23. fejezet

MinRee megkönnyebbülten zuhant a kanapéra, miután elmesélte a lányoknak féltve őrzött titkát. Lakótársai a másodperc tört része alatt ugrottak a lányra, majd ösztönösen rántották magukkal SeHunt is, aki egyelőre csak nagyokat tudott pislogni döbbenetében. Sejtette, hogy nővére barátai közvetlenek lesznek, de arról fogalma sem volt, hogy mégis mekkora mértékben.

Lassanként engedett fel a fiú, és csatlakozott a nevető lányokhoz. Sikeresen meggyömöszölte MinRee-t, majd felpattant a pamlagról, levette piros sapkáját és színes tincsei közé fúrta hosszú ujjait. Picit felrázta a fürtöket, majd vigyorogva végignézett a még mindig egymás hegyén-hátán nyomorgó lányokon.

Az önfeledt kacagást egy figyelmes ajtókopogtatás szakította félbe, aminek köszönhetően a három lány egyszerre ugrott fel a heverőről. Míg SeoYeon az ajtóhoz sietett, addig HaEun felkapta SeHun táskáját a földről, MinRee pedig öccsét ragadta karon, és cibálta egészen a középső lány szobájáig.

SeoYeon várt még néhány szusszanásnyit, és csak aztán nyomta le a kilincset, hogy ajtót nyithasson a kint várakozónak. Az ajtóban egy alsóbb éves diáktársa ácsorgott, kezében szorongatva szeretett Sogeumját, és egy félszeg mosolyt intézett SeoYeon felé, aki gondtalanul fellélegzett a fiatalabb lányt látva. Megkönnyebbült, hogy nem egy tanárt talált az ajtó túloldalán.

- SeoYeon Unnie – szólalt meg reszkető hangon, majd lesütötte szemeit, és a hangszerre markolt.

- Miben segíthetek, SungRin? – kijjebb lépett a szobából, de nem engedte el a kilincset, maga után húzta a térelválasztót.

- Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, SeoYeon Unnie, de lenne rám néhány szabad perced? – kérdezte még mindig félve, lassan SeoYeonra emelte sötétbarna tekintetét.

- Mit szeretnél, SungRin-ah? – szabadon lógó kezével a lány bal vállára fogott és gyengéden megszorította a kissé reszkető testet.

- Holnapután vizsgázni fogok, de még mindig nem tudok lefogni néhány hangot ezen – emelte fel a Sogeumot, és kérlelve nézett fel az idősebbre.

- Hát – elmosolyodott – az a helyzet, hogy a Sogeum nem az én erősségem, abban MinRee van otthon inkább, de ha gondolod, akkor szívesen megkérdezem, hogy tudna-e neked segíteni.

- Nem szeretnélek a gondjaimmal terhelni egyikőtöket sem, SeoYeon Unnie, csak nem~

- Nem terhelsz, SungRin-ah – újra a vállára szorított mosolyogva, ezzel a fiatalabba fojtva aggodalmas gondolatait.

- ... – SungRin nyelt egy nagyot, majd a kezdeti félszeg mosoly szélesedett kissé, ahogy SeoYeon megértő szempárjára talált pillantásával.

- Még van egy kis elintéznivalónk, de olyan tíz perc múlva az udvaron találkozunk. Vagy ha szeretnél, akkor itt is megvárhatsz minket.

- Nem baj? – pislogott nagyokat hálás szemmel.

- Hogy itt megvársz minket? – SungRin magabiztosan bólintott egyet, SeoYeon mosolya szélesedett. – Egyáltalán nem. Sietünk.

- Addig lekuporodok a folyosón – jelentette ki boldogan.

SeoYeon biccentett egyet SungRinnek, aki a szemközti falhoz szaladt, majd leguggolt, és a térdein megpihentette hangszerét. SeoYeon vett egy újabb nagy levegőt, laza mozdulattal beljebb lökte az ajtót, és visszament a lakásba.

MinRee és HaEun idegesen ácsorgott a hálókat elválasztó közlekedőn, kérdőn és egyben rémülten pislogtak a harmadik lányra, SeHun pedig a lehető legkisebbre próbálta meg összehúzni magát és MinRee háta mögé bújni. SeoYeon halkan felkuncogott a három rémült tekintetet látva, majd megállt egy lépésnyire tőlük és mellkasa előtt összefonta a karjait.

