21. fejezet

Miután WonShik magára hagyta a Banda dobosát a gondolataival és rázúdított mérgével együtt, TaeMin nagyot szusszantva kuporodott le a kanapéra. Szótlanul bámult maga elé, zakatoltak a fejében lakótársa erőteljes szavai, melyeket egytől egyig igaznak kezdett érezni. Lassacskán csupán, de igaznak és jogosnak érezte mindet.

Nehezen viselte a letolást, főleg olyankor, ha az még joggal is történik. Hiszen nem tud védekezni ellene, mert szárazon és mindenféle körítés nélkül kapja a tényeket. Ahogyan ezúttal is. TaeMin tudta, ha WonShik kijön az általában nyugodt és kifejezetten békés természetéből, hogy egy vadidegen lányt védjen, akkor ott még neki is komolyan el kell gondolkoznia a dolgokról. Súlyosak voltak az idősebb szavai.

Hátradőlt a pamlagon, majd tarkóján összekulcsolta az ujjait, s felidézte magában a korábbi eseményeket. Kezdve MinRee látogatásával a táncteremben, egészen WonShik hosszú percekig tartó szemrehányásáig. A hosszas eszmefuttatás után végül belátta a hibáit. Az összeset. Maga sem hitte, hogy valaha is így fogja gondolni, de hibásnak érezte magát. Már csak azt kellett eldöntenie, hogyan fogja MinRee bocsánatát kiérdemelni, hiszen a lány láthatóan megorrolt rá, sőt, még a csapattársát is megfenyegette. Szintén joggal.

Fújtatott még egyet, majd elvette a kezeit a tarkójáról, és az ölében kulcsolta össze őket. Továbbra is bámulta a kicsiny asztalt, a rajta heverő magazinok tömkelegét, a félresöpört kottákat, míg meg nem akadt a tekintete egy gyűrött és viseltes papírkupacon.

Összeráncolta a szemöldökét, majd megköszörülte a torkát, és előhalászta a ráncos papírhalmot. Forgatta egy kis ideig, nézegette, végigpörgette a lapokat, aztán feljebb ült a heverőn, és törökülésbe pakolta a lábait.

- Hmm – morogta a legfelső lapot bámulva, melyeken csak számára voltak ismeretlenek az írásjegyek. – Lehet, hogy ideje lenne megtanulnom – halvány mosoly bújt meg telt ajkain.

Összerendezte a papírokat, az asztalról felkapott egy tollat, aztán újra kényelembe helyezte magát, és belevetette magát a MinRee által összeállított japán nyelv tanulásába. Fogalma sem volt róla, hol is kezdődik egy mondat eleje, hol van vége, és egyáltalán hogyan kell a szavakat kiejteni. Pufogott magában egy sort, majd ismét nekiveselkedett.

Mielőtt még újabb bosszankodásba kezdett volna, apró piros csillagokra lett figyelmes a mondatok végén. Mindegyik mondat utolsó kanjija mögött egy parányi csillag pihent. TaeMin észrevétlenül elmosolyodott, és finoman megrázta a fejét a figyelmességet látva. Kotort a papírok között, végül az alsó lapok egyikének legtetején meglátta az óriás betűkkel felfirkált „Segítség a kiejtéshez, pabo-yah!” mondatot.

- Pff. Ez a csaj – felkuncogott. – Véletlenül sem tudta volna kihagyni ezt a kis megjegyzést. De van benne valami, no, meg, eléggé alapos is.

TaeMin újfent összerendezte a lapokat, majd vigyázva a kisasztalra csúsztatta a kupacot, és felkelt a kanapéról. A hálójába vonult, alig három perc elteltével már a fülhallgatójával és parányi zenelejátszójával a kezében ballagott vissza a nappaliba. Megint kényelmesen felpakolta a lábait, a magazinok alól előkotort egy kopottabb füzetet, és egy teljesen üres oldalra lapozott. Maga mellé rakta a jegyzetet és a tollat a kezébe fogta, végül bekapcsolta a zenét a lejátszóján.

Teljesen belefeledkezett az új nyelv elsajátításába, még azt sem vette észre, hogy WonShik időnként megjelenik a konyhában, kotorászik valami után, majd fölé hajol, és kíváncsi szemmel fürkészi, ahogy TaeMin megpróbálja leírni ugyanazokat a kanjikat, mint MinRee, és ezzel együtt meg is tanulni a jelentésüket.

