28. fejezet

- Engedj el, különben sikítani fogok! – morogta SeoYeon a klub falához nyomva.

- Csak rajta, sikíts – lihegte halkan. – De úgyis befogom a szádat.

Ezzel összetapasztotta kissé dús párnáit SeoYeon reszkető ajkaival. A lány térdei a következő pillanatban megremegtek az érzéstől, JongHyun felsőjébe fúrta ujjait, hogy biztonságra leljen. Elveszítette az ítélőképességét, így önkéntelenül viszonozta a csókot.

- Sajnálom, ahogy viselkedtem korábban – súgta pillanatnyi elválásukkor, SeoYeon torkán akadt a következő lélegzetvétel, azonban ellenkezni már nem volt ideje, újra puha párnákat érzett meg az övére simulni.

JongHyun gyengéden és egyszerre érzékien csókolta SeoYeont. Bal kezét a lány derekára simította, jobb tenyerével pedig hosszú tincsei közé bújt és elhúzta a lányt a faltól, saját testéhez vonta. SeoYeon ujjai ellazultak, karjai akaratlanul kulcsolódtak JongHyun nyaka köré. Kontrollálhatatlanná vált minden cselekedete, hagyta magát elsodródni az érzéseivel, melyekről szentül hitte, hogy mélyen elásta magában őket.

Csupán az erősebb trappolásnak volt köszönhető, hogy elszakadtak egymástól. SeoYeon szobatársai illetve kísérőik, valamint a Banda többi tagja futott utánuk, akiken szinte azonnal döbbenet lett úrrá, ahogy meglátták mit is művel a két eltűnt fél.

- Unnie? – bukott ki MinRee-ből, mikor végre meg tudott szólalni.

- JongHyun? Te mégis mi a bánatot művelsz? – pislogott JinKi is a csapattársát bámulva.

- Lehet, hogy ezt nem itt kéne megvitatnunk – motyogta a rajtakapott tagokat méricskélve KiBum, majd lassan végigvezette macskás tekintetét HaEun és kísérője alakján.

- Nincs mit megvitatni! – jelentette ki tényként JongHyun, ezzel újabb döbbenetet okozva a résztvevőknek. – Most mit vagytok úgy oda, hogy megcsókoltam? A cselédem. Azt tehetek vele, amit akarok. Ha akarom, akkor megcsókolom, ha akarom, akkor kirángatom a klubból. Ha akarom, akkor pedig nem csinálok vele semmit.

- Hogy mi van?! – fakadt ki a legidősebb lány, ahogy tudatosultak benne JongHyun szavai, mire az illetékes elkapta a fejét társairól és SeoYeonra nézett. – Te mégis kinek képzeled magad, hah?! – kiáltotta el magát a lány végképp összezavarodva. – Minek nézel te engem?! Azt hiszed, hogy játék vagyok?! Hát, tudod, mit?! Lesz@rom ezt a fogadást! Elegem volt! Nem érdekel, ha kicsapnak, mert idő előtt bemondtam az unalmast, de én ezt nem csinálom tovább! Egy rohadt szemét vagy, Kim JongHyun, és az is maradsz, míg világ a világ! – ezzel lökött még egyet JongHyunon és elviharzott.

A lányok kérdezés vagy bármiféle megjegyzés nélkül rohantak SeoYeon után, ezúttal még azzal sem foglalkoztak, hogy szemrehányást tegyenek JongHyun viselkedéséért, ahogyan a partnereiknek sem akartak semmiféle magyarázatot adni. Fontosabbnak tartották, hogy SeoYeont megnyugtassák, ahhoz pedig mielőbb utol kellett érniük a zaklatott lányt.

- Ezt most nagyon elcseszted, Hyung! – morogta az orra alatt DongWoo, az idősebb kezei ökölbe szorultak.

- Te csak hallgass! Volt pofád rámászni?! – dühöngött, miközben a néhány lépésnyi távolságot egyetlen szempillantás alatt letudta és DongWoo fölé magasodott. – Mégis hogy’ volt merszed kikezdeni vele? Mit gondoltál, majd vigyorogva végignézem, ahogy magadhoz édesgeted? – szűrte fogai között.

- Nem hagyom, hogy így bánj SeoYeonnal! – emelte fel DongWoo is a hangját társával szemben. – Eljátszottad nála az esélyed, akkor engedd el, és hagyd, hogy boldog legyen valaki mással!

