25. fejezet

Néhány perc leforgása után az egész banda a nappali közepén állt, SeoYeon pedig egyetlen mély levegővétellel egybekötve nyomta JongHyun kezébe az elkészült dalt.

- Tessék! – mormolta még az orra alatt, amikor maga mellé engedte a karját.

- Hm – JongHyun széthajtogatta a papírt és azonnal leellenőrizte, hogy megfelel-e az elvárásainak. – Egész jó – gyors mozdulatokkal összehajtotta a kottát, végignézett a lányokon, végül SeoYeonon állt meg mélybarna szempárjával; egyetlen számító és kissé önelégült mosoly kúszott ajkaira. – Holnap estére csípd ki magad, mert ott leszel a színpad mellett, amikor ezt fogjuk előadni! – SeoYeonban megfagyott a vér JongHyun szavait hallva.

Azonban nem csak a legidősebb lányban állt meg az ütő JongHyun kijelentése után, hanem még a szobában tartózkodókon is kisebb sokkhatás lett úrrá. Kiváltképp SeoYeon szobatársain. A maradék öt fiú még úgy, ahogy kapkodta a levegőt döbbenetében, noha MinHo igencsak a telefonjával foglalatoskodott, hogy leszervezzen egy újabb fellépést a fiúknak, így ő csupán foszlányokat hallott a beszélgetésből. Ellenben a csapat menedzseri posztját birtokló fiúnak is megütötte a fülét az a hangnem, amit SeoYeon engedett meg magának JongHyunnal szemben.

- TE MÉGIS MI A JÓ BÜDÖS FRANCOT KÉPZELSZ?! NEM FOGOK OTT LENNI AZON A SZARSÁGON! FELEJTSD EL! SOHA NEM VESZEL RÁ, HOGY ÉN MÉG EGYSZER MEGNÉZZELEK TÉGED MEG AZ ÖNELÉGÜLT HAVERJAIDAT! NEM FOGOM A DRÁGA IDŐMET EGY MAJOMRA FECSÉRELNI! JOBB DOLGOM IS VAN ANNÁL, MINTHOGY TÉGED BÁMULJALAK!

- Ugyan már – kuncogta elégedetten. – Csak egy újabb parancs, amit te boldogan teljesíteni fogsz.

- FRANCOKAT FOGOM! – SeoYeon összekulcsolta a mellkasa előtt a karjait, körmeit inkább bőrébe vájta, mielőtt még JongHyun torkának esik.

- Pedig fogod – közelebb lépett az ingerült lányhoz, bal kezét a derekára csúsztatta és egy lendülettel magához rántotta. – Mindig is ezt tetted – súgta füléhez hajolva, SeoYeon teste összerezzent a bizsergető dallamtól. – Tudom, hogy kíváncsi vagy ránk – duruzsolta továbbra is a korábbi hangszínen. – De nekem az is elég, ha csak rám figyelsz.

Ezzel JongHyun az orrát SeoYeon tincsei közé fúrta, majd aprót szippantott annak enyhe mandula illatából, ezáltal egy újabb remegést csalt ki a lányból. SeoYeon hirtelen tette a tenyereit JongHyun lüktető mellkasára, majd a következő pillanatban taszított rajta egy határozottat.

- Takarodj a jó büdös picsába, engem pedig egyszer és mindenkorra hagyj békén!

- Yah! Velem te így nem beszélhetsz!

De JongHyun mindezt már csak SeoYeon hátának tudta mondani, mert a lány dühében a távozás mezejére lépett. TaeMin és KiBum egymásra nézett, aztán mindkettőjük aggódó pillantása a saját cselédjére siklott át. Az ott maradt lányok először szúrós szemmel méricskélték JongHyunt – tetőtől talpig legalább kilencszer megtették –, akit már szinte tizennyolcféleképpen mészároltak le gondolatban. A legfájdalmasabb és legkülönlegesebb kínzóeszközökkel.

JongHyun bosszúsan meresztette pupilláit a korábban bevágódó ajtóra, mélybarna írisze majdhogynem teljesen eltűnt. MinHo alig tudta felfogni a szeme előtt zajló eseményeket, ahogyan JinKi sem volt túlzottan tisztában a részletekkel. HaEun nagyokat fújtatott, ahogy JongHyunt bámulta, de arcán érezte KiBum vizslató szempárját, így elkapta róla a pillantását és KiBumra nézett. A tekintetük összefonódott. MinRee mellkasa is vadul emelkedett és süllyedt, kezei ökölbe szorulva pihentek combjai mellett, csupán HaEun ujjai tartották vissza egy erősebb szemkikaparástól, amit JongHyunnak szánt.

MinRee dühe sem tartott annyi ideig, mint ameddig a lánynak szándékában állt azt megtenni, ugyanis jobb szemének sarkában folyton felbukkant egy étcsokoládé szempár, mely hol aggódva fürkészte a lány vonásait, hol pedig kérdőn pislogott rá. MinRee nagyot nyelt, halvány pír kúszott bőrére, igyekezett kizárni TaeMin aggodalmait, amit vélhetőleg iránta táplált, azonban ez egyre nehezebben sikerült a lánynak.

