20. fejezet

SeoYeon belesimult JongHyun minden érintésébe, és megfeledkezett mindenről, ami körülötte zajlott. Semmit nem tudott feldolgozni, gondolatai csakis JongHyun gyengédségével voltak tele. Visszacsókolt. Újra és újra. Megkapaszkodott a fiú nyakában, mellkasát az övéhez nyomta, a sorozatos csókba sóhajtott halkan. Végül JongHyun választotta szét ajkaikat két ujjának segítségével.

- Akkor ezzel tisztáztunk is mindent, igaz, Yeonnie? – suttogta ajkaira hajolva. – Az enyém vagy, és ezt senki más nem teheti meg veled, csak én!

- ... – SeoYeon mélyen megdöbbent.

- Hallgatás beleegyezés – vigyorogta elégedetten, mire SeoYeon hirtelen elvette a karjait JongHyun testéről.

- Egy aljas szemétláda vagy, és ezen soha semmi nem fog változtatni! – ellökte magától JongHyunt, felmarkolta a cuccait, és visszarobogott a főépületbe.

- Most meg hová rohansz, Yeonnie?! – kiabált utána, de SeoYeon hátra sem fordulva szaladt előre a folyosón.

DongWoo megállt az idősebb mellett, nagyot sóhajtott. Nem tudta mire vélni szobatársa viselkedését. De ugyanígy értetlenül állt az események előtt TaeMin és KiBum is. Ahogyan a két lány sem tudott megszólalni a látottak után. Bár MinRee, miután összeszedte magát a pillanatnyi sokkból, TaeMinhez fordult.

Sötétbarna szempárját haragosan villogtatta a fiúra, a rátörő idegességét megpróbálta picit visszafojtani, és kulturált hangnemben a fiúra zúdítani gondolatait, de MinRee sehogyan sem tudott úrrá lenni dühén. Ökölbe szorította a kezeit, összeráncolta a homlokát, még fogai is megcsikordultak egy másodpercre.

- Tudod, hogy éppen úgy nézel ki, mint egy dühös kiskacsa? – kuncogta TaeMin.

- Damare! – kiáltotta el magát a lány – DAMARE!

- Nem baj, hogy még mindig nem értem? – pöffeszkedett, de WonShik váratlanul meglökte vállával TaeMin vállát, hogy észhez térítse kicsit.

- Leszarom! Megtanulod, vadparaszt, de ha nem, azt is leszarom! Ami pedig a haverodat illeti! – MinRee fenyegetően felemelte mutató ujját, és még közelebb lépett TaeMinhez. – Ha még egyszer ezt meri tenni a nővéremmel, én levadászom őt! Kiherélem, aztán a golyóival fogok krikettezni, utána élve kibelezem, a beleivel ugráló kötelezni fogok, végül a szemgolyóit a nyelvével együtt kivágom, ecetes vízzel teli üvegedényben fogom tárolni, a testét pedig a főépület előtt fogom elégetni rituális szertartás keretében. Remélem, érthető voltam!

Ezzel MinRee hátat fordított a két fiúnak, és távozott az udvarról. HaEun némán hallgatta a fiatalabb nővére eszmefuttatását a kivégzésről, majd vett egy nagy levegőt, és TaeMinre nézett, aztán az éppen megérkező KiBumra pillantott.

- Csak tájékoztatásul közlöm, hogy mindenben segíteni fogok MinRee-nek végrehajtani ezt az elképzelését! Parasztok! – HaEun is sarkon fordult, és a főépületbe iparkodott.

- Valaki lenne olyan szíves, és elmagyarázná nekem, hogy mi a franc történik most! – szólalt meg végül KiBum, ahogy felfogta az eseményeket.

- Csak a csaj felkapta kissé a vizet. Bár nem értem, hogy nekem mi közöm lenne Hyung szarságaihoz. Azt csinál a cselédjével, amit akar. Három teljes hónapig – ebben a másodpercben csattant egy tenyér TaeMin tarkóján, mire az meglepetten bámult maga elé.

