15. fejezet

HaEun mindenkit félrelökve lépdelt a folyosón, miközben táskájának vállpántját markolta idegességében. Fülében folytonosan KiBum utolsó szavai visszhangzottak. Megállás nélkül. Az egyetlen volt az Akadémián, akinek sikerült elérnie Woo igazgatónál, hogy lány létére ne kelljen szoknyában járnia. Teljesítenie kellett, hogy ebben a kivételben részesülhessen. De KiBum a jelenlegi ábra szerint erre fittyet hányva adott a lánynak egy újabb parancsot. Nem volt elég a reggeli beszólása, most még egy – személyiségét igencsak bántó – sértés érkezett az énekes részéről.

Az udvarig meg sem állt, de a friss levegőre kiérve továbbra se tudott megnyugodni a legfiatalabb lány. Egészen a hátsó részig sietett, ahol magányos perceit szokta tölteni. Csak a másik két lány tudott erről a helyről. Egy kopott ajtóhoz érve megállt. Gyorsan körbenézett még utoljára, nehogy bárkinek is szemet szúrjon a búvóhelye, majd előhúzta a nadrágja oldalzsebéből az ajtóhoz tartozó kulcsot. Elfordította a zárban, és el is tűnt a falap mögött.

A táskája a sarokban landolt, HaEun pedig a létrához araszolt. Óvatos léptekkel felmászott az egyébként már szúrágta hágcsón, és az egyetlen fényforráshoz kúszott. Kijjebb húzta a műanyagablakot, hogy az áporodott és penészes levegő helyét friss oxigénnel töltse fel. Nagyot szippantott, majd lekuporodott a nyílás alá. Térdeit felhúzta, aztán karjait átfonta a lábai körül, homlokát pedig megtámasztotta az alkarjain. Mély és kissé kétségbeesett sóhaj szakadt fel a lányból.

- Namy? – hallotta meg az ismerős hangot az ajtósúrlódással egy időben, a lány összerezzent. – Itt vagy?

- ... – összébb húzta magát, és még a levegőjét is bent tartotta, nehogy azzal árulja el saját magát.

- Namy, Jin vagyok. – egyre közelebbről hallotta az ismerős hangot, aki végre elárulta magát. – Láttalak bejönni. Merre vagy?

- Mit akarsz? – morogta a blézerébe nyomva a száját.

- Hol vagy?

- Miért kérdezed?

- Namy – sóhajtással egybekötve szólította fel újfent a lányt az együttműködésre. – Kérlek. Nem szeretnélek bántani.

- Fent vagyok. Ott a létra.

- Felmehetek?

- Felőlem – ösztönösen megrántotta a vállát, de HaEunt valamiért mégis megnyugvással töltötte el SeokJin jelenléte.

SeokJin magabiztosan mászott fel a viseltes létrán, bár ő HaEunnel ellentétben nem figyelt mindegyik fokra, így az se tűnt fel neki, hogy az egyik meghasadt a talpa alatt. A következő másodpercben hirtelen kettétört a megrepedt fok, majd végigcsúszott rajta, és a földre esett. A hágcsó pedig megadta magát az időnek.

HaEun szélsebesen felugrott a földről a recsegős zaj pillanatában, pechjére a fejét is beverte sietségében, és azt fogva mászott előrébb, hogy megnézze, mi történt valójában. Bármennyire győzködte magát, hogy Jin fájdalmas nyöszörgései nem arra engedik következtetni őt, amire kell, de csalódott. Pontosan úgy zajlott minden, ahogy arról a hangok – és HaEun megérzése – árulkodott.

- Ezt most jól megcsináltad! – morogta, ahogy a kövezeten kuporgó diáktársára nézett.

- Szólhattál volna – nevetett fel a következő pillanatban, majd lassan felkelt a földről, és alaposan leporolta magát. – Moshatom ki az egyenruhám. Te jól vagy? – kérdezte, amikor meglátta HaEun bal tenyerét a fején pihenni.

- Bevertem a fejem. Előfordul az ilyen.

- Sajnálom – mosolyogta. – Gyere! – két karját kinyújtva lépett közelebb HaEunhöz – Segítek lejönni.

- Le tudok mászni egyedül is! – közölte tényként, és már le is ült, hogy le tudjon ugrani a padlásról.