WonShik az utolsó felbukkanásakor azonban már nem ment vissza a saját szobájába, a pamlag hátának támaszkodott, összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, és csendben figyelte a fiatalabbat. TaeMin csupán az árnyékból vette észre, hogy már nincs egyedül, vett egy nagy levegőt, majd az árnyék tulajdonosára pillantott. Kezdetben félt WonShik szemébe nézni, de ahogy az elismerően megveregette a vállát, TaeMin megkönnyebbülve elmosolyodott. Bólintottak egymásnak, majd TaeMin újfent a tananyagba merült, WonShik pedig áttelepedett a szobájába. Teljes elégedettségben zárta be maga mögött az ajtót, és bízott benne, hogy hasznosak voltak a szavai, és elérte vele a célját TaeMinnél.

* * *

KiBum soha életében nem érezte magát annyira magányosan, mint SeokJin távozásakor. Magába roskadva ült a kétszemélyes kanapén, még mindig kezei között szorongatta a nedves matériát. Meztelen felsőteste libabőrös volt, de még az sem foglalkoztatta őt. Egyszerűen képtelen volt törődni a külsőséges dolgokkal SeokJinnel folytatott beszélgetése után.

Mindig meg tudtak beszélni mindent egymással, mindig is adott a fiatalabb véleményére, minden alkalommal mosolyogva veregették vállon egymást, és folytatták tovább megszokott tevékenységeiket a problémák megoldását követően.

Azonban most KiBum egyedül volt. Megannyi gonddal, amik a vállát nyomták, és ezúttal nem akadt senki, aki a segítségére siethessen, vagy esetleg könnyítsen a terhein. Sóhajtott egy mélyet, és a kinti világra tévedt mélybarna tekintete. Az udvarról nevetések hangjai szűrődtek be a résnyire tárt ablakon át. Meredten bámulta a zöldellő fákat, és elmerült az önfeledt kacajokban. Mégis hiányérzet lett úrrá a Banda énekesén. Valami, pontosabban szólva valaki hiányzott mellőle, hogy kellőképpen élvezhesse ezt a zsivajt.

Fújtatott még egy nagyot, majd felkelt a heverőről, és a vállára dobta a törölközőjét. Kicsit megrázkódott, amikor a nedves matéria fedetlen lapockáján csattant finoman, halk sziszegés távozott a torkából, végül a szobájába vonult. Előkotort egy száraz nadrágot és egy pólót, aztán a maradék egyenruhájától is megszabadult. Sietve kapta magára a váltásruhát, és csukta is be maga mögött az ajtót. SeokJin hálójához lépdelt.

Már épp kopogásra emelte jobb kezét, amikor hirtelen megállt. Meredten nézte a falapot, nem volt bátorsága megkocogtatni, így inkább maga mellé engedte a karját. Újabb mély sóhaj szakadt fel belőle, mely ezúttal sokkal csalódottabb volt a korábbiakhoz képest. Lehajtotta a fejét, nem mozdult, csak cipőjének orrát mustrálta, gondolataiba temetkezett.

Mindaddig nem is zökkent vissza, amíg fel nem tűnt neki egy parányi rés a küszöb és az ajtó között. Felkapta a fejét. SeokJin állt az ajtóban, ugyan csak résnyire nyitotta ki a térelválasztót, mellkasa előtt összefonva pihentek karjai. Számon kérően figyelte KiBum arcvonásait, végül megköszörülte a torkát, és igyekezett visszafogni a benne lakozó kissé gúnyos természetét.

- Hyung? – szólalt meg kisvártatva.

- Beszélhetnénk? – kérdezte alig hallhatóan.

- Muszáj? Nem kimondottan vágyom a társaságodra, Hyung – jegyezte meg, majd kijjebb nyitotta az ajtót, és előmerészkedett a hálójából.

- Bocsánatot kérek! – kapott SeokJin után, amikor az finoman arrébb tolta KiBumot.

- Ne tőlem, Hyung – fordult felé, és a csuklójára nézett. – Nem tőlem kell bocsánatot kérned, hanem Namytól. Őt bántottad meg, nem engem.

- Előbb tőled szeretnék bocsánatot kérni, Jin – szorított erősebben a csuklójára.

- Ha Namy hajlandó neked megbocsátani, akkor én is szemet hunyok a dolgaid felett, Hyung. De ha Namyt mégsem tudod meggyőzni, akkor sok időbe fog telni, hogy megint jóban legyünk. Most megyek, Hyung – pillantott a csuklójára.

KiBum határozatlanul biccentett egyet, majd lefejtette szorító ujjait SeokJin csuklójáról, és hátrált egy lépést a fiatalabbtól. SeokJin egyetlen szó és köszönés nélkül távozott a lakásból. KiBum immáron végleg magára maradt a parányi szobában. A szokottnál is üresebbnek érezte a helyiséget, és valahogy egyre inkább érezte eluralkodni a lelkén a magányt.

