13. fejezet

HaEun levágta magát a padjára, előhúzta a táskájából a vaskos bőrkötésű – és kissé már viseltes – jegyzetkönyvét, majd a jelölt oldalnál ki is nyitotta azt. A tábla felett lógó fali órára pillantott. A kezdésig még volt néhány szabad perce. Felsóhajtott, előkotorta a fejhallgatóját is a batyujából, majd a fülére tette, és elindította az első számot a lejátszóján. Maga elé húzta a füzetet, és körmölni kezdett.

Sorjában írta egymás után a szavakat, melyek még értelmetlen mondatokat alkottak, de a dallamhoz tökéletesen passzoltak. Az érzései hibátlanul megjelentek a leírt szövegben. Újabb és újabb szavak törtek fel a lányból, egészen a dal végéig írt. Amikor az lejárt, újra indította. De még le se nyomta a gombot, mikor lehuppant mellé szeretett padtársa.

- Hol van a táskám? – pillantott HaEunre.

-  ... – HaEun a fejhallgatónak köszönhetően semmit nem hallott KiBum kérdéséből, mire az egy laza mozdulattal lelökte a fejéről. – Teljesen meghibbantál? – mordult rá kizökkentve az alkotásból.

- Fogd be! Hol a táskám?

- Ahova való. A földön. – tekintete a padlón heverő hordozóra tévedt, majd vissza KiBumra.

- Képes voltál lerakni a földre a táskámat?! Többet ér az egész ruhatáradnál!

Ezzel KiBum felkapta a parkettről az emlegetett holmit, miközben megvető pillantásokat intézett HaEun felé, és a pad tetejére tette. Zaklatott lelki állapotban kotorászni kezdett benne. HaEun az énekes mérgét látva elégedetten felszusszantott. Egyenlített a reggeli beszólásért.

Alig pár perc elteltével KiBum megunta a keresgélést, és az ismét alkotásba esett lányra nézett. Kérdőn pislogott a papírra, aztán HaEun arcára. Félretolta a batyuját, majd elvette a lány elől az irományát, és alaposan szemügyre vette.

- Ezt ugye nagyon gyorsan elfelejted?! – kapott a lap után, de KiBum elrántotta tőle.

- Amikor távol vagy – kezdte felolvasni a rajta álló szöveget –, amikor távol vagy. Az eszem. Elvesztem. Úgy érzem. Meglopsz. Nem érez téged senki úgy, mint én. Úgy engem, mint te, senki nem pusztít el. Ez mind nem számít. Bármit elérhetnénk. Bajban vagyok. Egy tépőzár. Ragaszkodom hozzád.

- Befognád végre azt a lepcses szád?! – felugrott a székből, és kitépte KiBum ujjai közül a papírt.

- Mi akar ez az összevisszaság lenni?

- Majd épp veled fogom ezt megvitatni, nem? Inkább tedd le azt a ványadt valagadat a székre, és kapd elő a jegyzeteidet!

- Arról egy pillanatra se feledkezz meg, hogy te vagy az én cselédem, és nem fordítva!

- Ülj. Le! – morogta.

KiBum megforgatta macskaszempárját, vett még egy nagy levegőt, mormolt valami érthetetlent az orra alatt, és helyet foglalt HaEun mellett. Mogorván fordult néha a lány felé, aki az óra alatt figyelemre se méltatta őt.

Ez a dolog felettébb bosszantotta KiBumot az egész tanítás alatt, még arra se volt hajlandó, hogy a banda többi tagjával néhány szót váltson. A szünetben elhagyta a termet a telefonjával a kezében, és a következő csengőszóig vissza se tért. HaEun egy kicsit megkönnyebbült ezekre a pillanatokra. Az a néhány magányos perc felért több órányi relaxáló masszírozással.

De az utolsó csengőszó után KiBum kijelentése egyetlen másodperc leforgása alatt verte ki a biztosítékot a lánynál. Nem csupán megfojtani akarta abban a pillanatban, hanem sósavval leönteni az arcát, megforgatni némi kromofágban a testét, majd felnégyelni, aztán még tovább darabolni, végül elásni az erdő mélyén. Valahogy már el is képzelte ezt a jelenetet a fejében, és máris elkezdte megtervezni az események sorrendjét.

