26. fejezet

- Mert tudtam, hogy itt elég távol leszel mindentől, ami bosszúságot okozott neked az elmúlt időben.

SeoYeonból újabb lélegzetvétel szakadt fel DongWoo megértő szempárját látva. Ujjai ellazultak, tenyere a fiú testére simult. Szótlanul nézték egymást, kisvártatva a lány arra figyelt fel, hogy DongWoo jobb keze egyre többször simít végig a hátán, másik keze pedig a lecsúszásban akadályozza meg combjait tartva.

Szemhéjai elnehezültek, aztán a következő szívdobbanáskor feje már DongWoo bal vállán pihent. Gyengéd cirógatások közepette. Alig néhány sóhajt követően puha és egyben meleg párnák értek a lány homlokához, aztán orrához, míg végül forró leheletet érzett meg ajkain táncolni.

SeoYeon ösztönösen nyalta meg ajkait DongWoo sóhajait érezve, még mindig lehunyt szemmel ült a fiú ölében. Kicsit megemelte fejét DongWoo vállgödréből, szája súrolta a fiú párnáit, mire hátrébb húzta a fejét. Aprókat pislogott maga elé, miután feleszmélt a nem várt eseményekre, tekintete rálelt a fiú kérdő szempárjára. DongWoo meredten nézte a lány pirosló arcát, combján pihenő tenyerét arcára csúsztatta, majd ujjbegyeivel lágyan megcirógatta a bőrét.

- SeoYeon – súgta a lány szemébe nézve, szeme akaratlanul siklott át a reszkető ajakpárra, majd ismét egymás lélektükreibe merültek. – Én. Tudom, hogy nem olyan régóta ismerjük egymást és nem éppen a legnyugodtabb körülmények között találkoztunk, de én azt hiszem. Szóval.

- Mit szeretnél, DongWoo? – kérdezte magabiztosnak tűnően, ujjai a fiú ruhájára markoltak.

- Téged – dünnyögte alig hallhatóan.

- Hah? – dülledt ki SeoYeon pupillája.

- Mármint nem úgy, ahogy te gondolod. Vagyis úgy is meg nem is – hebegte zavarában és pironkodva.

- DongWoo? – mosolyodott el a lakótárs arcát látva. – Te hogy’ gondolod? – kérdezte halkan, jobb kezével a fiú tincsei közé túrt.

- Mióta letámadtál az udvaron, azóta csak arra a csókra tudok gondolni. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt az érzést. Hiányzik – súgta utolsó szavát.

- D-dongWoo? – nyelt egy nagyot a fiú őszinte vallomását hallva.

- Sajnálom! Nem kellett volna elmondanom neked – sietve igyekezett leengedni SeoYeont az öléből, de a lány megkapaszkodott a fiú derekában, sötét fürtjei között pihenő kezét a tarkójára tette. – S-Seo...SeoYeon? – dadogta meglepettségében.

- Köszönöm, hogy elmondtad – mosolyogta halkan.

- N-nem. Nem haragszol?

- Nincs miért. Egyébként sem szeretek haragudni az emberekre, de most nincs is okom rá.

- És mi a válaszod? – kérdezte bátortalanul.

- Mivel ott kell lennem az idióta lakótársad állítólagos koncertjén, ezért nem szeretnék egyedül menni.

- Segítsek keresni valakit? – csalódottság költözött DongWoo hangjába.

- Nem éppen erre gondoltam – DongWoo kérdőn és egyben reményteljesen pislogott a lányra, aki a vonásai láttán folytatta is gondolatát. – Lenne kedved elkísérni?

- Ha szeretnéd, akkor leszek a testőröd, bár Hyung nem fogja díjazni.

- Ne testőrként gyere velem.

- Hanem?

- Az nem lesz elég, hogy bosszút álljak a haverod húzásaiért.

DongWoo nem értette SeoYeon megjegyzését. A lány ujjai visszataláltak tincsei közé, finoman megszorították a bársonyos szálakat, másik keze még határozottabban fogott a diáktárs derekára. SeoYeon homlokával a fiúénak dőlt, majd egy szívdobbanással később félve simította össze ajkait az övéivel. Remegve értek össze párnáik, a szégyenlős csók lassanként változott gyengédebbé, majd végül érzéki mélységekig merült. Korántsem volt kapkodó vagy vágytól fűtött. Lassú, lágy és egyszerre óvatos csókot váltottak. DongWoo kezei fokozatosan járták be SeoYeon testét, míg végül egyik keze arcán pihent meg, a másikkal pedig a lány combján kalandozott el.

* * *

HaEun idegesen pakolta a lábait egymás után, azzal sem foglalkozott, éppen kit lök fel a folyosón vagy MinRee követi-e őt vagy sem. Mielőbb tiszta levegőt akart a tüdejébe juttatni és fejéből száműzni minden nem odavaló gondolatot. Olyannyira leszegezett fejjel haladt előre, hogy azt sem vette észre, amikor belegyalogolt valakibe, feje egy kemény mellkasnak ütközött. Csupán a két, felkarját szorító tenyér volt az, ami kizökkentette erősödő haragjából.