- Remélem, tudod, miért kaptad?! – morogta WonShik.

- Nem tudom! – mordult fel.

- Akkor majd megtudod! – megragadta a felkarját a fiatalabbnak, és meg sem álltak a kollégiumi szobájukig.

KiBum magára maradt, bár TaeMin és WonShik távozását követően alig fél perccel később megjelent mellette SeokJin, ő is karon ragadta az idősebbet, és társaikhoz hasonlóan a kollégiumi szobájukat vették célba. Bosszúsan néztek a bejárat előtt ácsorgó JongHyunra, akit DongWoo próbált szavakkal normális viselkedésre bírni, de az idősebb füléig sem jutottak a szobatárs hangjai. Végül DongWoo is inkább a visszavonulást választotta.

* * *

WonShik soha nem volt híres az idegességről vagy éppen az agresszióról. Most mégis dúvadakat megszégyenítően haladt előre a hosszú folyosón, maga mögött rángatva TaeMint. Elsodorták a Banda billentyűsét is, aki éppen a legfiatalabb fiúhoz készült megbeszélésre.

- Hova ez a nagy sietség? – kiabált utánuk, TaeMin azonnal lehorgonyzott.

- Nem tudom, Hyung, engem csak cibálnak.

- Pontosan tudod, hogy mi az oka! – ripakodott rá WonShik. – Ne haragudj, Hyung – nézett JinKire –, nem akartam tiszteletlen lenni, de nagyon sok dolgot tisztáznom kell a barátommal – TaeMin karjára szorított határozottabban.

- Aú! Ez fáj, Hyung!

- Majd elmúlik.

- Minden rendben, srácok? – pislogott balgán. – Én épp hozzád indultam, TaeMin-ah, de ha nem alkalmas, akkor áttehetjük máskorra is.

- Nem, Hyung, gyere nyugodtan~

- Nem alkalmas! – avatkozott közbe WonShik. – Ne haragudj, Hyung! Majd ha végeztem a kölyökkel, átküldöm hozzád, de most tényleg fontos dolgot kell tisztáznunk.

- Persze, értem. MinHoval akkor majd a szobánkban várunk – bólintott.

- Köszönjük, Hyung! – WonShik is biccentett egyet, majd fordultak is, és tovább robogtak a szobájukba.

Ajtó vágódott ki, majd egy nagyobb lendülettel később be, TaeMin pedig a pamlagnál állt meg, ahogy WonShik belökte a fiút a küszöbön. A fiatalabbnak egyáltalán nem volt ínyére ez a viselkedés, és már éppen hangot is akart adni annak, amikor WonShik szabályosan fölé magasodott. Összekulcsolta karjait a mellkasa előtt, és számon kérően vezette végig egyébként is morcos tekintetét TaeMinen.

- Mégis mire akkora az arcod, kölyök? – fakadt ki idegesen. – Arra sem vagy képes, hogy kiállj magadért, mert inkább meghunyászkodsz! Mit hiszel magadról, mi vagy te? Azért, mert az eszetlen fruskák sikítoznak egy fellépéseteken, még nem vagy valaki.

- Ravi – morogta dühödten.

- Elhallgass! Most végighallgatsz! Eleget fedeztelek már mások előtt, hogy jogom legyen így beszélni veled. Arról nem beszélve, hogy én vagyok az egyetlen, aki támogat az álmodban. Még az állítólagos haverjaid sem tudnak a másik életedről! Táncot tanítasz, hogy legalább akkor azt csináld, amit kezdeni akarsz az életeddel! Te akarsz bárkit is lekicsinylő szavakkal illetni, és cselédnek nevezni?