- Holnaptól szoknyát akarok látni rajtad, és nőiesebb ruhákat! – ezzel sarkon fordult, és távozott a teremből. HaEun pedig csak nagyokat nyeldesett továbbra is a hallottaktól.

* * *

MinRee megállt az ajtótól pár lépésnyire, és megvárta, amíg TaeMin is előkerül végre a lakásból. Ezúttal már ruhában. Hiába nézett végig a fiún korábban, a kezdeti sokktól nem sikerült feldolgoznia a látottakat. De ahogy másodszor vezette végig a tekintetét TaeMinen, szemet szúrt neki néhány dolog. Az egyenruhán kívül. Legalábbis az, hogy most bőven volt rajta ruha.

A világosbarna egyennadrág szép ívet adott hosszú és formás lábainak, a mélykék zakó vállait hangsúlyozta kissé, a világoskék nyakkendő pedig kifejezetten mutatós volt. MinRee mélyet sóhajtott. Ha az uniformis nem lett volna elég, amin a lány tekintete egyértelműen leragadt, akkor még TaeMin frizurája is meglepte őt. A korábban zilált hajkorona tökéletesen befésülve állt, a hosszú tincsek egyetlen copfba voltak kötve. TaeMin hálószobai viselkedése hagyott némi kivetnivalót maga után, mely szöges ellentétben állt az előtte álló fess külsejű fiúéval. Mintha egy teljesen másik srác támasztotta volna az ajtófélfát.

MinRee feljebb húzta a vállán a táskáját, egy újabb apró lélegzetvétel szökött át ajkai között. TaeMin igazított még egyet a zakóján, a nyakkendőn is lazított picit, végül ő is a vállára kanyarintotta a batyuját. Ellökte magát az ajtókerettől, és MinRee-hez sétált.

- Tartozol egy bocsánatkéréssel! – morogta az orra alatt a lány.

- Miért is? – elmosolyodott.

- Még kérdezed?! – felháborodott a visszakérdezéstől.

- Persze, hogy kérdezem! Nem szokásom dobálózni a szavakkal, így tudnom kell, hogy miért is kellene nekem bocsánatot kérnem tőled. Tán megbántottalak valamivel?

- Te mégis minek neveznéd a történteket? – MinRee a csípőjére tette a kezeit, és számon kérően nézett TaeMinre.

- Valld be, hogy te is élvezted a kis afférunkat, és szeretted volna folytatni – duruzsolta mély hangon MinRee füléhez hajolva.

- Semmi élvezetes nem volt a perverzségedben.

MinRee szavai akár még hihetőek is lehettek volna. Akár. Hihetőek, ha a lány nem pirult volna bele a saját hangjába és a felidézett pillanatokba. Mert ki se mondta utolsó szavát, arca vörösen izzott, a mellkasa pedig vadul emelkedett és süllyedt. A szíve pedig meglehetősen szapora ütemet diktált a bordái között. TaeMin korábbi finom mosolya szélesebb görbületre váltott, még közelebb lépett a lányhoz.

- Ha nem élvezted – súgta a fülébe, ajkai érintették lágyan a lány fülcimpáját és fülkagylóját –, akkor mégis miért vagy zavarban? Szeretnél folytatást?

- ... – MinRee-n áram vágott végig a dallamos és bizsergető hangnak köszönhetően, képtelen volt reagálni.

- Csak azzal van probléma, hogy te vagy az én cselédem, és nem fordítva. Így hiába akarnád folytatni, amíg én nem kérlek meg rá, addig várnod kell.

- Ne is álmodj róla! – sikerült kipréselnie néhány hangot a torkán, ami valamennyi magabiztosságot is sugárzott végre.

- Inkább gyere utánam, még hosszú lesz a nap, és ki kell találnom, hogy mivel kezdjél!

Ellépett a lány mellől, szusszantott még egyet gondtalanul, aztán elindult a szűk folyosón. Nyomában MinRee-vel. Aki TaeMinnel ellentétben bosszúsan szedte a lépteit, igyekezett úrrá lenni a zavarodottságán és a haragján is. Két ellentétes érzés egyetlen személy iránt, és egy szédítő emlékkép, amit bárhogyan is próbált száműzni az elméjéből, visszatért... és egy óvatlan pillanatban még tovább is gondolta azt a momentumot.

