22. fejezet

MinRee még egyszer magához szorította az öccsét, majd SeHun felkapta a táskáját, MinRee pedig a fiú bal karjába markolt. Együtt indultak vissza a főbejárathoz, ahol a két lány egy kisebb idegösszeomlás szélén állva várta őket. HaEun SeoYeonra nézett, aztán átsiklott tekintetével a feltűnő frizurával sétáló öcsre, majd abban a pillanatban szélesedett is a mosolya. Valahogy nem ilyennek képzelte el MinRee öccsét, de a látottak mégis meggyőzték HaEunt, hogy pontosan olyan a testvér, mint amilyennek MinRee lefestette.

Csupán hallomásból ismerték a fiút, azok is inkább gyerekkori történetek voltak, amiket a középső lány szeretett megosztani barátnőivel egy-egy átbeszélgetett estén. SeoYeon is elmosolyodott a testvért látva, majd elégedetten bólintott egyet, ahogy eléjük ért a testvérpár.

- Csajok, ő itt az én cuki kisöcsém, SeHunnie – elengedte a karját, és egy határozott mozdulattal hátba vágta a fiút, aki az ütés következtében erőteljesen felköhögött.

- Kösz’, Noona – nyöszörögte vigyorogva. – Oh SeHun, a szadista nővér egyetlen normális rokona – illedelmesen meghajolt.

- Fogd be, különben kerítek egy barnafestékes vödröt, és beletuszkolom a fejedet, hogy megint elviselhető legyen a képed! – ezúttal mellkason ütötte a fiatalabbat tudatva az erőviszonyokat.

- Öhm – köszörülte meg finoman a torkát SeoYeon, hogy véget vessen a ki sem alakult gyermeki civakodásnak, és bemutatkozhasson MinRee váratlan vendégének. – Én Park SeoYeon vagyok, nagyon örülök a találkozásnak, már sokat hallottam rólad – megdőlt picit, majd felemelkedvén egy újabb mosollyal köszöntötte SeHunt.

- Részemről a szerencse, Park SeoYeon! – viszonozta a köszöntést.

- Az én nevem Nam HaEun, de mindenki csak Namynak hív, így te is szólíthatsz nyugodtan így.

- Igazán köszönöm a figyelmességedet, hálás vagyok, hogy bizalmadba fogadtál, Nam HaEun – SeHun is udvariasan üdvözölte még egyszer a két lányt.

- Mi járatban felénk, SeHun? – kíváncsiskodott a legfiatalabb lány szélesen mosolyogva.

- Hát, arról van szó – szabad karjával a tarkójához nyúlt, és zavarában azt kezdte vakargatni, miközben arca halványpírt öltött magára.

HaEun és SeoYeon újfent összenézett, majd MinRee került mérce alá kérdő tekinteteiknek köszönhetően. A középső lány nyelt egy aprót, de mivel bízott barátnőiben, így reménykedett abban is, hogy a valós ok felfedése után ugyanolyan lesz a kapcsolatuk, mint korábban volt.

MinRee újra átkarolta SeHunt, picit rá is szorított a felkarjára, aztán a hatalmas bejárati ajtó felé biccentett. SeHun csak egy ideges bólintással volt képes válaszolni MinRee kérésére. Vett egy nagy levegőt, majd követte MinRee-t a kollégiumba, nyomukban a másik két lánnyal. Útjuk egyenesen a szobájukba vezetett, a folyosón a szokottnál is jobban összesúgtak a lányok háta mögött, kiváltképp SeHun frizuráját illetőleg.

Míg a fiú igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, addig nővére egyre büszkébben nyomta ki a mellkasát, és szorította SeHun karját. SeoYeon és HaEun pedig követték ebben barátnőjüket. Szorosan lépdeltek mögöttük, és bólogattak elégedetten, kiket is kísérnek most. SeoYeon még finoman SeHun vállára is fogott egy újabb nem kívánatos összeszólás után, hogy ezzel is erősítse a fiúban a belé vetett bizalmukat.

A kollégiumi szobához érve MinRee lecövekelt, majd megperdült a tengelye körül, és végignézett a közlekedőn sugdolódzókon. A két lány arrébb lépett, hogy MinRee-nek tökéletes rálátása legyen a diáktársaikra. A középső lány elvigyorodott és teljes elégedettségében összefonta karjait a mellkasa előtt. Megköszörülte a torkát, vetett egy kósza pillantást SeHunra, majd újra a társai nézett.

