19. fejezet

MinRee vérvörösen izzó arccal és mély döbbenetben bámulta a tekintetébe botló feszes hasfalat és izzadságcseppekkel borított mellkast. Ajkai még mindig remegtek WonShik korábbi csókjától, mélybarna szempárja pedig alig tudta felfogni az elé táruló látványt. Próbálta elengedni a kilincset, amibe ujjai kapaszkodtak veszettül, ahogyan légzését is igyekezett csillapítani a szívverésével együtt. Végül a meztelen felsőtest gazdájának bosszús hangja zökkentette ki a lányt a sokkból.

- Elárulnátok, hogy mégis mi a francot kerestek itt? Ravi?! – fordult hozzá. – Képes voltál idehozni őt?

- Én. Én. Izé. Én csak. Én – hebegte önkívületlenül MinRee.

- Igen? Te, mi? – TaeMin egy gyors mozdulattal belebújt ázott pólójába, felmarkolta az ajtó mellett heverő táskáját, majd a vállára dobta, és félretolta a lányt az útból.

- Várj, TaeMin-ah! – Ravi a fiú felkarja után kapott, és visszarántotta. – Várj már egy percet, hallod?!

- MINEK HOZTAD IDE?! – kiáltott fel dühödten.

- Sajnálom, oké?! De tudnia kellett!

- Mégis mit?

- Hogy nem egy vadparaszt vagy, mint ahogy beállítod magad annak! – emelte fel végül WonShik is a hangját, megunva a fiatalabb morgását.

- Nem érdekel! – mordult fel újra, végül MinRee-re nézett. – Ha csak egy szóval is elárulod bárkinek is, amit itt láttál, egyetlen nyugodt éjszakád és nappalod sem lesz többé, garantálom! – fenyegetőzött villogó tekintettel.

- Te csak ne riogass engem, idióta! – fakadt ki végül MinRee is gúnnyal telve, miután a kezdeti sokk felszívódott a szervezetében TaeMin szavai után.

- Mi van? – pislogott nagyokat.

- Ha tudni akarod, nem én nyúztam a haverodat, hogy hozzon el ide, önszántából ráncigált el erre a helyre! De eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, átverés volt az egész!

- Minnie, várj! – WonShik igyekezett menteni a menthetetlen, ami immáron feleslegesnek bizonyult.

MinRee kikapta WonShik kezéből a táskáját, és kiviharzott az épületből. Dühödten indult vissza az Akadémiához, hátra sem nézve pakolta a lábait egymás után, miközben eszét vette teljesen a saját mérge, és kisebb csalódottsága is.

A Zeneiskolához érve nem a kerítés felé szedte tovább a lépteit, hanem egyenesen a főbejárat irányába, de mielőtt lenyomhatta volna a súlyos vaspántot, egy kéz markolt a vállára, és erőteljes fújtatást érzett a tarkóján. MinRee is vett egy nagy levegőt, először a kézfejre nézett, majd fejével hátrafordult.

- Ha itt mész be, biztos a lebukás mindannyiunknak – lihegte WonShik.

- Akkor így jártam! – morogta az orra alatt.

- A kerítéshez! – utasította a lányt a másodikként megérkező dobos. – Gyerünk!

- Te csak ne parancsolgass nekem! – mordult a fiúra MinRee, akit láthatólag nem érdekelt a lány haragja.

- Akármi is történt, még mindig az én cselédem vagy! Három hónap, emlékszel, igaz?

MinRee japánul morgott valamit az orra alatt, majd vállával lökött egyet TaeMin vállán, ahogy elsétált mellőle, és megfogadva az utasítást, a drótkerítéshez nyargalt. Nyomában a két fiúval. A réshez érve elsőként MinRee kúszott át a kerítés alatt, majd TaeMin követte a lányt szorosan – tenyerei egy pillanatra a lány vádlijaihoz értek, ezáltal mindkettejükből egy-egy apró remegést kicsalva –, a sort ismét WonShik zárta.

Gyors mozdulatokkal helyre rakta a drótot, majd leporolta a nadrágját, és ő is megindult az udvar felé. MinRee lába azonban váratlanul földbe gyökerezett. A két diáktárs értetlenül állt mellette, majd fejüket abba az irányba fordították, amerre MinRee döbbent tekintete révedt. Még ők is meglepődtek a látványon, és egyáltalán nem számítottak még hasonlóra sem.

WonShik a jelenetet látva már egy cseppet sem bánta a korábbi csókot, már csak az volt számára a kérdés, hogy vajon ő is vetélytárs szerepében fog-e tündökölni a közeljövőben, vagy esetleg kicsit bizalmasabb baráti viszonyt tud fent tartani majd MinRee-vel.