- Nem, én~

- Nem fejeztem be! MinRee csodálatos teremtés, aki a baromságaid és a bunkó viselkedésed ellenére őszintén érdeklődni kezdett a titkolt életed iránt! Akivel több közös vonásotok van, mint hinnéd!

- Nincs bennünk semmi közös! – pufogott gyerekekhez hasonlóan.

- Mindkettőtök a szülei miatt van itt! Téged, mert kényszerítettek, MinRee pedig bizonyítani akar nekik! Szerinted ez nem egy olyan dolog, ami közös bennetek? Ami jó indulás lehet egy komolyabb barátság kialakításához?

- Elég barátom van!

- LEE ÖNELÉGÜLT SEGGFEJ TAEMIN! – ordította el magát megunva a fiatalabb mérhetetlen makacsságát. – MinRee kedvel téged! Vedd már észre! – TaeMin nagyot nyelt. – Eddig legalábbis kedvelt. De te egy tollvonással megváltoztattad a véleményét. Ne feledd, hogy ha nincs Woo igazgató, akkor ti nem vagytok ilyen faszagyerekek, és lehet, ti lennétek a lányok cselédei! Én a helyedben egy kicsit elgondolkodnék a történtekről, és jó mélyen magamba néznék!

WonShik sóhajtott még egy nagyobbat, leengedte a karjait a teste mellé, végül egyedül hagyta TaeMint a gondolataival és érzéseivel. Elégedetten sétált be a szobájába, aztán csapta is be maga mögött a térelválasztót. Nem vágyott a dobos beképzelt társaságára, így inkább a magány és a nyugalom mellett adta le voksát. TaeMin nagyokat pislogva meredt maga elé, és igyekezett feldolgozni WonShik őszinteségtől duzzadó szavait.

* * *

SeokJin korántsem lépdelt olyan bosszúsan, mint WonShik, bár belül igencsak marcangolta őt a haragja. Csupán az idősebbek iránti tisztelet volt az, ami segített uralni a dühét. Ismerte KiBum igazi énjét, és megkönnyebbült, amikor HaEun beleegyezett a békébe, esélyt adott a pozitív tulajdonságainak. Azonban most hiábavalónak tűnt minden fáradozása.

- Miért rángatsz, Jin? – vonakodott a vonszoltatástól KiBum.

- Mert magadtól soha nem jönnél utánam, Hyung! – morogta, és erősebben szorított KiBum felkarjára.

- Az biztos! De akkor sem értem, hogy miért csinálod ezt.

- Majd megérted!

A szobához érve SeokJin lecövekelt néhány pillanatra, de csupán annyi időre, hogy kicsit megnyugtassa magát, és higgadtan tudjon KiBum fejével beszélni. A fiatalabbnak egyáltalán nem tetszett KiBum viselkedése, főleg ahogy HaEunnel bánt néhanapján. Jogosnak érezte a lány szavait, miszerint az visszataszítónak találja lakótársát. Néha még SeokJin is annak tartotta látszólagos beképzeltsége miatt.

A kanapéig húzta, majd lelökte rá, és ő is leült KiBum mellé. Az idősebb gőgössége továbbra is megmaradt, amit SeokJin végképp nem jutalmazott.

- Jó lesz, hogy ha ezt befejezed, Hyung, mert komoly dolgokról szeretnék beszélni veled.

- Mennyire komoly? – nyöszörögte. – Szeretném megejteni majd a délutáni pihenésemet, és lassan ideje lesz a toroknyugtató teámat is meginni.

- Hyung, hagyd abba! Nem vagyok kíváncsi erre az énedre, mert tudom, hogy csak megjátszod magad.

- Mit akarsz, Jin? – szemeit forgatva fújtatott egy nagyot.

- Pontosan tudod, hogy mit akarok, Hyung! Beszélni rólad és Namyról!

- Mit akarsz beszélni arról a kölyökről? – elégedetlenkedett, SeokJinnél pedig itt telt be a pohár.