- Majd pont te fogod boldoggá tenni, mi? Mert szerinted majd pont rád van szüksége, igaz?

- Nem tudom! Majd SeoYeon eldönti, hogy mit akar tőlem. Ha kell, akkor megpróbálom boldoggá tenni és kitörölni a fejéből az összes mocskos emléket, amit tőled kapott.

- Jól figyelj, Jang DongWoo! Ha csak meglátlak a nő közelében, kitekerem a nyakadat, értve? Ő az enyém és mindig is az volt. Ahogyan az is lesz!

- Erővel úgysem tudod rávenni, hogy szeressen! Elbuktad az utolsó lehetőségedet is, Hyung!

DongWoo SeoYeonhoz hasonlóan sarkon fordult, majd a kollégium felé vette az irányt. Mark hamar követte a példáját és köszönés nélkül távozott a helyszínről, ahogyan SeHun és LuHan is jobbnak látta felszívódni. Csupán a banda tagjai maradtak ott, akiknek egyre nagyobb zűrzavar lett a fejében JongHyun féltékenységét és kifakadását látva. Kis ideig szótlanul bámulták az egész testében remegő basszerost, végül MinHo volt az, aki magához vette a szót és megtörte a feszült csendet.

- Mivel ennek a koncertnek annyi, így akár mindenki mehet is a dolgára. Kialkudok egy másik időpontot a tulajjal, mert ezt kárpótolnunk kell – ezzel vissza is indult a klubba, hogy a megbeszéltek szerint cselekedjen.

- Mi ütött beléd, JongHyun? – lépett közelebb a fiúhoz JinKi, bal kezével a vállára szorított.

- Hagyj békén! – húzta ki a marka alól testét.

- Haver, ez így nagyon nem jó. Nem tudom, hogy mi volt a célod ezzel az egész fogadással, de kezd nagyon eldurvulni a helyzet.

- Nem kell nektek mindent tudni – mormogta.

- Hyung! – emelte fel a hangját ezúttal KiBum, akin az értetlenség és idegesség egyre kezdett úrrá lenni. – Ideje lesz, ha most már minket is beavatsz ebbe a játékba, mert ez már nem normális, amit művelsz! Mit csinált SeoYeon, hogy így bánsz vele? Mivel érdemelte ezt ki? – tette a csípőjére a kezeit, JongHyunon ugyanekkor áram száguldott végig, ahogy eljutottak hozzá KiBum szavai.

- Semmit sem tett – mormolta a járókövet bámulva.

- Hogyan?! – zúgtak fel mind a hárman.

- KiBum, TaeMin – felemelte a fejét és nevezett társaira nézett. – Gyertek – biccentett oldalirányba a fejével, majd egy gondolat múltán meg is iramodott vissza a kollégiumhoz.

A két fiatalabb szemrebbenés nélkül követte JongHyunt, JinKi pedig mit sem felfogva a szeme előtt zajló eseményekből, tétlenül nézte, ahogy mindenki eltűnik mellőle. Végül vállat vont és tanácstalanságában a klubot vette újfent célba, hogy legalább egy ital mellett kiengedje a fáradt gőzt és talán még MinHo is csatlakozik hozzá.

* * *

JongHyun mindent ledobált a parkettára, ahogy átlépte a kollégiumi szoba küszöbét, rögvest DongWoo szobájába rongyolt, hogy ellenőrizze társa ottlétét, aztán saját szobájába vonult és levágta magát az ágyra egy mély és ideges sóhaj kíséretében. KiBum és TaeMin kis híján berobbant a parányi helyiségbe és azonnal JongHyunnak szegezték kérdéseiket.

- Befognátok végre úgy egy fél percig?! – ült fel az ágyon, megunva a kérdészáport. – Nem azért hívtalak titeket, hogy lerohamozzatok!

- De azt sem mondtad, hogy minek jöjjünk! – ellenkezett a csapat dívája.

- Csak fogjátok be! – masszírozta az orrnyergét, miközben újra hanyatt vágta magát az ágyon.

- Volt valami közted és SeoYeon között? – kérdezte alig hallhatóan TaeMin, JongHyun elvette a kezét az orráról és laza mozdulattal hajába túrt, egy mély és nehézkes sóhajt engedett távozni a tüdejéből.

- Olyasmi – dünnyögte.