Pár percig még ácsorgott a közlekedőn, majd a nappaliba robogott, felkapta a zakóját a pamlag háttámlájáról, aztán a táskáját is a hóna alá csapta. Kirobogott a kollégiumi lakásból, és meg sem állt a földszinten található csokoládé automatáig. Táskájának mélyéről előkotorta a pénztárcáját, majd némi apró után kezdett kutatni. Összekotort majd’ két táblányira valót, és az automatára nézett, miközben tenyerében csörgette az érméket.

- Remélem, hogy ezt te is szereted – súgta az üveget bámulva, majd lassan dobálni kezdte az aprót a nyíláson a gépbe, és megnyomta a kiválasztott édességhez tartozó gombot.

* * *

JongHyun még mindig mozdulatlanul ücsörgött az ágyán, és az ajtót bámulta pislogás nélkül. Látszólag magabiztos volt, de valójában korántsem volt annyira kétségbevonhatatlan a dolgában, mint azt mutatta. Csak reménykedni tudott, hogy nem haragította magára végérvényesen DongWoot, ahogyan abban is a végsőkig bízott, hogy SeoYeon érzései nem változtak az eltelt idő alatt.

- Csak még egy kicsit tarts ki, és ígérem, mindent jóváteszek neked – suttogta.

Pár percig még bámulta a falapot, majd félre tette a zenelejátszóját, és a nappaliba indult. Egy pillanatra megállt DongWoo szobája előtt, de mivel nem észlelt semmi arra utalót, hogy a fiatalabb odabent lenne, így inkább tovább ballagott. A kanapéhoz érve zsebre vágta a kezeit, és körbenézett a kicsiny lakásban.

- Hova lett? – Motyogta értetlenül, majd megrántotta a vállát, és a bejárati ajtóhoz lépdelt.

Belebújt a cipőjébe, ebben a pillanatban mozdult a kilincs, majd nyílt is ki az ajtó, és lépett át a küszöbön a lakótárs. JongHyun ajkai felfelé ívelő görbületre váltottak, DongWoo azonban nem volt hajlandó mosolyogni az idősebbre. JongHyunból végül egy mély lélegzetvétel szakadt fel.

- Na, mi van, mit nézel? – törte meg a némaságot DongWoo.

- Semmit. Hol voltál?

- Nem mindegy az neked? – finoman félre lökte JongHyunt, és beljebb lépett a lakásba, majd egyenesen a saját szobájába indult.

- Nála voltál? – kiáltott DongWoo után. – SeoYeonnal beszélgettél? Őt vigasztalgattad?

- Elég, Hyung! – intette csendre. – Nem vagyok kíváncsi a pökhendiségedre! SeoYeon nagyszerű lány, te pedig egy nagy barom vagy, hogy így viselkedsz vele. És még nagyobb, hogy akkor otthagytad őt.

- Dong~

Azonban JongHyun már nem tudott mit reagálni lakótársa megjegyzésére, mert az egyszerűen hátat fordított neki, és magára hagyta a parányi előtérben. JongHyun döbbenten nézett DongWoo után, majd egyetlen vállrántással elintézte a hallottakat, végül a távozás mellett döntött.

Amint kilépett a kollégiumi szobájából, abban a pillanatban magára is öltötte a társai által megszokott énjét. Magabiztosan ballagott a folyosón, mosolygott az utána sikítozó lányokra, intett olykor az őt irigylő fiúknak. A földszinten megpillantotta az egyik automatánál ácsorgó Bandatársát, épp felé kanyarodott volna, de egy felkarját elkapó kézfej megakadályozta az irányváltásban.

- Merre lesz a menet, Hyung? – kérdezte mosolyogva a menedzser.

- Gondoltam, teszek egy kört a suli falain belül. Miért érdekel, MinHo?

- JinKi Hyunggal volt némi megbeszélnivalónk, ő mondta, hogy TaeMin-ah kissé furcsán viselkedett a folyosón, és hallottunk valamit KiBumról is. Veled minden rendben, Hyung?

- Ja. De mi van a kölyökkel? Milyen viselkedésről beszélsz?

- WonShik rángatta őt a folyosón, ami felettébb nem tetszett TaeMinnek, de nem mondták, mi az oka.

- Hm. Én sem tudom.

- Majd elmondja, ha akarja. Este próba?

- Öhm. Ja. Felőlem mehet. Mikor leszünk megint a klubban?

- Holnap. De kellene már újítani valamit, Hyung. Te nem gondolod?

- Nekem nyolc – vállat vont –, újíthatunk. Majd szólok a kis cselédemnek, hogy alkosson valamit, ha már annyira tehetségesnek képzeli magát.

- Nem kéne tovább feszítened nála a húrt, Hyung.

- Ugyan. Kibírja a kiscsaj.

