barátaihoz csatlakozzon.

SeoYeon még néhány röpke pillanatig nézte, ahogy SeokJin visszasétál a társaihoz, majd ő is perdült egyet a tengelye körül és célba vette a tömör tölgyből készült főbejárati ajtót. SeokJinnel való találkozása után bátrabban szedte a fokokat, majd újult erővel telve lépte át a küszöböt és indult is egyenesen az igazgatói irodába. Minden egyes lépésével egyre magabiztosabbá vált, végre nem érezte magát elveszettnek és azzal együtt elesettnek.

Az igazgatói irodához érve elsimította az esetleges ráncokat egyenruhájáról, végighúzta ujjait összefogott sötétbarna tincsein – ezzel rendre utasítva a kilógó szálakat –, majd egy mély levegővétel után bekopogtatott a helyiségbe. Tekintete az aranyozott betűkkel ékesített táblácskára siklott, amíg a szólításra várt, a nevet olvasva újfent megkönnyebbült.

A kopogtatás után alig egy perccel lenyomódott a rézkilincs, majd kinyílt a fehér térelválasztó, a névtábla épp’ csak megmoccant, a piciny résen pedig egy idős, fekete keretes szemüveget viselő, alacsony testalkatú hölgy jelent meg. Ráncokkal körbeölelt szempárja rálelt SeoYeon aggódó pillantására, egy kedves mosollyal enyhítette a lány újfent erősödni látszó félelmét. A mosolyhoz társult még némi levendulával kevert hintőporos illat, ami valamiért nyugtató hatással volt SeoYeonra.

- Segíthetek, Aranyoskám? – szólalt meg dohányzástól rekedtes hangon, ahogy kijjebb nyitotta az ajtót és teljesen kilépett a helyiségből.

- Öhm – meghajolt gyorsan, majd felemelkedvén folytatta. – Jó reggelt kívánok! Park SeoYeon vagyok és ez az első napom a Woo Zeneakadémián! – ezzel átnyújtott egy gondosan összehajtogatott papírdarabot, melyet blézerének bal zsebéből húzott elő.

- Gyere csak, Aranyoskám, megnézzük azt a jelentkezési lapot!

Jobb karját nyújtva tessékelte beljebb SeoYeont, majd egészen az asztalig vezette és egy könnyű mozdulattal leültette a kényelmes székbe, aztán az idős titkárnő is helyet foglalt a szemközti ülőalkalmatosságon. Feljebb tolta orrnyergén idáig pihenő szemüvegét és kissé remegő kezei közé fogta a dokumentumot, hogy ellenőrizhesse a beiratkozást.

- Azt hiszem, hogy itt akkor minden rendben is lenne, az irataidat még le kell fénymásolnom, hogy meglegyen az iskola dokumentációjában, Woo igazgató úr még nincs bent, szeret elaludni az a lusta fiú – kuncogott maga elé gondolata közben, aztán folytatta is tovább –, de már csak alá kell írnia az ellenőrző-könyvet, arra viszont nincs szükséged az órákra. Itt van egy órarend és egy térkép is, illetve az ebédlőhöz kártya, minden napra egy menü ingyenes az iskola részéről, a többi fogyasztást már a saját pénztárcádból kell állnod.

- Igen, értem – elvette az anyagokat, a kártyát a zsebébe csúsztatta, a papírokat pedig a táskájába rejtette.

- Ezzel meg is vagyunk, Aranyoskám, mehetsz nyugodtan az órára! – húzta újabb mosolyra száját, SeoYeon pedig egy bólintással reagált az intelemre.

Illedelmesen felállt a helyéről, visszatolta a széket, aztán egy újabb mély megdőlést követően távozott az irodából. Fordult egyet a közlekedőre lépve, előkapta a táskából a térképet az órarenddel együtt és fel sem nézve a lapokról indult el a tömeggel szemben. A legnagyobb szerencsétlenségére.

Alig lépett hármat, amikor most SeoYeon gyalogolt bele egy társába. Ellenben korántsem volt annyira megértő a sértett fél, mint alig fél órával korábban ő volt az SeokJinnel szemben. Egy langyos kávé landolt a vele szemben álló lány vadonatúj blézerén, beterítve azzal a teljes mellkasát. Szikrákat szóró pillantással fonódott össze SeoYeon ijedt szembogara; rögtön hajlongani kezdett, ahogyan szüntelenül hagyták el a bocsánatkérő szavak is a száját. Hasztalanul.

- Mégis ki vagy te? – ripakodott rá dühtől izzó szemmel. – Tudod egyáltalán, hogy én ki vagyok? Hah? Tudod, hogy mennyibe került ez az egyenruha? Szerinted így fogom végigülni az egész napot? Mocskosan?

- Én. Én. Sajnálom. Tényleg. Kifizetem – szabadkozott, szintén feleslegesen. – Kérlek, ne haragudj, figyelmetlen voltam, de itt az én blézerem, vedd csak fel! – ezzel már gombolni is kezdte saját felsőjét, hogy némi megváltásban reménykedjen.