A hosszú percekig tartó – és kissé dühös-feszült – némaságot végül DongWoo törte meg. Noha nem szavakkal. Ellökte magát a konyhabútortól és siető léptekkel sétált ki a lakásból. JongHyun vállat vont, majd sarkon fordult és a szobájába vonult. Kisvártatva követte a példáját a banda menedzsere és billentyűse is, viszont a dobos és az énekes nem tágított. Helyette a lányokhoz araszoltak, bár biztos távolságban maradtak.

- Öhm – motyogta maga elé TaeMin, kissé lesütötte szemeit MinRee szikrázó pillantása láttán.

- Mit akarsz? – morogta.

- Sajnálom, ami történt. Hyung egy kicsit. Nem tudom – felsóhajtott.

- Egy nagy barom a haverotok! – fakadt ki HaEun, tekintete a végletekig mélyült a macskás szempárral. – De ti is tudnátok neki leckét adni!

- Azért ilyet egyikünk sem mondott nektek még – mentegetőzött a banda legfiatalabbja.

- Nem. Ez tény – mormolta alsó ajkát harapdálva MinRee. – Helyette sokkal nagyobb baromságokat találtok ki.

- Például? – TaeMin önkéntelenül mosolyodott el MinRee csípőre tett kezeit látva, ahogyan a lány enyhülő arcvonásai is mosolygásra fakasztották.

- Komolyan kérdezed? – felvonta bal szemöldökét. – A masszázs elég szemét húzás volt, nem beszélve arról, hogy berántottál magad mellé az ágyba, amikor pucér voltál!

- TaeMin-ah?! – forgatta a szemét az idősebb fiú, a kérdezett megpróbált láthatatlanná válni, ahogyan azzal együtt minél kisebbre összehúzni magát. – Mégis miért kellett ezt tenned?

- Nagyon görcsösek voltak az izmaim, és~

- Nem azt! – kiáltott fel KiBum. – Miért kellett MinRee-t berántanod magad mellé, és egyáltalán miért voltál te pucér?!

- Hyung, kérlek – motyorogta a cipőinek orrát mustrálva.

- Ezt még megbeszéljük, kölyök – súgta TaeMin fülébe, majd ismét a lányok felé fordult. – Visszakísérjünk titeket?

- Ne fáradj, Cicafiú! Visszatalálunk magunk is! Ami pedig a haverodat illeti – HaEun közelebb lépdelt KiBumhoz, karjait összefonta mellkasa előtt és egészen megszüntette a személyes távolságot kettejük között, orrának hegye a fiúéhoz ért. – Ajánlom, hogy kössétek láncra vagy verjétek a fejébe, hogy vegyen vissza magából, különben mi fogjuk megtenni MinRee-vel, de abban nem lesz köszönet. Ezt garantálom! Eleget ártott már SeoYeonnak, és ez a tetves fogadás akkor sem ok arra, hogy így bánjon egy nővel! Egy seggfej és az is marad!

HaEun hátat fordított KiBumnak, megragadta MinRee csuklóját, akin már-már úgy látszott, egy mélybarna szempár végleges rabjává válik. Feleszmélvén HaEun szorítására, megrázta a fejét és botladozva ugyan, de követte a legfiatalabbat. KiBumból és TaeMinből egyszerre szakadt fel egy nehézkes sóhaj, majd egy újabb ajtócsapódás őket is visszarántotta a jelenbe.

- Kérvényt kell benyújtani nektek, hogy visszatoljátok a seggeteket a szobába?! – JongHyun dühtől izzó szempárjába botlottak a fiatalabbak, akiknek ezúttal nehezebben ment az engedelmesség, mint egyébként szokás volt.

- Elég volt, Hyung! – reagált elsőként KiBum. – A tökünk is tele van már a játékoddal! Most már elég lesz! Éppen eleget játszottál SeoYeonnal és nem erről volt szó!

- Az én dolgom, hogyan bánok a cselédemmel. Én sem szólok bele, hogy kinek vegyél csokoládét vagy kinek nem, így te se bíráld az én parancsaimat!

- Hyung, ne csináld ezt. Szépen kérlek – TaeMin is igyekezett hatással lenni JongHyunra, ami egyre inkább feleslegesnek bizonyult, így a visszavonulás mellett döntöttek mindketten.

* * *

SeoYeon könnyeivel küszködve robogott előre a folyosón, az útjába kerülő diáktársait gondolkodás nélkül lökte félre, csak minél előbb szabadulhasson a fojtogató környezetből. Az udvarra sietett, mélyet szippantott a reggeli levegőből, ahogy arcához ért a kellemesen meleg és lágy szellő. Újabb és újabb mély sóhaj követte az elsőt, míg végül az ingerült lány idegei lassanként lecsillapodtak. Lehunyta szemhéjait és belemerült a napsütésbe néhány röpke percre, amikor meleg tenyerek simultak a lány vállaira és finoman testére szorítottak.

- Hagyj békén – morogta továbbra is csukott szemmel.