SeokJin leengedte a karjait, de nem lépett hátrébb. A biztonság kedvéért a közelben maradt, hogy ha esetleg balul sülne el HaEun műugrókat is megszégyenítő produkciója, akkor kéznél legyen. HaEun megtámaszkodott a tenyereivel, fújtatott egyet, majd levetette magát a kétméternyi magasságból. SeokJin karjaiba...

* * *

SeoYeon a teremből kilépve megállt a folyosón, majd HaEun után kutatva forgatni kezdte a fejét. Egyedül KiBum hátából látott valamit, dúvadként indult meg a fiúhoz, hogy őt is rendre teremtse, és kiadja magából minden mérgét, amit ezúttal JongHyunnak köszönhetett.

Megragadta KiBum bal felkarját, és egyetlen hirtelen mozdulattal fordította magával szembe. A fiú kérdőn és értetlenül nézte SeoYeon haragos pillantásait, végül csípőre tette a kezeit, és gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Segíthetek? – szólalt meg kimérten. – Vagy nem is! Neked nem a gazdádnál kellene lenned?

- Fogd be! Hol van Namy? Mit mondtál neki? Mit csináltál vele?

- Semmit. Adtam neki egy parancsot, amit úgy látszik nem hajlandó megtenni.

- Mégis mit kértél tőle? – elengedte KiBum felkarját, és összekulcsolta a sajátjait a mellkasa előtt.

- Egyszerű. Ha lány, akkor nézzen is ki úgy.

- Ezzel mire akarsz utalni?

- Hordjon szoknyát! – felvilágosította a lányt, sarkon fordult, és mit se törődve SeoYeon döbbenetével, tovább sétált a folyosón.

- Oh, Namy – sóhajtotta a lassanként eltűnő alakot bámulva –, hogy neked épp az egyetlen dívát kellett megnyerned három hónapra – motyogta immáron homályos szemekkel.

SeoYeon mélyet sóhajtott, és mielőtt még útnak eredt volna az első sós csepp, megtörölte a jobb szemének sarkát, és feljebb húzta a táskáját a vállán. Még egy mély és csalódott lélegzetvétel szakadt fel a legidősebb lányból, majd az udvart vette célba, hogy HaEun után menjen.

Éppen csak kettőt lépett, amikor valaki most az ő felkarjára fogott, és gyengéden megszorította. SeoYeon a kar tulajdonosára nézett, csalódott vonásai meglepetté változtak, majd egy apró mosoly is megjelent a szája sarkában. Oldalra döntötte a fejét, majd a szorító kézre nézett, végül ismét a mélybarna tekintetbe.

- Nem szeretem, ha fogdosnak. Nem mondták még neked?

- Sajnálom! – elvette a kezét SeoYeon végtagjáról, és illedelmesen meghajolt. – Jól vagy?

- Miért érdekel?

- Csak. Tudok a fogadásról, és arról is, hogy mi történt közted és Hyung között.

- Semmi nem történt köztünk! – vágta rá pironkodva, az utolsó szavánál azonban megremegett a hangja.

- Láttam. Mindkét csókot.

- Aish! És most mit akarsz? Zsarolni? Vagy mit?

- Beszélgetni veled két szót. Lehet?

- Beszélni? – értetlenkedett.

- Beszélgetni. Igen. Te meg én. Tudod? Attól, mert éltanuló vagy, még szoktál beszélgetni a lányokkal, nem?

- Miért akarsz velem beszélni, DongWoo?

- Nem tudom. Egyszerűen csak szeretnék váltani veled néhány szót, SeoYeon-ah.

- Ne becézgess. Nem bírom, ha vadidegenek különféle neveket aggatnak rám.

- Sajnálom. Park SeoYeon, volna kedved beszélgetni velem, hogy egy kicsit megismerkedjünk, és esetleg egy barátot láss idővel bennem?

SeoYeon ismét szusszantott egyet. Nem volt annyira mély és csalódott, mint az előzőek. Inkább megkönnyebbült volt. Különös hatással volt rá DongWoo, maga a lány sem értette, hogy miért váltja ki belőle ezt az érzést. Hiszen a fiú JongHyun lakótársa, aki a fejében összeállított Halállista első helyén szerepel jelenleg, majdhogynem holtversenyben KiBummal és TaeMinnel. Végignézett DongWoo alakján, aki türelmesen várt SeoYeon válaszára. Megértő és biztató mosoly ült telt ajkain, kisvártatva a lány döntést hozott.

