18. fejezet

MinRee sóhajtott még néhányat, majd úrrá lévén a vörösségén, bólintott egy egészen parányit. WonShik ellökte magát a faltól, felkanyarintotta a táskáját a vállára, aztán a lány kezéből is kivette a batyut, és a legközelebbi fához bandukoltak.

WonShik gondolkodás nélkül szabadult meg a zakójától, és terítette le a fűre, hogy a lány azon foglalja el a helyét. MinRee vonakodva ugyan, de leült, majd nem sokkal később WonShik is csatlakozott mellé. Törökülésbe tették a lábaikat; míg MinRee összekulcsolta az ujjait az ölében, addig a fiú jobb tenyerét a lány térdére csúsztatta, és gyengéden megszorította.

MinRee felsóhajtott, WonShik pedig elmosolyodott. Ellenkezésre számított a lány részéről, de ez elmaradt. Bár szoknyája alján pihent a fiú két ujja, és három érintette MinRee fedetlen bőrét. Azonban a lányt kivételesen nem zavarta ez a hozzá nem méltó ülőpóz. Sóhajtott egy nagyot, majd WonShikre nézett.

- Én nagyon türelmes típus vagyok, Minnie – szólalt meg mosolyogva a szobatárs.

- Értem – biccentett.

- Elmondod, hogy mivel borított ki a lakótársam?

- Előtte te is válaszolsz nekem?

- Ugyan mire lehet kíváncsi egy ilyen okos és csinos lány? – kuncogta, majd hüvelykujjával gyengéden megcirógatta MinRee csupasz térdkalácsát.

- Öhm – belepirult a fiú bókjába és közvetlenségébe, nyelt egy nagyot, végül sikerült hangokat átpréselnie ajkai között. – Baromi különböző a személyiségetek, és mégis nagyon jóban vagytok. Hogy’ van ez? Mégis milyen közös dolog van bennetek? Miért vagytok ennyire jóban? Mi az oka?

- Arról nem volt szó, hogy ennyit kérdezel egyszerre – felnevetett.

- Bocsánat – morogta sértődötten.

- Semmi baj. De akkor tedd fel inkább egyesével, hogy legyen időm meg esélyem válaszolni neked. Aztán pedig én kérdezgetek, és te válaszolsz nekem. Rendben?

- Oké! – bólintott mosolyogva.

- Na, akkor faggatózz bátran! – kuncogta, gyengéden rászorított MinRee térdére.

MinRee fészkelődött még egy picit, majd laza mozdulattal hátradobta fekete hajzuhatagát, megköszörülte a torkát, és megpróbált a kérdéseire koncentrálni. WonShik puha ujjbegyei ugyanis alkalomadtán elfeledtették a lánnyal gondolatait, és egészen másfelé kezdett kalandozni képzeletben. Végezetül nyelt egy nagyot, aztán sóhajtott egy mélyet, és összerendezte kusza kérdéseit.

- Hogyhogy ilyen jóban vagytok azzal az idiótával? – tört fel belőle az első téma.

- Annak az idiótának neve is van, tudtad? – mosolygott. – TaeMinnek hívják, és egy nagyon rendes kölyök.

- Rendes? Pff. Mi benne a rendes?

- Minnie – felsóhajtott, a beszélgetés kezdete óta először. – TaeMin-ah nem annyira bunkó, mint ahogy azt te érzékeled. Udvarias és figyelmes kölyök, akit akarata ellenére kényszerítettek erre a szakra. Arra, hogy dobos legyen.

- Heh? Mi? – pillázott nagyokat MinRee.

- Azt hiszed, hogy mindenki azért jár erre az Akadémiára, mert annyira zenészek szeretnénk lenni?

- Nem tudom – némi csalódott sóhajjal egybekötve vállat vont a kérdést hallva.

- Te miért jelentkeztél ebbe a suliba?

- Nem tudom. Mindig is szerettem a zenét, de főleg a táncot – WonShik mélybarna írisze felcsillant a lány szavaitól, kíváncsian fürkészte tovább az arcát. – De valójában a szüleim miatt jöttem ide.

- Téged is kényszerítettek?

- Nem – megrázta a fejét. – Én bizonyítani akartam nekik, hogy egyedül is megállom a helyem.

- Miért akartál bizonyítani?