- Mi az, hogy olyasmi? – reagált elsőként KiBum, felhúzta bal szemöldökét csodálkozásában.

- Rohadt hosszú történet, én meg rohadt fáradt vagyok – engedte karját combja mellé.

- Ha iderángattál minket, akkor leszel szíves most már el is mondani, hogy mégis miért csinálod ezt! – akaratoskodott továbbra is a csapat énekese.

- Huh, de sok bajom van veletek!

- Hyung. KiBum Hyungnak ezúttal igaza van, bármennyire is nem tetszik neked. Iderendeltél mindkettőnket, de arra már nem méltóztatsz, hogy meg is magyarázd. De ha te ennyibe veszel minket, akkor azt hiszem, hogy nekem nincs itt tovább keresnivalóm. Inkább megkeresem MinRee-t és bocsánatot kérek tőle mindenért, ahogy felmentem a fogadás alól is.

- Ülj vissza a s.eggedre, Lee TaeMin! – utasította, amikor a legfiatalabb felkelt az ágyról. – Nem mész te sehova, főleg nem MinRee után!

- Ha két másodpercen belül nem kezdesz bele a mondandódba, akkor mindketten itt hagyunk a francba és megkeressük a lányokat! Talán náluk eredményesebbek leszünk, ha már bocsánatot kell kérnünk.

- Nem mentek sehova! – ismét felegyenesedett, felkelt a fekhelyről és az ablakához lépdelt. – Az egész akkor kezdődött, amikor az első évet töltöttem a suliban. Minden olyan kiszámítható volt, mindenki a magafajtájával barátkozott, nem keveredett senki senkivel. Aztán az egyik nap jött egy új lány és persze sikerült belegyalogolnia egy másik csajba, aki nem éppen a kedvességéről volt híres sohasem. Naná, hogy egyből őrjöngeni kezdett és ki akarta fizettetni az egyenruháját az új lánnyal, és a sérelmein úgy akart revansot venni, hogy nekiállt letépkedni róla a ruháit.

- Hyung? – nyelt egyet TaeMin, KiBum pedig csak pislogott a hallottaktól.

- Ennek az egésznek noha többen is szemtanúi voltunk, mégsem sietett senki az új lány segítségére, kivéve engem.

- Kitalálom. SeoYeon volt az új lány – JongHyun biccentett KiBum megjegyzését hallva. – Utána mi történt?

- Mi történt volna? – nevetett fel keserűen, majd folytatta is tovább a gondolatát, miközben az ablaküvegre rajzolgatott mutató ujjával. – Ahogy az lenni szokott, megkedveltük egymást. Elég sok időt töltöttünk együtt és elég sok mindent meg is tudtunk egymásról, aztán egy nap elém állt egy furcsa kijelentéssel, amit hirtelen nem tudtam hova tenni.

- Mivel? – kíváncsiskodott a dobos.

- Nem tudtam, hogy mit reagáljak abban a pillanatban, így fogtam és ott hagytam őt is meg a szerelmi vallomását a fa tövében.

- Képes voltál faképnél hagyni, miután bevallotta, hogyan érez irántad? – értetlenkedett KiBum. – Akkor most már értem, hogy miért rühell téged ennyire és a helyében szerintem én sem bírnék megmaradni a közeledben.

- A gond ott kezdődik, hogy én is SeoYeonba szerettem, de képtelen voltam megmondani neki - a fiatalabbakon mély döbbenet uralkodott el. - Igen, sejtettem, hogy így fogtok reagálni. Azért találtam ki ezt a rohadt fogadást, hogy megutáljon, mert nem akartam, hogy szenvedjen miattam. Viszont most, hogy DongWoo közelében látom szüntelenül, valahogy már nem akarom, hogy kiszeressen belőlem.

- Akkor mit akarsz, Hyung? - kérdezte TaeMin.

- SeoYeont. Testestül-lelkestül - sóhajtotta maga elé, majd folytatta. - Hogy megint együtt legyünk és megbocsássa minden tettemet - dünnyögte, mire a fiatalabbak összenéztek, majd JongHyunhoz lépdeltek.

- Segítünk neked, de akkor hagyd, hogy a kezünkbe vegyük a dolgokat! - jelentette ki KiBum, JongHyun némi habozás után beleegyezett az ötletbe.