* * *

KiBum idegesen pislogott HaEunre és szobatársára, türelmetlenül várta a feltett kérdésére a tökéletes választ. Bár KiBum arcvonásait látva viszont semmilyen kifogás és magyarázat nem lehetett elég tökéletes vagy éppenséggel helytálló a számára.

- Tehát? – szólalt meg megelégelve a némaságot.

- Tehát semmi! – jelentette ki ellenkezést nem tűrően HaEun. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálunk itt Jinnel!

- Még mindig a cselédem vagy, rémlik? Be kell számolnod, merre kódorogsz!

- Hah! Meg ahogy azt Csipkerózsika megálmodta! Felejtsd el szépen, Cicuska!

- Ne akard, hogy még ennél is rosszabb legyen a helyzeted – zsarolta meg a lányt KiBum.

- Hyung, ne csináld – SeokJin ellépett HaEuntől, és a vállára szorított.

- Tudod, most éppen keresem azt a jót, amit Jin emlegetett az imént veled kapcsolatban – KiBum macskás szempárja a kétszeresére dülledt a hallottaktól, de HaEun folytatta is tovább monológját, meg sem várta, hogy a fiú közbeszóljon. – De akárhányszor is nézek végig rajtad, semmi jót nem látok. Ellenben annál több visszataszítót.

- Namy – SeokJin halkan felsóhajtott, HaEun kézfejére fogott gyengéden.

- Visszataszító lennék? – oldalra döntötte a fejét.

- Túlságosan is. Jin igyekezett meggyőzni, hogy nem vagy egy igazi díva, hanem nagyon is jó lélekkel vagy megáldva, és úgy éljek, már majdnem elhittem neki, sőt, még képes voltam ígéretet is tenni, miszerint adok neked egy esélyt, hogy megmutasd, valójában milyen ember vagy.

- ... – KiBum balgán pislogott HaEunre, így a lány tovább ecsetelte érdekes gondolatait.

- De rohadtul elhamarkodott döntés volt! Az én részemről mindenképp. Bocs, Jin – pillantott a csuklóját szorító szobatársra –, de ez nem fog menni. Nem akarom azt az oldalát megismerni, amit te látsz. Bőven elég nekem a három hónap kényszergálya, amit töltenem kell ezzel – nyomta meg utolsó szavát erősebben.

- Namy, ne csináld ezt, kérlek – újra a kezére szorított.

- Légy szíves, engedj el – nézett SeokJin aggódó szempárjába.

- Namy, maradj. Beszéljük meg.

- Nem. Nem akarok beszélgetni. Nem akarok meglátni semmit sem. Elég nekem az, hogy az itt töltött hátralévő napjaimat neki kell szentelnem. Bőven elég, mert így is túlcsordul az, ami már baromira tele van egy ideje. Megyek!

HaEun lehámozta a csuklójáról SeokJin ujjait, feljebb rántotta a vállán a táskáját, majd kikerülve a két fiút indult vissza a kollégiumához, hogy némi magányt szerezhessenek magának, ha már ebben a tervében korábban megakadályozta KiBum lakótársa.

A lábait mustrálva ballagott az épület felé, jobb kezével erősen markolta a táskájának vállpántját, és érzelmi jeleit próbálta a legmagabiztosabban visszatartani. HaEun soha nem sírt mások előtt. Senki nem látta ezt az arcát, mert mindenki elől elrejtette. Mindig is fiús jelleméről volt híres, így ezt a nehezen kivívott címet igyekezett meg is tartani a diáktársai előtt.

De néha még HaEun sem volt annyira kemény, mint amennyire látszott. Néha még HaEunön is úrrá tudott lenni az igazi énje, és olyankor igen nagyon tudott volna hullajtani néhány kósza könnycseppet. Főleg azokban a pillanatokban, amikor KiBum sértette meg. Ezért támadt minden alkalommal olyan hevesen a lány, valahányszor a banda dívája megsértette. Emiatt érezte nehéznek SeokJin kérését is. Hiszen akkor le kellene vetnie a maszkot, amit védekezésként húzott magára.

Egy másodpercre felemelte a fejét, mert hirtelen furcsa megérzés lett úrrá a mellkasában, és gyomra is összeszűkült a váratlan érzéstől. Körbenézett a kissé zsúfolttá vált udvaron, majd tekintete megragadt MinRee szoborként álló alakján. Ösztönösen elmosolyodott, és néhány szívdobbanásnyi időre meg is szűnt a szorító és kissé kellemetlen érzés, de ahogy lekövette MinRee tekintetét, egy másik kerekedett felül.