- Mi van?! – mordult fel, hogy farkasszemet nézhessen a karok tulajdonosával.

- Én is ezt szeretném tudni, Namy – nézett végig az ingerült lányon a jóbarát.

- Ez a rohadt fogadás tönkreteszi az idegeimet! – morogta továbbra is.

- Van egy szabad délelőttöm. Akarsz dumálni? – elengedte HaEun egyik felkarját, majd a másikon pihenőt átvetette a lány nyakán.

- A pasid nem fog megorrolni rám, mert elszedtelek tőle? – csibészes görbület kúszott HaEun ajkaira a kérdés végén, mire csak egy óvatos fenéken billentéssel jutalmazta őt a másik fél.

- Komolyan kérdeztem, te! Dumáljunk?

- Jah – sóhajtott fel nehézkesen, bal karját átfonta Mark keskeny derekán és lassan andalogni kezdtek.

HaEun eleinte csak szótlanul lépdelt barátja mellett, nem tudta, hogyan is kezdjen neki a gondok felsorakoztatásának, mennyire legyen az lényegre törő és egyáltalán mennyi információt osszon meg vele. Mivel HaEun nem volt hajlandó megszólalni hosszú percek óta, így Mark vette magához a kezdeményezést, és beszámolt azokról a dolgokról, amikről biztosan tudomása volt.

- És Junior nővére miért épp DongWoo Hyungot smárolta le? Ő volt legközelebb vagy mi? – kérdezte, miközben levágódott a fűre, fejét a fatörzsnek támasztotta.

- Ezt még nekem sem sikerült kiszednem Unnie-ból – jegyezte meg halkan, majd mellé kuporodott. – Lehet, kedveli, de az is lehet, hogy tényleg nem volt jobb ötlete, hogy azon a makin revansot vegyen.

- Na és te?

- Én mi? – pislogott nagyokat.

- Veled mi újság? Te hogy’ viseled a dolgot? Akartad már hamuban megforgatni ezt a dívakülsejű szépfiút vagy inkább nyársra húznád és odadobnád a vadkutyáknak? – vette viccesre a figurát Mark, amit HaEun csak néhány pillanatig tudott élvezni.

A lány szeme hiába csillant meg a kínzási ideákat hallva, valahogy mégsem érezte helyénvalónak. HaEun maga sem értette, miért, de annyira már nem érezte ellenszenvesnek KiBumot. Kezdte azt a fiút látni, akiről SeokJin mesélt neki, és ez HaEunt felettébb zavarni kezdte. Ugyanis ezt a KiBumot szívesen megismerte volna jobban is. Akár barátként.

- Na, mi jutott eszedbe? – zökkentette vissza a mély hang őt az arcvonásai láttán. – Valami elég gusztustalan lehet, ha ilyen képet vágsz. Mi az?

- Te vagy! – nevetett fel HaEun Mark értetlen arcát nézve, mire az elkomorodott, és szúró pillantásokat eresztett meg a lány felé.

- Mi bajod lett? Nagyon fancsali képed van, és az nálad nem szokott jót jelenteni. Szóval? Ki vagy mi az, ami eszedbe jutott?

- Csak az emlegetett díván agyaltam.

- Mit lehet azon agyalni? – húzta fel bal szemöldökét. – Azt ne mond, hogy szépségápolási tanácsokat akarsz kérni tőle, mert akkor keresek egy kutat és belehajítalak, hogy észhez térj!

- Fogd be! – mellkason vágta, hogy ezzel hallgatásra bírja, majd az udvaron sétáló diáktársait kezdte mérce alá venni. – Furcsán viselkedik mostanában ez a Cicafiú és ez nagyon nem tetszik.

- Miért nem? – dünnyögte lehunyt szemekkel.

- Mert ezzel csak azt éri el, hogy meg akarjam őt ismerni – Mark szemhéjai felpattantak HaEun halk motyogásától, megfogta a lány jobb alkarját, magára terelve HaEun teljes figyelmét.

- Mit találtak most ki? – kérdezte mélyen a lány szemébe nézve.

- Lesz valami hülye koncertféleség és azt akarja az a vadbarom, hogy csípjük ki magunkat, mert ott kell lennünk – mormolta elkapva pillantását Markról.

- Akkor nincs más választásod – HaEun újfent Markra emelte mélybarna íriszeit. – Majd én elkísérlek!

* * *

MinRee hasztalanul iparkodott HaEun után, annyira sietett előre a másik lány, hogy végül nem bírta tartani a tempót a lökdösődő tanulók között haladva. A kollégiumi lakásukat választotta inkább, remélte, hogy legalább SeoYeont ott találja majd a szobájába zárkózva. Pechjére azonban csak öccse sétálgatott unottan a lakás parányi helységei között. MinRee csalódottságában a kanapéra vetődött, de szinte azzal a lendülettel érkezett mellé SeHun is.