- Nem szeretnélek most békén hagyni, SeoYeon – szólalt meg kisvártatva a megértő szorítás tulajdonosa, lassan hátráltatta a lányt, míg végül lapockája mellkasához simult. – Szeretném, ha megnyugodnál.

- Nyugodt vagyok – szusszantotta kissé bosszankodva.

- Ne csináld ezt. Én nem bántottalak téged, SeoYeon. Amit Hyung csinált, az~

- Ha azt akarod, hogy megnyugodjak, akkor ne emlegesd azt az önelégült majmot, ha kérhetem!

- Jó, oké! Akkor? – parányi mosoly lett érezhető a fiú hangjában.

- Akkor, mi?

- Maradhatok? Megnyugtathatlak?

- Ha annyira akarsz – egy visszafogott vállrántással egybekötve felelt DongWoo kérdésére.

SeoYeon bármennyire is leplezni készült DongWoo előtt az érzéseit, legbelül igenis vágyott egy erősebb félre, aki segít átvészelni neki a kialakuló vihart. A lányok is megtették volna, hiszen mindig is tudták, hogyan érjék el a megfelelő hatást, de SeoYeon valamiért most egészen másmilyen társra áhítozott a képzeletbeli vihar közepén ácsorogva.

- Hol szeretnél beszélgetni? – suttogta SeoYeon fülébe, miközben lassan megfordította a lányt tengelye körül, aki ösztönösen kapaszkodott meg DongWoo derekában.

- Mindegy – szuszogta, homlokával akaratlanul dőlt DongWoo vállgödrére.

- Akkor menjünk egy kicsit csendesebb helyre – húzta egy pillanatra szorosabban magához, aztán fordultak egyet, de jobb karját nem vette el SeoYeon válláról.

- Csendesebb helyre? – pillantott kérdőn DongWoora, aki csak egy sejtelmes mosolyt intézett SeoYeon felé.

- Megmutatom, én hova szoktam menekülni, ha valami bánt – egy bátorító mosoly költözött a fiú dús ajkaira, SeoYeon a zakóra szorított a mosolyt látva.

Furcsa mód melegséggel töltötte el a lányt ez a görbület, amit nem félt viszonozni, és egy röpke pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy mi történt vele a fiúk nappalijában az imént. DongWoo jelenléte minden alkalommal ugyanolyan hatással volt SeoYeonra. Nyugalommal és melegséggel töltötte fel a lányt. Energiát merített belőle, bár maga sem értette, hogy ez hogyan is lehetséges. Hiszen ellenszenvesnek kellene lennie, vagy legalábbis nem ennyire barátkozósnak. Azonban DongWoonak ez látszólag esze ágában sem volt.

Az udvar egyik kívül esőbb részére ballagtak. Nem volt más a zöld fűben, csak egy használaton kívüli, működésképtelen és megrökönyödött szökőkút illetve egy kissé rozoga fapad, éppen két személynek elegendő helyet biztosítva. DongWoo megállt az ülőkéhez érve, SeoYeon döbbenten pislogott egyszer a márványra, egyszer az ülőalkalmatosságra és egyszer a lakótárs mélybarna tekintetén állt meg. DongWoo mosolya szélesedett kissé, vett egy parányi levegőt, majd leült a kispadra és azzal a lendülettel SeoYeont is maga mellé húzta, bár a lány megmagyarázhatatlan okból kifolyólag a fiú ölében kötött ki végül.

Pár pillanatig ijedt-meglepetten bámultak egymásra, de SeoYeon nem moccant DongWoo combjairól. Bal kezének ujjai a zakó derékrészét markolták, a jobb a fiú vállát szorította. A szobatárs tenyerei pedig SeoYeon csípőjén pihentek. Magabiztosan. Újabb hosszú percek söpörtek végig a fiatalokon, míg SeoYeon volt az, aki ezúttal magához vette a szót.

- Mi ez a hely?

- A régi szökőkút. Még Hyu~. Khm. Szóval régen találtam erre a helyre, és azóta is ez a kedvencem, amikor nyugalmat szeretnék magam körül.

- De nem működik a szökőkút – jegyezte meg mosolyogva.

- És az lényeg? – SeoYeon megrázta a fejét válaszul. – Na, látod! Nyugodt vagy, így csak ez számít.

- Köszönöm – pirult bele kissé egyszavas mondatába. – Miért hoztál ide?

- Mert tudtam, hogy itt elég távol leszel mindentől, ami bosszúságot okozott neked az elmúlt időben.

SeoYeonból újabb lélegzetvétel szakadt fel DongWoo megértő szempárját látva. Ujjai ellazultak, tenyere a fiú testére simult. Szótlanul nézték egymást, kisvártatva a lány arra figyelt fel, hogy DongWoo jobb keze egyre többször simít végig a hátán, másik keze pedig a lecsúszásban akadályozza meg. Szemhéjai elnehezültek, aztán a következő szívdobbanásakor feje már DongWoo bal vállán pihent. Gyengéd simogatások közepette. Alig néhány sóhajt követően puha párnák értek SeoYeon homlokához, aztán orrához, míg végül forró leheletet érzett meg ajkain táncolni...