- Még mit nem! Tudd meg, én nem vagyok az a fajta lány, aki felveszi mások ruháit! Nekem mindenből a legjobb jár, és az nem a te nyamvadt kabátod lesz! Felejtsd el, hogy ennyivel megúszod! Az a minimum, hogy te is mocskosan fogod végigülni az első napodat az iskolában!

Védekezni sem volt ideje SeoYeonnak, olyannyira kiszámíthatatlanul érkezett a támadás a másik féltől. Tépni és rángatni kezdte a dühödt lány SeoYeon felsőruházatát, ordított és cibálta az új diák testét, aki döbbenetében nem tudott mit tenni, agya lesokkolódott az események sokaságától. Hiába tudta volna bármikor kihámozni magát egy ilyen fogásból, most nem engedelmeskedett neki a szervezete.

Kis híján már csak egy melltartó fedte felsőtestét, arcát kezei közé temette, hogy eltakarhassa szégyenét, amikor a tépkedés hirtelen megszűnt és két meleg, bársonyos tenyeret érzett meg vállain, majd nem sokkal később puha anyag simult mellkasára. SeoYeon egész testében remegett a lágy érintés alatt, azonban fejét mégsem volt képes felemelni, még akkor sem, amikor meleg lehelet cikázott jobb fülénél és nyakszirtjén.

- Nincs semmi baj, nem kell félned – súgta a füléhez hajolva, kicsit rászorított a vállaira, majd megemelte a fejét az ismeretlen segítő. – Nem tudod meghazudtolni magad igaz, Rachael Yoo? Mindig mindenkin át kell gázolnod – vetette oda sértő szavait, majd megint SeoYeon füléhez hajolt és belesuttogott. – Elviszlek innen, csak engedd, hogy vezesselek. Bízz bennem.

SeoYeon parányikat bólintott a bizsergető hang tulajdonosának, kicsit lejjebb húzta tenyereit, hogy ujjai között fürkéssze ki a megmentő arcát, akinek kiskutyás formájú, mélybarna szempárja gyengédséget árasztott, kissé telt ajka pedig lágy mosolyra állt, ahogy elindultak a folyosón. Szorosan testéhez vonta SeoYeon didergő alakját, ügyelve, hogy egy pillanatra se csússzon le róla a zakó és egész testét leplezni tudja.

Az udvarra érve egy közeli fához araszoltak, majd óvatosan leültette a fűre a rémült lányt. Leguggolt elé és türelmesen várta, hogy végre elvegye tenyereit az arcáról és jobban szemügyre vehesse az áldozatot. Ellenben SeoYeonnak nem akaródzott előmerészkednie rejtekéből, így még mindig arca előtt tartotta mindkét kezét. A cédrusos illatot árasztó ismeretlen megunva a várakozást a lány csuklóira fogott óvatosan, és szelíd erőszakossággal vette el onnan őket. SeoYeon a megmentőjére nézett. Homályos és egyben csodáló tekintettel.

- Jobban vagy, Kismadárka? – húzta féloldalas mosolyra telt párnáit, SeoYeon ösztönösen viszonozta a görbületet.

- Igen – motyogta alig hallhatóan.

- Örülök. Az én nevem Kim JongHyun. Téged hogy’ hívnak, Kismadárka? – döntötte oldalra a fejét, SeoYeonban pedig bent akadtak a további szavak, minden gondolat tovaszállt, mellkasa heves dübörgésbe kezdett egy sóhajjal később.

- SeoYeon – suttogta belefeledkezve a mélybarna szempár csillogásába.

* * *

A napok teltek egymás utáni sorrendben, SeoYeon lassanként beilleszkedett az új környezetbe, azonban azt a bizonyos lányt, akivel az első napon megélte komolyabb konfliktusát, messzire elkerülte. Már csak JongHyun tanácsát is megfogadva.

Attól a naptól fogva SeoYeon és JongHyun szinte elválaszthatatlan barát lett. A szüneteket nagyrészt együtt töltötték, a vizsgákra egymást segítve készültek fel, ahogyan a kutatásokat is együtt végezték a könyvtár berkein belül. Lassanként megkedvelték a másikat és úgy tűnt, akár szorosabb kapcsolat is kialakulhat közöttük egy szimpla barátságnál. SeoYeon részéről legalábbis túlságosan is úgy tűnt.

Hiába igyekezett leplezni az érzéseit, tagadhatatlan jelei voltak vonzalmának. Valahányszor meglátta közeledni egykori megmentőjét, szájára annyiszor kúszott felhőtlen mosoly, tekintete felragyogott akár egyetlen szívdobbanásnyi időre is összeakadt szempárja a fiúéval, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt minden vele töltött percben. Mély és visszafordíthatatlan szerelembe esett, amit nem tudott egy idő után titkolni.