- Szállj le rólam – morogta elkeseredetten, miközben megpróbálta magáról letuszkolni a fiút.

- Nehéz vagyok neked, te meg egy gyenge nő – kuncogta SeHun, ahogy egyre inkább ránehezedett testével MinRee testére.

- Hogy mi vagyok én?! – MinRee tekintete a másodperc tört része alatt változott meg; elkapta Öccse alkarjait, lábaival betámasztotta SeHun combjait, ezzel térdei a fiú ágyékának közelébe kerültek, majd egy gyors és magabiztos mozdulattal fordított helyzetükön.

- Basszus! Mindig elfelejtem, hogy tanultál önvédelmet – nyöszörögte nővére szorítása alatt, akinek jobb lába már SeHun mellkasát nyomta a bútorba, ujjai pedig csuklóit és karjait tartották bilincsben; bal lábát combjának egy érzékenyebb pontjára nyomta. – Au! Noona! Kérlek! Feladom! – nyüszített a biztos fogás alatt.

- Na, azért! – ezzel MinRee szabaddá tette SeHun karjait, ugyanakkor mellkasáról is elvette a lábát, majd a kicsiny heverőre ült. – Van nekem elég bajom azzal a nyomorulttal, nem kellenek a nyakamba a te piszkálgatásaid is.

- Milyen nyomorult? Kiről beszélsz, Noona? – emelkedett fel SeHun, miközben csuklóit masszírozta, majd ahogy enyhült tagjaiban a zsibbadás, úgy karolta át nővére testét és húzta őt a mellkasára. – Mi van veled, Noona? Valami komoly baj lehet, ha ilyen állapotba kerülsz egyetlen beszólásomtól.

- Hát – sóhajtott fel bánatában. – Tényleg kíváncsi vagy rá? – SeHun biccentett egy határozottat, még feljebb húzta magához MinRee-t, hogy minden figyelmét a testvérének szentelhesse.

MinRee vett még egy nagy levegőt, hosszan kifújta a belélegzett oxigént, majd lassan mesélni kezdett. Egészen a Banda első megjelenésétől a termükben, a meggondolatlanul kötött fogadáson át, a minap történtekig bezárólag. Ami csak felmerült a lányban, azt megosztotta SeHunnal. Igyekezett minél részletesebben feleleveníteni minden emléket, hogy SeHun teljes képet kapjon az eseményekről.

A fiú csendben hallgatta MinRee-t, egyetlen megjegyzéssel vagy kérdéssel sem szakította félbe. Figyelt és figyelt, minden egyes szóra és minden kis arcrezdülésére, még a pillanatnyi elpirulását sem tette szóvá, amikor a lány azt a bizonyos meztelenül-berántós emléket idézte fel. SeHun csupán egy halvány mosolyt engedett meg magának reakció gyanánt ezt látva.

Miután MinRee befejezte hosszú monológját újabb mély sóhajt eresztett ki tüdejéből. Kérdőn nézte öccse arcát, aki fekete tincseit tekergette az egész beszélgetés alatt. Megemelkedett a fiúról, izgatottan várta az első szavát.

- Mikor lesz ez a koncert? – hangzott el a kérdés kisvártatva.

- Holnap. Miért? – pislogott értetlenül.

- Szerinted külsősök is elmehetnek rá? – ült fel SeHun is, könyökeivel térdeire támaszkodott.

- Passz. De miért kérdezed?

- Mert akkor elmegyek veled és megkérdezem Lulut, lenne-e kedve neki is szórakozni egy kicsit.

- Hah? Mi van? Ezt most mégis~

- Noona! – SeHun elkapta MinRee kezeit és visszaültette a lányt a kanapéra, aki döbbenetében menekülőre szerette volna fogni. – Lehet, hogy te vagy az idősebb kettőnk közül és az is lehet, hogy ismersz néhány jó fogást, de én vagyok az, akinek meg kell védenie az ilyen alakoktól, mint ez a TaeMin-gyerek vagy kicsoda. Ahhoz pedig először látni akarom, mégis mi fán terem egy ilyen vagány csávó, aki akarata ellenére cibálta be a nővéremet maga mellé.

- S-se. SeHun?! – nyelt egy nagyot. – Komolyan mondtad? – pihegte zavarában.

- A lehető legkomolyabban, Noona! Nem akarom, hogy egy ilyen neked nehézséget okozzon, mikor tudom, hogy mennyit tettél már azért, hogy itt legyél.

MinRee könnyeivel küszködve bújt öccse oltalmazó karjaiba, megkönnyebbülten fellélegzett. Bármennyire is nem volt kedvére való ez a koncert, tudta, hogy SeHun mellett mégis elviselheti azt és végül hasznára is fordíthatja akár ezt a parancsot.