* * *

SeoYeon az egész éjszakát a szobájába zárkózva töltötte, ahogyan másnap sem volt hajlandó onnan előbújni, hiába kérlelte őt a másik két lány. Még öccsének sem akart felelni, bármennyire is próbáltak bevetni minden lehetőséget a dolog érdekében. SeoYeon magába zuhant és senki társaságára nem vágyott abban az állapotban. Az aznapi órákra sem ment be, az sem érdekelte, ha igazolatlan órában részesül. Semmi nem tudta foglalkoztatni, csak a fájdalom, amit legbelül érzett. A fájdalom és az azzal vegyült harag.

Napok teltek el így, enni is csak azért evett, hogy barátnőit megnyugtassa. HaEun és MinRee már egy lakatoson gondolkodott, hogy bejussanak SeoYeon szobájába, képtelenek voltak normálisan kezelni a helyzetet. A tanítási órákon nem tudtak koncentrálni, a dolgozatokra nem készültek, ahogyan a fakultatív tárgyak óráin sem jelentek meg. Csak testileg vettek részt minden foglalkozáson, egyébként pedig SeoYeon körül keringtek a gondolataik. Egész álló nap a lány szobájának ajtaja előtt szobroztak.

Az ötödik nap délutánján a legidősebb lány végre előmerészkedett a rejtekéből, de egyetlen szót sem szólt szobatársaihoz. Azonnal megrohamozták SeoYeont és nem engedték még egyet lépni sem. SeoYeon tekintete üveges volt, szemgolyója még kissé vöröslött a töménytelen mennyiségű sírástól, ahogyan egyetlen értelmes és tiszta hang sem tudott távozni a torkán, hiába küszködött vele.

- Most hova akarsz menni, Unnie? – kérdezett elsőként MinRee.

- Nem fogjuk hagyni, hogy egyedül menj bárhova is! – jelentette ki HaEun, de a legidősebb csak egy kényszeredett mosollyal felelt, majd ellépett mellőlük és újfent a bejárati ajtóhoz indult.

- Dolgoznom kell – dünnyögte rekedtes hangon, visszafordult az ajtóból és egy biztosabb mosolyt intézett a lányokhoz, majd kifordult a szobából és bevágta a háta mögött a térelválasztót.

- Ennyivel lerázott minket? – tette a kezeit csípőre MinRee. – Most képes volt öt napnyi begubózás után faképnél hagyni minket?!

- Nem tudom! – kiáltotta el magát HaEun, mindkét lány idegei pattanásig feszültek. – De most mit tudunk csinálni? Semmit! Nekünk is menni kell a melóhelyre, különben kivágnak. Unnie pedig látod, hogy milyen makacs! Egyszerűen tojik az egészre. Nem akar beszélni, de az biztos, hogy este, ha hazajöttünk mind, akkor kiszedek belőle mindent és addig nem hagyom lélegezni, amíg nem ad értelmes magyarázatot mindenre!

- Akkor együtt esünk neki! – jelentette ki MinRee is, mélységes egyetértésben.

- Együtt! – bólintott HaEun is, azonban a komolysága és magabiztossága egy pillanatra alább is hagyott. – Szerinted azt is most kéne közölnünk vele? – kérdezte bátortalanul.

- Mármint mit? Mire gondolsz, Namy? – rebegtette pilláit MinRee.

- Tudod? Arra – forgatta meg a szemeit.

MinRee végre feleszmélt HaEun halványpír arca láttán, aztán egy gondolattal később már ő is hasonló árnyalatban pompázott barátnője előtt. Egymás tekintetét kerülve járatták szempárjaikat a falakon belül, bármerre néztek, csak a másik pillantását ne kelljen érzékelniük. Elmerengtek azon a néhány bútoron, melyek fehér színe tökéletes összhangban volt a falak halványsárga színével, a cseresznyefából készült konyhabútoron, aztán a lakrészük ajtaján vezették végig a pillantásukat. Végül MinRee volt az, aki egy mély lélegzetvételt követően engedett hangot a gondolatainak.

- Remélem, hogy nem fogja nagyon rossz néven venni, Unnie. Elvégre mi csak~

- Tudom – szuszogta HaEun. – Meglátjuk, hogyan reagál majd, mert tudnia kell. Inkább most mondjuk meg, mielőtt még mástól jön rá, és nagyobb cirkusz lesz belőle.