Elsőként MinRee indult meg a legidősebbhez, elé érve SeoYeon vállaira szorított. Kérdőn járatta pillantását az idősebb mosolygós lélektükreiben, szinte már egész testében reszketett. Azonban SeoYeon nem szólt egy árva szót sem, csak egyre szélesedő vigyorral nézte a fiatalabbat.

- Ki volt az, Unnie?! – bukott ki MinRee-ből az ideges kérdés néhány idegtépő perccel később.

- Miért? – kuncogta elégedetten.

- Na! Unnie?! Mondd meg! Ki volt kint?! Mit akart? Lebuktunk? Tudják, hogy itt van SeHun?! Mi lesz a büntetésem? Mit szabtak ki?

- Cssh! – nevetett fel SeoYeon, megelégelve MinRee kérdésözönét. – Senki olyan, akitől tartanunk kéne. Úgyhogy nyugodj le, pakold magad alapállásba, és inkább kapard össze a hangszereidet, mert jelenésünk van az udvaron.

- Az udvaron?! – kiáltott fel döbbenten.

- Ennyire értetlenül fogalmazok, hogy visszakérdezel? – kuncogta.

- De minek? – visította értetlenül. – Unnie?! Minek az udvarra mennünk? Mi van ott? Az egész suli előtt akar Woo igazgató megbüntetni vagy mi? Ennyire nagyot hibáztam? Unnie?!

- Maradj már! – kiáltott fel a legidősebb, megelégelvén MinRee aggodalmait. – Egy árva szóval nem mondtam, hogy Woo igazgató volt kint, ahogy azt sem, hogy lebuktunk volna! Ne kombinálj már, szépen kérlek!

- De semmit nem mondasz, Unnie! – idegeskedett MinRee.

- Dehogynem! Most mondtam, hogy pakolj össze, mert az udvarra kell mennünk. Valaki szeretné a segítségedet kérni, és jobbnak láttam, ha az udvaron gyakorolunk.

- Eh?! – dülledt ki a fiatalabb pupillája meglepettségében, teljes káosz lett úrrá az elméjében.

- Park SungRin két nap múlva vizsgázik, de még van egy-két hang, amit nem tud lefogni a Sogeumjén. Vagyis nem úgy jönnek a hangok, ahogy azt ő szeretné. Ebben kéri a segítségünket. Pontosabban a tiedét.

- Oh! – MinRee mellkasáról szabályszerűen egy óriás méretű szikla gördült le, ahogy SeoYeon elárulta, valójában ki kopogtatott alig hét és fél perccel korábban. – És most még itt van, vagy már kint van az udvaron?

- Itt vár az ajtó előtt, szóval bele kéne húzni!

- Khm – SeHun köszörülte meg a torkát, és nézett kikerekedett szemmel a nővérére, majd SeoYeonra, végül HaEunon állt meg kissé kétségbeesett fürkészésében.

- Ja, igen – szusszantott fel MinRee – Még el kéne intézni ezt a jómadarat előtte.

MinRee visszasétált az öccséhez, kivette HaEun kezéből a sporttáskát, majd behajította a nehéz pakkot a hálójába. SeHun bal felkarjára fogott és vonszolni kezdte a bejárati ajtóhoz. A fiú balgán pislogott nővérére, majd időnként a másik két lányt is egy-egy kósza és kérdő pillantással illette.

- Most meg hova cipeled szerencsétlent? – kiáltott MinRee után HaEun, amikor a lány keze a kilincsre simult.

- Nem maradhat itt a szobánkban! – fordult vissza lendületből, de még mindig markolta a vaspántot.

- Miért? Akkor hova dugod? Tízliteres befőttes üvegbe akarod benyomorgatni, amit eldugsz a suli menzájában vagy a folyosón lévő akváriumba akarod inkább belefojtani, és ráfogod, hogy döglött sziámi harcoshal? Mégis mit szeretnél csinálni vele? – fonta össze a karjait a mellkasa előtt a legfiatalabb.

- Nem tudom!

- Itt marad bent, bezárjuk a szoba ajtaját, és senki nem tud meg semmit! – közölte tényként SeoYeon, majd SeHunra nézett.