MinRee mélyen WonShik szemébe nézett. Megértés, kíváncsiság és törődés fénylett a mogyorószín szempárban, mely a lányból egy újabb halk sóhajt váltott ki. MinRee maga sem értette az okát, de mesélni kezdett az újdonsült barátnak.

Aki jómódú családból származik, annak bizony teljesítenie kell az élet minden területén, de nem teheti azt, amit szabad akaratából szeretne. Mindent előre megmondanak neki, ha ellenkezik, akkor megvonhatják tőle az esetleges zsebpénzét vagy bármi egyéb szankciót szabnak ki rá. MinRee is egy ilyen családból jött. Nem kedvtelésből beszélt folyékonyan két nyelvet az anyanyelvén kívül, és tanult egy harmadikat. Elvárták a szülei.

De ahogy egyszer mindenkinél, úgy MinRee-nél is betelt az a bizonyos magasnyakú pohár, és elege lett a folytonos követelményekből. Elköltözött a szüleitől, beiratkozott a legnevesebb Zeneakadémiák egyikére, és munkát vállalt, hogy fent tartsa magát. A szüleivel azóta sem túlzottan tartja a kapcsolatot, még a jeles ünnepekre sem utazik haza; egyedül Öccse szokott érdeklődni hogyléte felől. Aki még mindig a Család erőteljes nyomása alatt áll, és MinRee az egyetlen, aki megérti őt. De már a fiatalabb testvér is kezdi megelégelni az állandó utasítgatást.

WonShik anélkül hallgatta végig a lányt, hogy egyszer is közbe szólt volna. Odaadóan figyelte és hallgatta MinRee minden szavát. Keze továbbra is a lány térdén pihent, nem mozdította róla a kézfejét.

- Hát, ez van – szusszantott egyet mondandója végén.

- Akkor te is hasonló cipőben jársz, mint az az idióta – jegyezte meg mosolyogva.

- Mertmiért? Miért járnék hasonlóban? Azt mondtad, hogy őt kényszerítették. Most akkor mégsem?

- Te a szüleid miatt jöttél ide, igaz? – MinRee bólintott. – TaeMin is az apja miatt van itt, mert erre utasította. Mert azt akarta, hogy hozzá hasonlóan híres dobos váljon belőle.

- Hm. Nos, attól még nem kedvelem jobban, mert ráparancsoltak.

- Tudod, hogy mi igazán érdekes?

- Te, nem arról volt szó, hogy először én kérdezek, te meg szépen kismadárkákhoz hasonlóan csicseregsz nekem? – mosolygott.

- Valóban – viszonozta a lágy görbületet, majd bocsánatkérésként egy apró puszit nyomott MinRee arcára.

A parányi érintés következtében MinRee összerezzent. Ijedten rebegtette pilláit WonShikre, akinek ajkain továbbra is az a lágy mosoly ült, mint a puszi előtt. Egyszerre szakadt fel belőlük egy mély lélegzetvétel, aztán a következő momentumban MinRee a térdére pillantott. Egy meleg tenyér simult bőrére, puha ujjbegyek cirógatták a testét.

- Mit szeretnél még tudni TaeMinről? - zökkentette vissza őt WonShik hangja.

- Miért kedveled őt?

- Mert rajtam kívül nincs túl sok ember, akinek megnyílt volna.

- Ott van a másik négy majom, akik a bandához tartoznak. Velük mi van? Vagy ők is látják mekkora idióta, és elkerülik őt?

- Nem – újabb halk kuncogás érkezett a fiú felől. – Nem erről van szó, Minnie. TaeMin egészen más. Rendkívül zárkózott, és szinte senkinek nem hajlandó megnyílni.

- Téged kivéve?

- Igen. Engem kivéve. Mert én vagyok az egyetlen, aki támogatom az álmában.

- Milyen álomban?

- Nem hiszem, hogy szeretnéd tudni.

- Na! – mellkason csapta, tudatva a fiúval az erőviszonyokat. – Mit tudsz?

- Meg kell ígérned, hogy nem beszélsz róla senkinek. Oké? Ha a kölyök megtudja, hogy éppen neked árultam el, akkor kiherél, és soha többet nem mond el nekem semmit sem!

- Jó – morogta.

- Komolyan kértelek rá, Minnie. TaeMinnek a jövője múlik ezen. Lee Úr annak idején egy bandában játszott Woo igazgatóval, ha kiderül a titka, akkor a srácnak kaszáltak!