Elhatározta, hogy mielőtt az első szemeszternek vége, bevallja érzéseit JongHyunnak, remélve, hogy talán ezzel viszonzásra is lel általa. Nem sokat tudott a férfiakról, de valami belül azt sugallta a lánynak, hogy nem jár messze az igazságtól és JongHyun is hasonlóan gyengéd érzelmeket táplál iránta. Aznap is éppen annál a bizonyos nagy fánál várt a fiúra a leghosszabb szünetben.

Leült a földre, megigazította blézerét, tincseit is rendbe szedte és mosolyogva nézte a társait, ahogy elsétálnak előtte, ezzel együtt természetesen JongHyun után is kutatva. Nem kellett sokáig várakoznia, alig kezdett bele a fürkészésbe, amikor feltűnt a fiú az udvar bejáratánál, egyenesen SeoYeon felé lépdelve. Csillogó szemmel és szédítően mosolyogva.

- Mi újság, Kismadárka? – telepedett le a lány mellé, lábai közé dobta a táskáját, majd egy könnyed mozdulattal melírozott tincsei közé fúrta hosszú ujjait, ezzel kissé feltupírozva azokat.

- Most már mindig így fogsz hívni? – kérdezte, ahogy füle mögé tűrt egy kósza hajtincset.

- Miért? Nem tetszik? – fogai közé fogta alsó ajkát, miközben ránézett, SeoYeon arca hirtelen öltött halványpírt.

- Nem erről van szó – hebegte zavarodottan.

- Akkor? – hajolt közelebb az arcához, szembogarai lassanként mérték fel SeoYeon bőrét. – Még mindig jól áll a pirosság, Kismadárka – mosolyogta.

- Olyan vagy! – vállával lökött egyet JongHyun mellkasán, hogy távolabb lökhesse magától a fiút, ám ezzel csak azt érte el, hogy a fiú tenyerei SeoYeon derekán landoljanak.

- Olyan – kuncogta a lány fülébe. – Mesélj, Kismadárka, milyen napod volt?

- Unalmas. Szolfézsórák tömkelege, meg ritmustan, és még annál is unalmasabb zenetörténelem. Neked milyen napod volt? – pillantott fel a fűről és JongHyun szempárjába révedt.

- Hasonlóan izgalmas. Bár ma egész jól szórakoztunk DongWooval gitártanon.

- Megint felidegesítetted a tanárt, igaz?

- Csak nem úgy fogtam le a húrokat, ahogy szerette volna. Ez még nem baj.

- Jaj, JongHyun! Javíthatatlan vagy – ezzel mellkason vágta őt, azonban kezét már nem tudta visszahúzni, mert JongHyun megragadta a lány csuklóját és ott tartotta.

- Tudom – a korábbi játékos mosoly elhalványult, helyére csak egy féloldalas görbület költözött. – De ilyennek szeretsz, nem?

- Öhm – nyelt egy nagyot.

- Mi a baj, Kismadárka? – simított végig SeoYeon kezén, majd ujjaikat kulcsolta össze.

- Valamit szeretnék elmondani neked, JongHyun – motyogta vörösödve.

- Mi az, Kismadárka? Hm? Mi bánt? Megint Rachael kötött beléd? – intézte hozzá a kérdészáport.

- Nem. Nem erről van szó. Nem is bánt semmi, vagyis nem olyan dolog, amire gondolnál hirtelen.

- Akkor? Mi a baj, Yeonnie? – eddig csípőjén pihenő bal kezét a lány arcára csúsztatta és lágyan megcirógatta a bőrét. – Mondd el, kérlek.

- JongHyun. Én. Kedvellek – bökte ki lesütött szemekkel.

- Én is kedvellek téged, Kismadárka.

- De én nem úgy, JongHyun – felkapta a fejét, könnyes szeme rálelt JongHyun kérdő pillantására. – JongHyun, én. Én azt hiszem, hogy. Hogy – újabb gombócot tuszkolt le a nyelőcsövén, majd egyetlen levegővel mondta ki idáig tartogatott gondolatát. – Szerelmesvagyokbeléd.

JongHyun pupillája összeszűkült SeoYeon vallomásától, hirtelen kapta el a kezét a lány arcáról és derekáról egyaránt, majd húzódott is hátrébb egy gondolat múltán. Értetlenül bámult a lányra, aztán a többi társára siklott ijedt szempárja, majd megint SeoYeonon állt meg vizslató lélektükre. Megragadta a táskáját, felkelt a fűről, majd egyetlen szó vagy reakció nélkül távozott a fától. SeoYeont ezzel kétségek és fájdalom között hagyva, akinek szeméből rögtön útnak indultak könnyei, ahogy végignézte, szerelme hogyan tűnik el a tömegben. Csalódás, kín és átverés érzése járta át a testét, felhúzta lábait és elrejtette arcát a térdei között.