- Öhm. Én. Igazán nem szeretném, hogy

- Te csak ne szeressél semmit! – fordította magával szembe az öccsét. – Húzzál be a szobámba, és maradj is ott, amíg visszajövünk!

Határozott parancsát követően MinRee lökött egy erőteljeset az öccse testén, aki hiába volt majd’ két fejjel magasabb a lánynál, fülét-farkát behúzva fogadott szót nővérének, és indult is meg kissé meggörnyedve a lány szobájába. MinRee szorosan mögötte lépdelt, nehogy ellenkezően cselekedjen a testvére, majd az ajtóhoz érve megint taszajtott rajta egyet, SeHun pedig az ágyig bukdácsolt és vetődött is rá odaérve. MinRee biccentett egyet magabiztosan, végül bezárta a fiút a szobába, ő pedig visszarobogott a lányokhoz.

MinRee nevetve ugrott a másik két lány elé, majd egy kisebb fejrázást intézve hozzá, mindhárman felkapták a hangszereket és egyéb holmikat, aztán távoztak a lakrészből. A folyosón kuporgó SungRin csillogó szemmel pattant fel a járólapról, ahogy meglátta a három lányt kilépni a helyiségből, izgatottan sétált hozzájuk. Tekintete egyszerre volt hálás és kicsit rémült is, amely ijedtséget MinRee igyekezett hamar száműzni az alsóbb éves szempárjából egy lágy mosollyal.

SungRin ajkai is apró görbületet vettek, majd egy megkönnyebbült sóhaj távozott a tüdejéből. MinRee jobb kezét a fiatalabb bal vállára csúsztatta, finoman megszorította a testét, majd egy gondolattal később megfogta a kezét, és elindultak a hosszú közlekedőn. HaEun is átkarolta SeoYeon derekát, majd sietve követték a másik két lányt.

Mosolyogva léptek ki a délutáni napsütésbe, MinRee szippantott egy nagyot a friss levegőből, SungRin is sóhajtott egy könnyedet, aztán az idősebb egy eldugottabb hely után kezdett keresni. Tekintetével körbepásztázta a zöldellő teret, majd a márványlépcső mellett döntött. Részben napos, részben pedig árnyékos helyet választott. Magabiztosan szedte a lépteit és húzta maga után SungRint is.

- Na, akkor, csüccs! – huppant is le a középső fokra, majd elkapta SungRin csuklóját, és maga mellé húzta a lányt.

- MinRee Unnie? – pislogott mosolyogva.

- Mi az? Itt jó helyen vagyunk! Senki nem zavar meg minket, és gyakorolni nagyon jól tudunk itt is!

- Jó. Ahogy gondolod – mosolyogta, lassanként oldódott fel a fiatalabb, végül mindhárom lány körbevette SungRint, és együtt próbálták megoldani diáktársuk gondjait.

A délután hátralévő részét a három lány SungRin felzárkóztatásával töltötte, amit a legfiatalabb epekedő figyelemmel fogadott és gyakorolt lelkesen bármiféle szünet beiktatása nélkül. Késő délutánig kuporogtak a kövezeten, és készítették fel SungRint a szóban forgó vizsgára. Sikeresen. SungRin boldogan és mosolyogva köszönt el az idősebbektől; külön meghálálta MinRee-nek a rengeteg fáradozást egy hosszú öleléssel, de a másik két lányról sem feledkezett meg.

A három szobatárs nagyot szusszantott, ahogy elment tőlük az alsóbb éves, majd fáradtan ült vissza a lépcsőre, amikor biztos távolságban érezte a lányt. HaEun kibújt blézeréből, a márványra dobta és nemes egyszerűséggel hanyatt feküdt a kövön. SeoYeon könyökeivel megtámaszkodott a combjain, állát tenyerei közé simította és kissé pilledő tekintettel bambult maga elé. MinRee is vett egy nagy levegőt, tenyereivel háta mögé nyúlt, és támaszkodott meg, majd fejét is hátrahajtotta és úgy élvezte a lenyugvó nap sugarainak kellemes csiklandozását.

