17. fejezet

SeoYeon picit aggodalmasan pakolta a lábait egymás után. Ugyan belement, hogy beszélget DongWooval, de korántsem volt biztos a döntésében. Nem tudta, helyesen cselekszik-e vagy sem. Hiszen a fogadásról is azt hitte, hogy ők nyerik meg, és mégis másként történtek a dolgok, mint ahogy arra SeoYeon számított. Sokkal rosszabbul sültek el.

A cipőjének orrát bámulva merengett, az sem tűnt fel neki, hogy néha DongWoonak dől egy-egy pillanatra, vagy közelebb lép hozzá, hogy kikerüljön egy útban sem lévő fűcsomót. Csak ment előre, amerre a fiú vezette őt. Végül a hátsó bejárat márványlépcsőjéhez érve megálltak.

- Csüccs! – szakította ki mélázásából SeoYeont a szobatárs, mire a lány hirtelen felkapta a fejét a talapzatról, és DongWoora nézett.

- Hah? Bocs! Mit mondtál? – pislogott.

- Ülj le! – mutatott a grafitszürke kövezetre, a lány követte pillantásával az irányt.

- Itt akarsz beszélgetni? – értetlenkedett.

- Miért? Hol beszéljünk inkább?

- Nem tudom – felelt vállat vonva. – Túl nyilvános, vagy nem?

- Neked gondot okoz, hogy együtt látnak minket? – kérdezte mosolyogva.

- Nem túlzottan, mert nem érdekel mások véleménye.

- Akkor parancsolj!

- Jól van – felsóhajtott.

DongWoo biccentett egy aprót, majd miután SeoYeon kibújt a blézeréből, és a márványkőre fektette, a fiú is hasonlóképp cselekedett. Tökéletes összhangban ültek le a lépcső második fokára. SeoYeon megköszörülte a torkát, egyetlen copfba font tincsein végighúzta két ujját, majd még egyszer vett egy nagy levegőt.

A szobatárs rezzenéstelen arccal nézte SeoYeon minden mozdulatát; ajkain továbbra is lágy mosoly ült. Elkalandozott a lány picit ijedt tekintetén, ideges arcvonásain, ahogyan világosbarna hajfonatán is végigvezette mélybarna és egyben igéző szempárját.

- Mi az? – szólalt meg SeoYeon, ahogy DongWoo vizsgálódó pillantását meglátta. – Mit nézel ennyire? Talán foltos a képem, vagy mi?

- Csak úgy nézlek, mert ehhez van kedvem – válaszolt még mindig mosolyogva. – A képedről nem tudok nyilatkozni, de az arcodon nincs semmi folt – óvatosan megcirógatta a lány arcélét, amitől SeoYeon összerezzent.

- Ne simogass, nem vagyunk olyan jó viszonyban! – emelkedett fel a márványról, de DongWoo a lány után nyúlt, és elkapta a csuklóját.

- Bocsánat! – szorította meg. – Én csak kedves szerettem volna lenni hozzád, SeoYeon, de ha te mindent támadásnak veszel, akkor nehéz dolgom lesz.

SeoYeon nagyot nyelt a hallottaktól. Eddig sem túl sokat fogott fel a fiú viselkedéséből, de lassanként kiismerhetetlenné vált a számára. Túl kedves és túl figyelmes volt az első pillanattól fogva, SeoYeon legyen bármennyire is udvariatlan vele szemben. Nem tetszett a lánynak ez a – számára meglehetősen – szokatlan viselkedés, és némi hátsó szándékot vélt felfedezni DongWoo tetteiben.

Haragosan nézett a csuklóját szorító ujjakra, és már azon tanakodott, hogyan fejtse le magáról őket. De ahogy a fiú szemébe nézett, meglátta benne a megértést némi megbánással vegyülve. Újabb gombócot tolt le a torkán, ami ezúttal is nehézkesen csúszott lejjebb. Bólintott, ahogy újfent sikerült nyugodtan lélegeznie, és a szívverése is csillapodott.

Leült a lépcsőre, de a szobatárs még mindig nem engedte el a lány csuklóját. Gyengéden fogta, alkalomadtán hüvelykujjával finoman megcirógatta a lány puha bőrét. SeoYeon lassanként megnyugodott, habár maga sem értette, mi okozza nála. Hiszen barátnőin és a zongorán kívül senki nem tudott ilyen hatással lenni rá.