- Beszélgessünk – felelt halvány mosollyal a száján, mire DongWoo biccentett hálája jeléül, és az udvar felé intett.

SeoYeon is bólintott egy egészen aprót, majd az osztályterem ajtaja felé nézett. MinRee értetlenül pislogott a legidősebb lányra, de már nem tudott közbeavatkozni. SeoYeon az udvarra ment a fiú társaságában...

* * *

MinRee döbbenten állt a terem ajtajában. Egyszer az udvar felé nézett, egyszer pedig a bent maradt két fiút mérte végig szigorú szemekkel. Megrázta a fejét, majd SeoYeon szerepét átvéve, ő indult HaEun keresésére. A szikrázó napsütésre kiérve egyenesen az udvar hátsó részére ment. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy fiatalabb barátnőjét ott találja a rejtekhelyén. De épp csak kilépett a szürke fal mögül, amikor egy feszes mellkasba csapódott testével.

Gyorsan hátrált egy lépést, és ijedten nézett fel a tulajdonosra. Mogyorószempárba és barátságos mosolyba ütközött a pillantása. MinRee ajkai is akaratlanul vettek felfelé ívelő görbületet. Nyelt egy kisebbet, majd megköszörülte a torkát, de mielőtt még bármit mondhatott volna, a kellemes útakadály fojtotta belé a gondolatait.

- Valahogy mindig sikerül belém gyalogolnod.

- Bocsánat. Nem szokásom, általában senkinek nem megyek neki.

- Akkor minden bizonnyal egy mágnes vagyok, ami kifejezetten vonz téged.

- Öhm – belepirult a szavakba.

- Merre ilyen sietve?

- HaEun kissé zaklatott, és szeretném őt megnyugtatni, úgyhogy, volnál szíves félreállni?

- Te se vagy éppen egy állóvíz. Mi történt?

- Tényleg érdekel?

- Persze! Ha nem érdekelne, akkor szerinted megkérdezném?

- Nem tudom. Mi van, ha az az idióta küldött, hogy faggatózz?

WonShik nagy levegőt vett. Vállával és jobb felkarjával a falnak dőlt, karjait összefonta a mellkasa előtt. MinRee aprókat pislogott a fiú reakcióját látva, nem tudta mire vélni az érdeklődését. Maga se volt biztos benne, hogy valóban TaeMin küldte volna kémkedni; ahogy peregtek a percek egymás után a némaságban töltve, lassanként meg is bizonyosodott a dologról. WonShik valóban miatta időzött a falat támasztva, és meg sem említette a lakótársát.

- Nah? Elmondod végre? – szakította meg a zajos csendet.

- Tényleg ennyire szeretnéd tudni, Ravi?

- Hm. Ez tetszik.

- Micsoda?

- Tetszik, ahogy mondod a nevemet. – MinRee arca paradicsomszínt öltött a másodperc tört része alatt, de megint nem tudott reagálni a szavakra, mert WonShik folytatta tovább gondolatát. – Neked is van valami beceneved?

- Van.

- Tudhatom?

- Muszáj?

- Szeretném. Elárulod?

- Nehéz eset vagy, tudod?

- Tudom. Akkor? Megmondod?

- A barátaim Minnie-nek szoktak hívni.

- Ez igazán bájos. Pont, mint a gazdája.

- ... – MinRee kezdte úgy érezni, hogy WonShik jelenlétében egyre többször zavarodik össze, és ez láthatóan ül ki minden arcvonására.

- Akkor Minnie. Elmeséled nekem, hogy mit csinált a kedvenc lakótársam, ami ilyen helyzetbe hozott?

MinRee sóhajtott még néhányat, majd úrrá lévén a vörösségén, bólintott egy egészen parányit. WonShik ellökte magát a faltól, felkanyarintotta a táskáját a vállára, aztán a lány kezéből is kivette a batyut, és a legközelebbi fához bandukoltak. WonShik gondolkodás nélkül szabadult meg a zakójától, és terítette le a fűre, hogy a lány azon foglalja el a helyét. MinRee vonakodva ugyan, de leült, majd nem sokkal később WonShik is csatlakozott mellé. Törökülésbe tették a lábaikat; míg MinRee összekulcsolta az ujjait az ölében, addig a fiú jobb tenyerét a lány térdére csúsztatta, és gyengéden megszorította...