Engedett dühének, és fittyet hányt a parányi korkülönbségre is. Felpattant a heverőről, megragadta KiBum bal csuklóját, majd felrántotta helyéről. KiBum értetlenül pislogott a fiatalabbra, de a következő pillanatban már hátra kulcsolt karokkal vezette őt a fürdőbe, majd nyomta is be a zuhany alá az idősebbet.

- ESZEDNÉL VAGY, JIN?! – üvöltötte, ahogy a hideg víz a tarkójához ért.

- Pontosan annyira, mint te, Hyung! – még jobban a zubogó vízsugár alá tolta, és nem hagyta szabadulni alóla. – Na? Kitisztult már a burád? Meghallod az én hangomat is, Hyung?

- ELÉG! ZÁRD EL A CSAPOT, NEM HALLOD?! ELÉG!! – visította nőket megszégyenítő hangszínen.

- Majd ha már hallasz mást is a saját vinnyogásodon kívül! – még jobban kinyitotta a csapot,  a jéghideg víz teljesen eláztatta KiBum ingét, és lassan már a nadrágja is tocsogott tőle.

- Jó! Felfogtam! Elzárhatod!

- Biztos? Tényleg felfogtad a dolog lényegét, Hyung?!

- IGEN! – ordított fel. – Tudom, hogy bunkó voltam HaEunnel!

- Örülök! – SeokJin elengedte KiBum tarkóját, elzárta a vízcsapot, majd leakasztotta a törölközőt a fogasról, és laza mozdulattal hozzávágta. – Gyere a nappaliba, Hyung!

KiBum a fejére dobta a matériát, kicsit felszárította nedves tincseit, majd megszabadult ázott ingétől, aztán törölközővel a fején ballagott ki a fürdőből, végül levágódott a kanapéra, SeokJin mellé. Fújtatott egy nagyot, lehúzta a fejéről a törölközőjét, és az ölébe tette. Életében először nem mert egy fiatalabb társára nézni, így lesütötte a szemeit, és várta, hogy a megérdemeltnek nem tartott szóbeli fejmosását is megkapja. SeokJin kész volt ennek eleget tenni.

- Bunkó voltál, Hyung. Nagyon bunkó. Megértem Namyt, hogy nem is akarja megpróbálni meglátni benned a jót, mert egyszerűen már én sem látom. Annyira hozzászoktál ehhez a nyamvadt maszkhoz, hogy már abban tudsz csak létezni. De hova lett az a KiBum, aki segített nekem egykoron? Ebédet vett vagy éppen megelőlegezte a tandíjamat. Akire mindig számíthattam – SeokJin szavai csalódottságtól visszhangzottak.

- Itt ül melletted – motyogta.

- Nem, Hyung. Ő már nem ül itt mellettem. Csak egy önelégült majom, akinek eszét vette a látszólagos siker. Én nem ismerem ezt az embert, de szívesen lennék megint annak a szobatársa, akiről meséltem Namynak. Talán azt a fiút ő is jobban kedvelné – ezzel SeokJin magára is hagyta KiBumot.

* * *

DongWoo szomorúan nézte, ahogy SeoYeon alakja egyre kisebb lesz a folyosón, végül teljesen eltűnik a szeme elől. Nem értette a lány korábbi viselkedését, de tudta, hogy csupán haragja vezérli őt. Bármennyire is jól esett DongWoonak a lány kezdeményezése, és bármennyire is szerette volna, hogy akár ez tovább tartson a másodperc tört részénél, és akár komolyabb kapcsolat is legyen belőle, tudta, mit miért tesz SeoYeon. DongWoonak esélye sem volt rá, hogy változtasson. Ugyan SeoYeon nem mondta ki, de DongWoo biztos volt benne, hogy a lánynak még mindig nem változtak az érzései. Pontosan ugyanúgy érez JongHyun iránt, mint amikor megismerkedtek.