DongWoo még mindig némán ült a kövezeten, és SeoYeon reakcióit figyelte. Látszólag magabiztos és határozott volt, de belül SeoYeon sem volt olyan kemény, mint ahogy azt kifelé mutatta. Éppen szöges ellentéte volt még akár önmagának is. Bizonytalan és picit elveszett egy nagy erdő közepén.

- Nagyon bánod ezt a fogadás dolgot, SeoYeon? – suttogta kérdését néhány perccel később.

- Csak a lányok miatt.

- Miért?

- Mert őket is belerángattam ebbe az egészbe, pedig nekik nem is volt idáig gondjuk ezekkel a majmokkal.

- Ezt úgy mondod, mintha neked már lett volna. Volt?

- Nem – motyogta.

- Biztos?

- Igen, biztos – mormolta.

- Akkor miért hoztad fel? Ha neked sem lett volna gondod az egyikkel, akkor nem is említed. Jól sejtem?

- DongWoo – szusszantott kicsit kétségbe esve.

- Igen? Hallgatlak, SeoYeon.

- Még egyszer régen. Amikor az első napomat töltöttem a suliban, akkor belebotlottam az egyikükbe.

- Igen?

- Nem találtam semmit sem. Sem a kollégiumot, sem pedig a tantermeket. De még az igazgatói irodát sem. Aznap költöztem fel vidékről, és naiv kislányként azt hittem, hogy itt is éppen olyan kedvesek lesznek velem az emberek, mint odahaza.

- Mi történt?

- Összefutottam a folyosón az egyik felsőbb éves lánnyal, sikeresen a blúzára locsoltam a kávéját, amivel slattyogott, és persze nekiállt torka szakadtából üvölteni, hogy tönkre tettem az egyenruháját és ezt még nagyon megkeserülöm, meg egyebek.

- Igen? Folytasd, kérlek – DongWoo határozottabban szorított SeoYeon kézfejére, hogy tovább biztassa a lányt.

- Annyira nem találtam még a helyemet, hogy hagytam magam megalázni. A földig hordott a szavaival, és már a blúzomat kezdte tépni rólam, hogy ezzel fizessem meg a kárát, amikor~ - SeoYeon hirtelen elhallgatott, és DongWoora nézett.

- Amikor? Amikor, mi? Mi történt, SeoYeon? – közelebb csúszott a lányhoz, és mindkét kezét gyengéden megszorította, mélyen a szemébe nézett. – Ígérem, hogy köztünk marad. Mi történt?

- Akkor találkoztam az egyik majommal. Persze nem hordta fent ennyire az orrát. Látszólag. Vagyis nem tudom. Segített. Megmentett egy rettenetesen kínos helyzettől. Mielőtt még végképp elszaggatta volna a blúzomat a szóban forgó lány, és majdnem félmeztelenre vetkőztetett a fél iskola előtt, ez a valaki megakadályozta benne. Kiszabadított a karmai közül, a mellkasomra terítette a zakóját, és elcipelt a folyosóról.

- Ki volt az?

- Azt hittem, hogy végre lesz egy barátom itt a suliban, és nem leszek egyedül, lesz, kihez forduljak, lesz, aki megvéd. Ez így is volt egy darabig. Úgy három hónapig. De aztán megváltoztak a dolgok. Minden a feje tetejére állt, és egyik pillanatról a másikra máshogy viselkedett velem.

- Ki volt az, SeoYeon? Ki tette? - kérdezte alig hallhatóan.

- Arra sem méltatott többé, hogy rám nézzen vagy köszönjön, pusztán azért, mert bevallottam neki mindent. Elmondtam neki, hogyan is érzek iránta, és az első naptól fogva nem tudom kiverni őt a fejemből. De nem hatották meg a szavaim. Azóta pedig minden lehetséges módon kerültem őt, és még közös levegőt sem akartam szívni vele. Elhatároztam, hogy saját erőmből az iskola legjobbjai közé tornázom fel magam, és megmutatom neki, hogy rajtam nem gázolhat át csak úgy.

- SeoYeon. Ki volt ez a diák? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.

- A vicc az egészben az, hogy most három hónapra újra össze leszünk zárva, mert elveszítettem a fogadást, ami az ő fejében született meg. Csupán azért, hogy még egyszer áttaposson rajtam. Mert egyszer nem volt elég belém rúgnia, meg kell aláznia a teljes Akadémia előtt.

- SeoYeon – DongWoo mélyet sóhajtott. – Hyung volt az? Ő segített neked akkor? Ő volt az?