Hallottak ugyan motoszkálást és hangfoszlányokat maguk körül, de egyikkel sem foglalkoztak, ügyet sem vetettek rá. SeoYeon volt az egyetlen, aki valamennyire érzékelte az alakokat, de kimerült volt társaival törődni, így továbbra is üveges szemmel és olykor lecsukódó szemhéjjal bámult maga elé. HaEun már félálomban terült el a lépcsőn, és MinRee is közel járt már a bárányok számolgatásához.

Kisvártatva újabb léptekre lettek figyelmesek, amik a többivel ellentétben nem távolodtak el tőlük idővel, hanem melléjük érve elhalkultak. Egy erősebb torokköszörülés jelezte a lányoknak, hogy jól érzékelték a lépteket. HaEun azonban mit sem törődött a váratlan látogatókkal, ugyanúgy feküdt tovább, hasán összekulcsolta az ujjait és nagyot sóhajtott elégedettségében.

- Nesze – ebben a pillanatban valami kemény dolog ért HaEun mellkasához, amitől a lány szemhéjai hirtelen felpattantak, morcos tekintete összeakadt a felette ácsorgóéval, majd a mellei között pihenő táblákra nézett.

- Mit akarsz ezzel? – vette el mellkasáról a csokoládéhoz hasonló táblákat. – Nem kell a könyöradományod, Cicafiú! – nyújtotta vissza KiBumnak az édességet.

- Inkább fogadd el! – biccentett egyet válaszul, és jobbnak látta távozni.

MinRee és SeoYeon is az ismerős és egyáltalán nem kedvelt hang irányába nézett, mindketten csodálkozva figyelték a barátnőjük és cseppet sem kedvelt iskolatársuk közti jelenetet. Végül a középső lány mélybarna írisze összefonódott a Banda legfiatalabb tagjának étcsokoládé lélektükrével. Megmagyarázhatatlan mosoly költözött MinRee ajkaira, ami a vártnál is hamarabb került viszonzásra TaeMin által. A fiú valamilyen szót még formált telt ajkaival, finoman megdőlt, aztán ő is követte KiBum példáját. MinRee nagyot nyelt, aztán SeoYeonra nézett.

- Ez most mi akart lenni? – tört fel a legidősebből a kérdés.

- Passz. Szerintetek miért hozott nekem csokit a cicafiú? – pislogott HaEun ujjai között szorongatva a nassolnivalót.

- Jó kérdés – sóhajtotta MinRee. – De vajon miért kívánt nekem jó reggelt japánul TaeMin, mikor délután van? – mosolyogta kérdését, ami valamiért inkább boldogsággal töltötte el a lányt.

- Biztos, hogy megsütötte mindkettőt a nap – morogta az orra alatt SeoYeon, de a további gondolatai a torkán akadtak, ahogy fölé magasodott egy újabb nemkívánatos személy árnyéka. - Hagyj békén! - mordult az árnyék tulajdonosára.

- Majd ha letelt a három hónap - vigyorogta elégedetten, és közelebb húzta magához a mellette toporzékoló rajongólányt. - Lesz egy fellépésünk a klubban.

- Semmi közöm hozzá.

- De van. Ugyanis holnapra összeraksz nekem egy új dalt! - hajolt lejjebb SeoYeon arcához, orra vészes közelségbe került a lányéval.

- Mégis miért tennék ilyet? - húzta fel szemöldökét.

- Mert még mindig az én cselédem vagy - mutatóujját SeoYeon orrhegyére nyomta, játékosan megpiszkálta, majd felegyenesedett és magabiztosan elsétált a lányoktól partnerével az oldalán.

SeoYeon dühödten nézett JongHyun után, a legszívesebben az ádámcsutkáját szorongatva fejtette volna ki a fiúnak a véleményét a viselkedéséről. Fújtatott még néhányat, miközben az összes gondolatát lenyelte, majd felkelt a kőről és leporolta az egyenruháját. A két fiatalabb aggódva nézett végig SeoYeon ideges alakján, ökölbe szorult kezein, végül közelebb léptek hozzá, és átfonták a derekát. Nehézkesen megnyugtatták a legidősebb lányt, majd kézen fogva visszamentek a kollégiumi szobájukba, hogy végre kipihenjék aznapi fáradalmaikat. Kivéve SeoYeont, aki kénytelen volt éjszakába nyúlóan dolgozni, különben félő volt, hogy JongHyun újabb kényelmetlen büntetéssel áll elő.

Park SungRin