- Elárulod, hogy ez mégis mire volt jó, Hyung? – szólalt meg kisvártatva.

- Csak tudattam vele, hogy még mindig az enyém.

- Nem, Hyung. SeoYeon nem a tiéd. – JongHyun felhúzott szemöldökkel fordult DongWoohoz.

- Miért ne lenne? Az én cselédem, és azt csinálhatok vele, amit akarok.

- Akkor sem a tiéd, Hyung. Emberi lény, akinek vannak érzései.

- Nem számít.

- Akkor sem, ha te lennél abban a helyzetben, mint SeoYeon?

- Ugye most nem akarsz nekem hegyi beszédet tartani?! – háborodott fel az idősebb.

- Csak szeretnélek megérteni. Szeretném megérteni, hogy mit miért csinálsz, Hyung.

- Nincs semmi érthetetlen benne – vetette oda félvállról, majd elindult a kollégiumuk felé.

DongWoo JongHyun után sietett, felkaron ragadta, ami felettébb nem tetszett a másiknak, de DongWoo határozottabban markolt rá JongHyun karjára, és húzta is tovább. Meg sem álltak a kollégiumi szobájukig. A küszöbön átlépve DongWoo elengedte a társát, aki egy morgással egybekötve a szobájába sétált. DongWoo még mindig nem akarta abbahagyni a dolgot. JongHyunra tört, aki már az ágyán üldögélt, fülén a fejhallgatójával. A fiatalabb egy laza mozdulattal lelökte a fejéről a fülest, majd le is kuporodott mellé.

- Hazudtál, Hyung.

- Mi van?

- Hazudtál nekem, Hyung, és ezzel engem is hazugságba kényszerítettél.

- Te mégis miről magyarázol? Milyen hazugság? Mi van?

- Azt mondtad nekem, hogy volt egy lány az Akadémián, akit nagyon kedveltél, és be is akartad neki vallani, de megelőzött téged. Annyira berezeltél, hogy ott hagytad a fánál, és utána ügyet sem vetettél rá többet.

- Na, és?

- Ha nem számítanak SeoYeon érzései, akkor miért mondtad azt, hogy megbántad, amikor ott hagytad őt. Az érzéseivel. A fájdalommal, amit okoztál neki. Miért hazudtál, ha mindez már nem számít?

- Nem hazudtam. Mert meg is bántam.

- Akkor?

- Megbántam, hogy otthagytam, és nem használtam ki a helyzetet.

- Hyung? – DongWoo pupillája összeszűkült aggodalmában.

- Ha akkor meghúzom, most nincs ez az egész, és nem kellene küszködnöm, hogy beadja végre a derekát – hátra dőlt az ágyon, és karjait megtámasztotta a feje alatt, elégedett vigyorra húzta a száját.

- Neked ennyit számít egy nő? Csak egy numera? – DongWoo felkelt az ágyról, és hátrált néhány lépést. – Félreismertelek, Hyung. Nem az vagy már, aki szívesen ajánlotta fel a szobáját, amikor nem tudtam kivel összecuccolni. Annyira elszálltál magadtól, hogy azt sem veszed észre, kiken gázolsz át.

- Ennyi? Befejezted?

- Igen, be – sóhajtotta. – De remélem, hogy hamarosan te is befejezed ezt a viselkedést.

- Tudod, hol az ajtó – DongWoo vízszintesen megrázta a fejét, és ajtócsapódással egybekötve távozott JongHyun szobájából, az idősebb abban a másodpercben ült fel az ágyon.

Meredten bámulta a falapot, törökülésbe tette a lábait, a karjait combjain pihentette meg. Mélyet lélegzett. Bal kezével tincsei közé túrt, és kissé felrázta őket, majd ismét ölébe engedte mindkét kezét. Újabb lélegzetvétel szakadt fel belőle.

- Remélem, hogy egyszer még megbocsátasz nekem, de tudnom kell – motyogta maga elé.