SeoYeon könnyes szemmel nézett a szobatársra, bármennyire is rejteni akarta az érzéseit, képtelen volt rá. DongWoo elengedte a lány kezeit, és helyette a vállaira fogott, majd a maradék távolságot is leküzdötte kettejük között, és magához szorította SeoYeont.

A lány megkapaszkodott a fehér anyagban, hogy ott vezesse le hirtelen feltörő érzéseit. DongWoo megértőn simított végig SeoYeon hátán, és igyekezett megnyugtatni őt. Ugyan a lány nem mondta ki a nevét az illetőnek, DongWoo biztos volt benne, hogy ugyanarra a valakire gondolnak mindketten. A padtársra, aki a fiú szobatársa.

- Ne mondd el senkinek, amit most hallottál, mert erről még a lányok sem tudnak! – morogta DongWoo vállába, majd felemelte a fejét, és a fiúra nézett.

- Nem állt szándékomban ilyesmi. Sajnálom, hogy ilyen véget ért a kapcsolatotok, de Hyung nem ilyen!

- Felesleges győzködnöd, mert nem fog változni a véleményem vele kapcsolatban. Egyszer már a földbe tiport, nem hagyom, hogy még egyszer megtegye.

- De van, amit még te sem tudsz Hyungról, SeoYeon-ah.

- Éppen eleget tudok róla, és nem is akarok ennél többet. Sem tudni, sem hallani, sem semmi mást.

- De SeoYeon~

- Nem nagyon érdekelnek az indokaid vagy egyebek. Nem tudsz változtatni az érzéseimen. Csupán három hónapot kell kibírnom, és aztán örökre megszabadulok tőle.

- Nem biztos, hogy éppen ez lenne a ti sorsotok.

- Mire célzol? Miért ne válnának el az útjaink? Vége a sulinak, és vége a fogadásnak is! Szerencsére!

- Abba még nem gondoltál bele, hogy jelenthet valamit, ha a sorsotok ugyanúgy kezdődött, és most ismét összefonódik az utatok?

- Nem! – közölte tényként. – Nincs semmi jelentősége, mert a másik száznegyvennyolc diákkal is pontosan ugyanígy kezdődött! Ebben nincs semmi különleges!

- Éppen három hónapja ismertétek egymást, amikor hirtelen elváltatok, de most éppen annyi időt is kaptok, hogy megismerjétek a másikat. Te nem tartod ezt különösnek?

- Nem! Egyáltalán nem!

- Miért éppen három? Miért éppen most, az utolsó szemeszterkor történik ilyen?

- Nem tudom! Véletlen! – akadékoskodott továbbra is.

- Pedig szerintem nagyon is különleges. Tudod, vannak dolgok, amikről te sem tudsz, SeoYeon-ah.

- Nem is akarok.

- Hyungról sem?

- Róla főleg nem akarok semmit sem tudni! Egy beképzelt és önelégült majom!

- Nem, SeoYeon, Hyung nem ilyen. Hiszen te is tudod. Még mindig ugyanaz a segítőkész diák, mint akkor volt, amikor megismerkedtetek.

- Ja, persze. Pont úgy viselkedik most is – morogta az orra alatt.

- Ha azt mondom neked, hogy a mai napig bánja azt, amit azzal a lánnyal tett, akkor elhiszed nekem? – suttogta a lány füléhez hajolva.

- ... – SeoYeon értetlenül nézett DongWoora, abban a pillanatban azt hitte, hogy egy álomba csöppent.

- Hyung maga mondta, hogy ha tehetné, visszaforgatná az időt, hogy bocsánatot kérjen a lánytól, kézen fogja ott a fa tövében, és úgy menjenek vissza a főépületbe.

- ... – SeoYeon erőteljesen nyomkodta le a torkán a gombócokat DongWoo szavait hallva.

- Hiába nézel így, és nem hiszed el nekem a szavakat, mert ez bizony így van. Hyung a mai napig emleget téged, SeoYeon.

- Hazudsz – motyogta a fiú tekintetében járatva a pillantását.

- Hogy’?

- Hazudsz! Azért mondod ezeket, hogy megkedveljem a barom haverodat, de ez nem fog megtörténni! Egy életre meggyűlöltem azért, amit velem művelt! Egy aljas szemét, aki csak szórakozást lát a nőkben!

Ezzel SeoYeon felpattant a kőről, felmarkolta a blézerét és a táskáját, aztán félfordulatot vett. De szerencsétlenségére egy mellkassal találta magát szemben, és két kézzel, amik alkarjait szorították védelmezően, nehogy megcsússzon az ütközés következtében, és nagyobb baj legyen belőle. A tekintetük összefonódott...