- Csak, hogy tudjátok. Ő az öcsém, és egyikőtök sem lesz soha méltó hozzá, mert nincs olyan lány a Földön, aki ki tudná ütni a nyeregből az Őzikéjét! - ezzel MinRee ismét fordult egyet, határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és maga után rántotta SeHunt, majd a másik két lány is követte őket a szobába.

MinRee a nappaliig cibálta SeHunt, aztán a kanapéhoz érve lelökte rá. A nehézkes táska szintén a heverőn landolt, amit SeHun egy gyors mozdulattal az ölébe rántott, és mint egy biztos menedék, abba kapaszkodott tovább. Nyelt egy nagyot, amikor bezárult SeoYeon és HaEun háta mögött a bejárati ajtó, végül ők is megálltak MinRee mögött.

- I-igen? – dadogta kissé rémülten.

- Nem volt kedvem az udvaron neked esni. Szóval. Mi a bánatot keresel te itt a sulimnál? – tette csípőre a kezeit MinRee, sötétbarna szempárja haragosan villogott a testvérére.

- Mondtam már, hogy nem volt hova mennem, Noona – motyogta lesütött szemekkel, a hátizsákra markolt. – Miután mindent bevallottam anyáéknak, közölték, hogy nem találkozhatunk többet, és azonnal szakítsak meg minden kapcsolatot vele, mert ez a dolog rossz fényt vet rájuk.

- Pff – MinRee megforgatta a szemeit SeHun érveléseit hallva.

- Úgyhogy összepakoltam néhány cuccot, és eljöttem otthonról. Inkább leszek a híd alatt, mint nélküle kelljen tovább léteznem – SeHun szemébe könnyek szöktek, melyeket igyekezett leplezni a lányok előtt, újra a táskájára szorított.

- Nem tudom hogyan, de megoldjuk – MinRee SeHun remegő jobb kezére fogott, és határozottan megszorította az ujjait. – Beszélek Woo igazgatóval, talán tudunk valami megoldást találni.

- De mit? – kétségbeesetten törtek fel a szavak a fiú szájából.

- Nem tudom. Fogalmam sincs. De szólunk Nielnek is, hátha ő is ki tud találni valamit.

- Megkérdezem az öcsémet, neki is akad néha jó ötlete – szólalt meg végre SeoYeon is, halvány mosoly jelent meg ajkain, SeHun a legidősebb lányra kapta a tekintetét.

- Hogyan?! Mármint, te tényleg segítenél nekem? – hebegte.

- Én is megkérdezem azt a jómadarat, úgyis jön eggyel nekem, amiért összehoztam a pasijával – kuncogta HaEun.

SeHun döbbenten pislogott a lányokra, akik készséggel ajánlották fel a segítségüket még így ismeretlenül is, végül a fiú ajkaira is megkönnyebbült mosoly költözött. Sikerült ellazítani az ujjait, és végre elengedte a táskáját, majd letette az öléből és mindkét kezével megfogta MinRee szorító kézfejét.

MinRee közelebb lépett az öccséhez, levette a fejéről a pink színű sapkáját, és szabadon lévő kezével összeborzolta a szivárvány összes színében pompázó fürtjeit. SeHun morgott egyet, ahogy visszakerült a fejére a textil, MinRee mosolya még szélesebbé vált, majd a kócolást még egy mellkasba vágással toldotta meg.

- Egyébként SeHun – újfent SeoYeon ragadta magához elsőként a szót – te még nem gondolkodtál azon, hogy belevágsz a zenetanulásba?

- Öhm. Mármint? - köhögte.

- Nem tudom – SeoYeon megvonta a vállát, majd folytatta. – Ha már MinRee a nővéred, akkor talán neked is lehet érzéked a zenéhez. Te soha nem akartál zeneszerző vagy dalszövegíró lenni?

- Hm – SeHun tekintete összefonódott MinRee immár aggódó pillantásával. – Ezek szerint ők nem tudják? – faggatta a nővérét.

- Mit nem tudunk? – kapta fel a fejét HaEun. – Miről kéne és mit tudnunk?