Irányt váltott, és inkább barátnőjéhez osont, bármennyire is nem kívánatos személy társaságában ácsorgott. Megállt MinRee mögött, és a leesett állát észrevétlenül igyekezett visszaapplikálni eredeti pozíciójába...

* * *

SeoYeon egész testében reszketett a védelmet biztosító karok szorítása alatt, tekintetét rémülten járatta az aggodalommal teli mélybarna szempárban. Újra és újra nyelt egyet, erővel lassított szapora szívverésén és légzésén. Annyira koncentrált a saját nyugtatására, hogy fel sem tűnt a lánynak, időközben ő is kapaszkodni kezdett az alkarokba, amik megóvták a biztos megcsúszástól.

SeoYeon mélyet lélegzett, mikor feldolgozta az eseményeket, szívverése nyugodttá és ütemessé vált, végül légzése is normálisnak volt mondható. Picit még tanakodott, aztán megköszörülte a torkát.

- Volnál szíves elengedni?

- Nem szerettem volna, ha leesel. A végén még cseléd nélkül maradok erre a kis időre – vigyorgott önelégülten.

- Kösz’ az önzetlen segítséget! – SeoYeon kihámozta magát JongHyun szorításából, és hátrált két lépést.

De ahogy a lány araszolt, újabb mellkasba ütközött. Ezúttal a lapockáival. Az ütközés következtében újabb karok fonódtak a derekára, amik megakadályozták a távozásban. SeoYeon két tűz közé került. Szikrázó pillantását egy másodpercre sem vette le JongHyunról, még akkor sem, amikor a feszes mellkas tulajdonosa közelebb húzta magához, tenyereit pedig csípőjén pihentette meg.

- Ugye tudod, hogy még mindig hozzám tartozik a lány, Dongsaeng? Az én cselédem – kacsintott egyet DongWoora. – De ha gondolod, akkor szívesen kölcsönadom neked néha, hogy igénybe vehesd a szolgáltatásait.

- Hyung – motyogta elégedetlenül a lakótárs.

- Paraszt! – kiáltotta ugyanebben a másodpercben SeoYeon.

- Olyan nagyon nincs ellenedre DongWoo szorítása, gondoltam, hát, kedvezek neked, így legalább még több élvezetben részesülhetsz. Na? Mit szólsz? Szeretnél néha kimenőt? Megbeszélhetjük, ha akarod – közelebb sétált SeoYeonhoz, ujjbegyeivel végigsimított a lány mellkasán. – Persze akkor előbb nálam kell teljesítened.

SeoYeon elméje abban a pillanatban borult el, ahogy JongHyun kimondta az utolsó szavát. DongWoo kezeire fogott, miközben még mindig haragosan villogtatta tekintetét az ellenszenves padtársra, majd vett egy újabb nagy levegőt, és megfordult DongWoo tenyerei alatt.

A következő momentumban a fenekére vezette a fiú kezeit, majd a legközelebbi falig tolta, és gondolkodás nélkül esett DongWoo telt párnáinak. Mélyen, követelőzően csókolta a fiú ajkait, mellkasát az övéhez préselte, hagyta, hogy minden mozdulatát a haragja vezérelje.

Elvette a tenyereit DongWoo kézfejeiről, és a nyakára kulcsolta karjait, hogy még közelebb húzhassa magához a fiút, aki akaratlanul is engedelmeskedett SeoYeonnak, és követte a tetteit. Élvezettel viszonozta a heves csókot, és markolta is meg finoman a lány félgömbjeit. JongHyun egy ideig csak meglepetten meresztgette a szemeit az egymásnak esőkre, de végül mégis teret engedett dölyfösségének.

Dúvadként lépdelt a falig, megragadta SeoYeon vállát, és elrántotta DongWootól. SeoYeon csak egyetlen pillanatig lehetett elégedett a tettétől, ugyanis JongHyun nem hagyta annyiban a dolgot. Elvette a lány válláról a kezét, helyette hosszú tincseire fogott határozottan, és megelőzvén az újabb pofont, elkapta SeoYeon lendülő csuklóját.

- Azt hiszed, hogy ez bármit is változtat? – magához rántotta, szája súrolta SeoYeon remegő ajkait. – Az enyém voltál, vagy és leszel mindig is.

- Soha nem~

De a lányba fojtotta minden tiltakozását. Ajkaira húzta, azonban korántsem erőszakosan csókolta meg SeoYeont. Mélyen, érzékien simította össze kissé telt párnáit a lányéval, és hívta egy hosszú csókba. SeoYeon ökölbe szorított kezei a csók pillanatában ellazultak. Teste mellett lógó karját JongHyun derekára vezette, és az ing anyagára markolt, a csuklóját pedig JongHyun maga irányította a nyakára, és vonta még közelebb magához.