- Akkor este beavatjuk! – HaEun bólintott MinRee megjegyzésére, majd felmarkolták a cuccaikat és ők is távoztak a kollégiumi szobából, hogy eltereljék a gondolataikat és a munkájukra összpontosítsanak egy kis időre.

- Szerinted ma is elkísérnek minket? - suttogta MinRee füléhez hajolva, mire a másik lány elmosolyodott és csak egy biccentéssel válaszolt. - Akkor remélem, hogy a szokott helyen lesznek és véletlenül összefutunk velük - kacsintott.

- Ezt az egyet én is nagyon remélem - kuncogta, majd szinte azonnal zavarba is jöttek mindketten, ahogy kiléptek az iskola kapuján és meglátták az emlegetett feleket a távolabbi utcasarkon ácsorogni.

* * *

SeoYeon egyetlen szó nélkül végezte a dolgát az étterem konyhájában, még egy csípős hozzászólást sem volt kedve megejteni, valahányszor lett volna rá alkalma. Fáradt volt bárminemű civakodásba kezdeni, így inkább csendben meghúzta magát és teljesített minden utasítást. A sokadik nehéz fémlábas elsuvickolása után a szemetesek következtek, majd a konténer arrébb ráncigálása, hogy másnap a kukásautó elszállíthassa. Nagyot fújtatva emelte fel a hengert és öntötte is ki belőle annak tartalmát, amikor a következő pillanatban hangos kuncogással egybekötött gúnyolódásra figyelt fel.

- Na, mi van? Az iskola elsőszámú éltanulója kisegítőként tengeti a napjait? – nevetett a legmagasabb lány, miközben fekete fürtjeit a válla mögé dobta, mérhetetlen undorral együtt.

- Azt hiszem, valaki ma kétszer fog zuhanyozni, de az is kevés lesz hozzá, hogy lemossa ezt a szégyent! – élcelődött az egyik rövid, vörös hajú, miközben húzott egyet a száján, hogy némi sötét rúzst kenjen fel rá.

- Hát ez elég ciki – szállt be harmadikként egy alacsony és vékony lány, miközben szőke fürtjeit igazította rendre, amik csupán a mesterséges színezőnek voltak köszönhetőek.

SeoYeon remegve markolta a szemetes fogantyúját, sorban nyelte le kibuggyanni készülő könnyeit, hogy mindet leplezze a diáktársai előtt, de a további szidalmazások egyre nehezebbé tették ezt a lány számára. Hiába volt képes bármikor megvédeni magát, most úgy tűnt, végleg megtört mindig erős személyisége. Az utolsó pillanatban egy mélyen búgó hang vágta félbe a piszkálódást, a gúnyolódók és SeoYeon is egyszerre fordult a hang irányába.

- Hagyd csak, Yeonnie! Mindjárt arrébb tolom, gyere, pihenj le egy kicsit! - bukkant elő az ajtóban SeoYeon ki nem állt diáktársa, majd lépett is ki a macskaköves utcára. - Aztán ihatnánk egy kávét - karolta át gyengéden a vállát, óvatosan eltolta a konténertől, kivette a kezéből a szemetest és lassan húzni kezdte a főút felé a nehéz szeméttartályt.

- J-JongHyun? - motyogta a hosszú hajú lány, de a fiú egyetlen szóra sem méltatta őt, könnyedén elsétált mellettük, kis híján el is sodorva őket.

- A végén még maszatos lesz a puccos cipellőd! - vetette oda félvállról, de mintha az Égiek a gondolatában olvastak volna, akkor csúszott le a szemétkupac tetejéről egy spagettis doboz, melynek maradék tartalma az említett lány lábbelijén végezte. - Mondtam! Ez nem nektek való, ide csak azokat veszik fel, akik tudnak dolgozni is.

- Fúj! Undorító! - ezzel elrohant a gúnyolódó társaság, SeoYeon pedig összezavarodva szobrozott a korábbi helyén.

- Nem mentél még vissza? - mosolyodott el JongHyun, ahogy visszaért SeoYeonhoz, ő csak bámulni volt képes. - Yeonnie?

- Mit keresel itt? - tátogta alig hallhatóan, ahogy JongHyunra nézett.

- Segíteni jöttem. Azt hiszem, hogy épp időben érkeztem most is - simította a kezeit a lány vállaira, aki ugyanekkor összerezzent az érintéstől, könnyei pedig útnak indultak.