- Semmit! Semmiről semmit! – csattant fel idegesen MinRee. – Csak félrebeszél az öcsém! – sietve SeHun szájára tapasztotta bal tenyerét, a jobbal pedig a fiú vállára fogott, hogy ne tudjon kiszabadulni belőle.

- Minnie? – morogta a legidősebb lány. – Ha ennyire ideges lettél, akkor nem hiszem, hogy az öcséd félrebeszélne. Nincs kint hőség, hogy megsüsse őt a nap, és annyira gyengeelméjűnek sem tűnik. Akkor?

- Nem. Tényleg. Semmi lényeges – hebegte zavarodottan, miközben még mindig SeHun vállát markolta jobb kezével, ahogyan bal keze továbbra is SeHun száján pihent.

- Szerintem vagyunk annyira jóban, hogy ezt elmond nekünk, Minnie – sóhajtott fel HaEun.

MinRee HaEun szavait hallva végül elengedte SeHun vállát, és szájáról is elvette a kezét. Mélyet lélegzett, ahogy szobatársaira nézett. Újra letuszkolt egy nagy gombócot a torkán, majd lehajtotta a fejét. SeoYeon és HaEun ebben a pillanatban fonta át a karjait MinRee testén, és ölelte őt magához. MinRee a nyugtató és biztonságot árasztó karok alatt felfedte azt a bizonyos titkot, amit SeHun emlegetett és amit idáig rejtegetett lakótársai előtt.

* * *

KiBum egy ideig még nézte a csokoládé-automatát kezében a két tábla édességgel, majd egy mély sóhaj után elfordult a géptől, és az udvarra indult. Gondolataiba merülve pakolta egymás után a lábait, miközben óvatosan egymáshoz kocogtatta a csokoládékat. Idegesnek érezte magát, ami ritkán volt jellemző a Banda énekesére. Kiváltképp azok a pillanatok, amikor egy lány miatt volt feszültebb a kelleténél. Hiszen tudta, hogy bármelyik nőnemű diáktársát megkaphatná bármikor, sőt, birtokában volt egyéb információknak is, miszerint férfi tanulók is szívesen lesték volna a kegyeit.

Azonban KiBum nem vágyott társaságra. Legalábbis a felajánlkozó hölgyek közül egyik sem nyerte el a tetszését. Túl hivalkodónak vagy éppen túl könnyen kaphatónak találta mindet. Nem látta egyikükben sem a kihívást vagy éppen a meghódítás lehetőségét. Hiszen csak egyetlen szavába került volna, és bárki önként omlik a karjaiba. De HaEun nem tartozott ehhez a csoporthoz, ahogyan a két barátnője sem erősítette éppen a könnyűvérűek társaságába. Az énekes HaEunben látta csak igazán a küzdelmet, és egyre jobban kezdte érdekelni őt a lány, ahogy közeledett az udvarra nyíló ajtóhoz.

Hiába volt mérhetetlenül bunkó HaEunnel, és várta azt, hogy szinte azonnal változni fog, HaEun tartotta magát. Egy kicsit sem fontolta meg KiBum egyetlen tanácsát sem, és nem cselekedett úgy, ahogy azt a fiú kérte tőle. Nem vett pórustisztítót, és úgy látszott, hogy bizony szoknyát sem fog húzni az ő kedvéért vagy parancsáért. Valamiért KiBumnak ez a fajta viselkedés egyre inkább szimpatikus lett, és furcsán lüktetni kezdett a mellkasa, ahogy felidézte magában HaEun dühös arcvonásait és villogó tekintetét. Tetszett neki ez az arc. Túlságosan is.

Az udvarra lépve észrevette idősebb bandatársát a lépcsőn heverészni, fújtatott még egyet, majd JongHyunhoz araszolt. Térdével finoman meglökte az idősebb lábát, majd mellé ült, a csokoládékat pedig az ellentétes oldalra tette. Pechjére JongHyunnak még korábban feltűnt az édesség, és jelleméből adódóan nem bírta megállni szó nélkül.

- Kinek vettél most csokit, Kibummie?

- Ja, csak úgy. Magamnak. Majd elnassolom valamelyik unalmas óránkon.

- Kim KiBum. Legalább négy éves korod óta ismerlek, soha a büdös életben nem láttalak még csokit zabálni. Szóval? Kinek szántad?