JongHyun megveregette MinHo vállát, sarkon fordult, és folytatta tovább az útját az udvarra. Zsebre dugta a kezeit, és saját – elvetéltnek ítélt – ötletén morfondírozott léptei közben. Habár mégsem tartotta annyira rossznak, sőt, kifejezetten bosszantónak vélte. Amivel kellőképpen fel tudja SeoYeont ingerelni. Mosolyogva lépett ki a napsütésbe, és szippantott elégedetten a délutáni levegőből.

* * *

SeoYeon a csók után egészen a kollégiumi lakásig szaladt, aztán zárkózott is be a kuckójába. Zokogva vetődött le az ágyára, majd húzta is a lehető legkisebbre magát fájdalmában. Karjait teste köré fonta, körmeit a vállába mélyesztette, térdeit pedig egészen a fejéig nyomta.

Hosszú percekig pityergett, mígnem erőteljes kopogtatás zökkentette ki néhány pillanatra mélabújából. Szipogott még egy kicsit, végül felült az ágyon, megtörölgette az arcát, és az ajtóhoz sétált. Vett még egy nagy levegőt, és ajtót nyitott a kopogtatónak. MinRee és HaEun kért bebocsátást a legidősebb lányhoz, mindkettejük tekintete izzott a dühtől. SeoYeon lenyelte a maradék könnyét, és kijjebb lépett a szobából.

- Jól vagy, Unnie? – szólította meg őt MinRee.

- Jól. Csak egy kicsit kiborultam, de már jól vagyok.

- Biztos? – HaEun is a lány vállára szorított.

- Ühüm. Veletek minden rendben? – pillantgatott a lányokra.

- Fogjuk rá – morogta MinRee.

- Történt valami? – pislogott SeoYeon, majd a nappaliig húzta a lakótársait.

- Kiakadtam arra a nyamvadt macskára.

- Én meg a dobosgyerekre, de egyszer még taknyon fog csúszni, úgy feltenyerelem.

- Ajaj – szusszantott fel SeoYeon. – Halljam. Mi volt odakint?

- Tényleg semmi érdekes, viszont megfenyegettük a majmokat, hogy ha még egyszer bunkó lesz veled ez a JongHyun gyerek, akkor milyen sors vár rá.

- És használt valamit? – mormolta a legidősebb, miközben leült a két lány közé.

- Nem tudjuk. De ajánlom neki, hogy észhez térjen!

MinRee már épp belekezdett volna kínzási tervének ecsetelésébe, amikor a lány telefoncsörgése zavarta meg a kellemesnek ígérkező beszélgetést. MinRee kissé bosszankodva, de azért kíváncsian húzta elő a zsebéből a mobilját, aztán az apró kijelzőre nézett.

- Ez meg? Bocs’ lányok, de fel kell vennem – ezzel a füléhez emelte a készüléket. – Na, mi van, miért hívsz? Nincs több hely a memóriakártyádon, ami az MP3-adban van, vagy mi? Itt a koleszban, mert? Mit keresel te itt?! Egy perc, és kint vagyok! – MinRee megszakította a vonalat, és felpattant a kanapéról. – Mindjárt jövök, csak elbeszélgetek kicsit az öcsikémmel.

A két lány értetlenül nézte, ahogy MinRee kirobog a szobából, de szinte azonnal futottak is utána, hogy megtudják miről beszélt a barátnőjük.

MinRee egészen a főbejáratig rohant, ahol régen látott öccsébe botlott. De a lány hirtelen lehorgonyzott, amint a fiúra nézett, majd a mosolygós köszöntés helyett egészen máshogy sikerült üdvözölnie őt.

- Te mit műveltél magaddal?!

- Noona~

- Mi ez a szivárványos csillámpónifej, gyerek?! – mutatott végig a testvérén.

- Befejezted?

- Nem! Mit csináltál, bakayarou?

- Ajh, Noona – ebben a pillanatban vágódott egy termetesebb hátizsák a földön.

- Ezmiez? – pislogott a méretes batyura.

- Pár cuccom.

- Merthogymiért?

- Eljöttem otthonról.

- HE?! – MinRee pupillája a háromszorosára dagadt meglepettségében. – Hogy mit csináltál?

- Eljöttem otthonról, mert elegem lett anyáékból. Meghúzhatnám magam nálad?

- Nem!

- Noona, kérlek! Csak addig, amíg találunk egy kis lakást itt a környéken – MinRee a többes számot hallva elmosolyodott.

- Anyáék tudják? – bólintást kapott válaszul. – Elmondtad, hogy együtt vagytok?

- Igen, éppen ezért jöttem el otthonról – MinRee közelebb sétált a testvéréhez, majd magához ölelte.

- Büszke vagyok rád, Hunnie! – súgta a fülébe, majd lazított az ölelésén. – Gyere, megbeszéljük ezt a lányokkal is, és remélem, nem lesz ellenvetésük, aztán meg majd Woo igazgatót is meggyőzzük valahogy.

Oh SeHun