MinRee határozottan bólintott egyet, majd szavakkal is megerősítette, hogy megőrzi a titkot, és senkinek nem fog beszélni róla, kerüljön bármibe. WonShik biccentett még egyet, felpattant a földről, és maga után rántotta a lányt. Felkapta a fűről a zakóját és a táskáikat, szabad kezével megragadta MinRee csuklóját, és a hátsó kijárathoz vonszolta a lányt.

- Hova megyünk? – kérdezte meglepetten.

- Megmutatom a kölyök titkát! – fordult egy másodpercre hátra, majd húzta is maga után tovább. – Csak gyere utánam, és ne kérdezősködj!

- Oké – fújtatta.

Az egyetlen drótkerítéshez érve WonShik lecövekelt, sietve körbeforgatta a fejét, mindkét batyut MinRee kezébe nyomta, majd leguggolt. Ügyes és jól begyakorolt mozdulatokkal görgette feljebb a már megbontott drótot, és egy nagyobb rést készített.

- Bújj át gyorsan!

- Ravi?!

- Rajta! Nincs túl sok időnk!

MinRee-nek nem kellett több. Átdobta a táskákat a résen, a blézerbe tűzött tollával felkötötte hosszú tincseit, aztán átpréselte magát a keskeny hézagon, és már kint is volt a szabadban. WonShik könnyedén átbújt a nyíláson, és újra megragadta a lány csuklóját. A vállaikra dobták a táskáikat, és futásnak eredtek.

Három utcasaroknyit szaladtak, majd a negyediknél befordultak, és egy kissé kopottabb épületig nyargaltak. Az alacsony és zömök tölgyfa ajtó rése alatt furcsa hangok szűrődtek át. MinRee WonShikre nézett, aki viszont szájához emelte mutató ujját, így utasítva a lányt a hallgatásra. Végül lenyomta a vaskos rézpántot, és magabiztos mozdulattal nyitotta ki az ajtót.

A belső helyiségig araszoltak, majd azt a térelválasztót résnyire nyitotta. Maga elé húzta MinRee-t, és közelebb tolta az ajtóhoz, hogy bekukucskáljon a nyíláson. MinRee egyik kezével a kilincsben keresett kapaszkodót, a másikkal pedig a falnak támaszkodott. Mély döbbenetbe esett.

- MÉG EGYSZER ELÖLRŐL! ÖT, HAT, HÉT, NYOLC! Lép, lép, fordul, fent, fent, mellkas, fent, lép, szünet, ki, bal váll, térd, lent, lép, hátra, fordul, vissza, kereszt, oldalt ki, kereszt, nyit, hátra, szünet, térd~

- Ravi – suttogta a falaphoz simulva, mire a fiú MinRee vállaira fogott, és közelebb hajolt hozzá.

- Most már érted? – súgta a fülébe, összenéztek.

MinRee ajkai alig néhány milliméterre voltak WonShik párnáitól, szinte már összeakadt a forró lélegzetvételük. Egymás tekintetébe merültek, mélyen és áthatóan. Megbabonázva. WonShik bal kezét lassan végigvezette a lány gerincének ívén, amire MinRee teste finom remegéssel válaszolt, végül derekára vezette a karját. Jobb kezét elvette a lány válláról, és az arcára simította. Remegve húzta végig hüvelykujját MinRee alsó ajkán, aminek következtében egy újabb sóhajt préselt ki belőle.

- Minnie – tátogta.

- ...

Mielőtt még hátrálhatott volna, lágy ajkak simultak MinRee szájára, és érintették gyengéden. Lassan és édesen kényeztette ajkait WonShik, a parányi csókba szusszantott. A falon lévő kezét WonShik vállára tette, az ingre markolt; másik kezével még mindig remegve fogta a kilincset. Szinte már átadta magát a mámornak, amikor a vaspánt másik felét is megfogta valaki, és rántott egyet az ajtón.

Hirtelen váltak el egymástól. MinRee először WonShikre nézett, aki fogai közé szorította alsó ajkát a pillanat hevétől, majd az ajtóban ácsorgó alakra fordította figyelmét. A kezdeti sokk eluralkodott rajta. Pillantása egy meztelen, izzadtság-cseppes mellkasba és zilált hajkoronába botlott. MinRee torkában akadt a levegő, egyetlen óriás méretű gombóc formájában...