- Most láthatsz! – morogta válaszul. – Egyszer mindent el kell kezdeni, pont te szoktad ezt mondani, Hyung.

- Aham. Az lehet. De jobb lenne, ha nem néznél teljesen hülyének. Te vagy az, aki az első pillanattól fogva megveti a csokoládét, mert árt a bőrének. Szóval kiverjem belőled a választ, vagy inkább megmondod magad? Na? Melyiket választod? – nézett haragosan KiBumra rövid monológjának záróakkordjaként.

- Akkor is megütsz, ha megmondom, szóval inkább választom azt, hogy kivered belőlem.

- A kiscsajnak vetted? – húzta fel bal szemöldökét, ahogy végignézett KiBum kissé görnyedt alakján.

- Mindig megfogadtam a tanácsaidat, Hyung, és igyekeztem követni is a példádat, de úgy érzem, hogy kicsit elvetettük a sulykot ezúttal - az andalgó tömegbe meredt.

- Elvetettük volna? – kérdezett vissza, miközben újra az udvaron hemzsegő tanulókat kezdte bámulni.

- Azt hiszem, hogy túl messzire mentünk mindannyian. De főleg te, Hyung.

KiBum a második mondatot már csak suttogta, mert félt JongHyun váratlan kifakadásától. Ahogyan KiBumra nem volt jellemző az idegesség, úgy JongHyunra volt a legkevésbé jellemző az agresszió. Ugyan emelte már fel a hangját próbák alkalmával, de tettlegességig soha nem fajult még egy veszekedésük sem. Viszont az idősebb ökölbe szorított kézfejét látva KiBum kétkedni kezdett, hogy meddig lesz képes visszafojtani a haragját JongHyun.

- Akkor most mihez kezdjünk, hah? – törte meg a feszült csendet az idősebb.

- Hogy’ érted? – pislogott nagyokat KiBum.

- A helyzettel. Ezzel az egésszel. Hiszen azt kell tenniük, amit mi mondunk nekik, elvégre a cselédeink.

- Nem tudom, Hyung, de lehet, hogy nem kellene tovább feszítenünk a húrt.

- Még várunk.

- Hyung? – nyelt egyet a fiatalabb.

- Azt mondtam, hogy még várunk! – ezzel felpattant a földről, majd az előtte megálló rajongójához sétált.

Magabiztosan beletúrt tincseibe, miközben egy szédítő mosolyt villantott még a lány felé, aki ennek láttán egy hangos sóhajt eresztett ki a torkán. KiBum elégedetlenül felsóhajtott, ujjai észrevétlenül szorítottak a jobb combja mellett pihenő táblákra. Hiába szokta már meg JongHyun nőkkel való viselkedését, most nem tetszett neki a látvány. Erőltetettnek hatott a számára. Valamint KiBum szemei előtt furcsamód felbukkant újra és újra egy mélybarna női tekintet, amiből tisztán kivehető volt minden érzelem. Szerelem. Rajongás. Tisztelet. Szenvedély. Harag. Fájdalom. Csalódás. Remény. Merengéséből egy apró kézfej rángatta ki.

- Hyung? - suttogta TaeMin, ahogy lejjebb hajolt KiBumhoz.

- Na, mi van, TaeMin-ah? Mit szeretnél?

- Leülhetek? - KiBum biccentett, ő pedig helyet foglalt mellette. - Miről beszélgettetek JongHyun Hyunggal?

- Csak a fogadás eredményéről - sóhajtotta, ismét az édességre szorított.

- Értem. Hyung? - motyogta maga elé.

- Hm?

- Azt hiszem, hogy kezdem kedvelni.

- Kit? - pillantott a legfiatalabb bandatagra, TaeMin is felemelte lesütött szemhéjait és KiBumra nézett. - Azt hiszem, hogy én is kezdem kedvelni - a válasz megvárása nélkül folytatta tovább gondolatát, elengedte a csokoládét, és TaeMin vállára simította tenyerét.

- Mihez kezdünk most, Hyung?

- Nem tudom, TaeMin-ah. Nem tudom - elfordultak egymástól, és a tömeget fürkészték tovább tanácstalanságukban. - De ha nem vigyázunk, akkor félő lehet, hogy elveszítjük őket.