A terembe lépve az összes figyelem rájuk terelődött, kivéve a pórul járt másik két lányt és gazdáikat. Ők MinRee-hez hasonló csónakban eveztek, és az arcvonásairól minden gondolatot le tudtak olvasni. Leültek a padba, MinRee maga elé húzta a táskát, és megtámaszkodott rajta, TaeMin pedig a lányhoz fordult.

- Masszírozz meg, fáj mindenem! – érkezett a parancs, amit MinRee újfent vonakodott teljesíteni, de kénytelen volt rá. Japánul mormolt valamit az orra alatt, majd eleget tett a kérésnek.

* * *

SeoYeon kis híján felrobbant a történtektől, amíg a folyosón fel-alá járkálva JongHyunra várakozott. Bánta, hogy belement ebbe az egész dologba, de leginkább dühös volt. Magára és Woo igazgatóra. Szinte már biztosra vette, hogy direkt írta alá az Akadémia vezetője is azt a lapot. Ezzel is büntetni akarta őket. De kiváltképp SeoYeont. Dühös volt magára azért is, mert magával rántotta a barátnőit is. Ezt sajnálta a legjobban. Nekik is végig kell csinálniuk azt, amit ő vállalt.

- Nagyon felidegesített, Hyung? – SeoYeon a hang irányába fordult, ideges vonásai picit ellágyultak.

- Magamra vagyok mérges.

- Az soha nem jó. Miért vagy az? – közelebb lépdelt SeoYeonhoz.

- DongWoo, igaz? – a megszólított bólintott. – Régóta ismeritek egymást a majommal?

- Mármint Hyunggal? – elmosolyodott, SeoYeon vonásai tovább lágyultak, és egy apró mosoly is kiült ajkaira. – A suli kezdete óta. Sokat segített az elején, és még van, hogy most is ő az, aki felkészít egy-egy vizsgámra.

- Fura. Ki nem nézném belőle.

- Mert csak a felszínt látod, SeoYeon. De ha jobban megismered a dínót, akkor rájössz, hogy valójában egy jó lelkű srác.

- Nem akarom jobban megismerni ezt az önelégült majmot.

- SeoYeon – DongWoo kissé csalódottan felsóhajtott.

Azonban a lakótárs már nem tudta befejezni a gondolatát. Nyílt a lakás ajtaja, és előkerült a beszélgetésük fő témaköre. Szélesen vigyorogva és egyenruhában. JongHyun egy pillanatra ugyan megdöbbent DongWoo jelenlétén, és SeoYeon nyugodtságán, de hamar feldolgozta a látottakat.

- Lassan a testtel, Dongsaeng, őt én akarom – szélesedett a vigyora, és átkulcsolta DongWoo nyakát.

- Csak beszélgettünk, Hyung.

- Miről csevegtetek ilyen lelkesen? – egyszer DongWoora nézett, egyszer SeoYeonra pillantott.

- Rólad, Hyung.

- Hm – elégedetten felsóhajtott. – Máris téma lettem közöttetek? Ez biztató.

- Te csak ne bizakodjál ennyire! Még a végén bajod esik.

SeoYeon sarkon fordult, és elindult a folyosón, hogy mielőbb szabad levegőn legyen, és megszűnjön a mellkasát uraló fojtogató érzés. Gyorsan szedte a lépteit, és amint kilépett a kollégiumból mélyen és hosszan lélegzett. JongHyun hamar utolérte a lányt, majd egyetlen mozdulattal átkarolta a derekát, és közelebb húzta magához. SeoYeon ellenkezni akart, de esélye se volt rá. JongHyun karja feszesen tartotta, és minduntalan a testére szorított, ha a lány csak szabadulni is szeretett volna.

- Most pedig szépen mellettem fogsz sétálni, és nagyon kedves leszel velem.

- Álmodban – morogta.

- Nem. Most leszel az. Emlékszel? Három hónapig azt csinálod, amit mondok neked.

- Sajnos.

- Ne morogj! Karolj át! – SeoYeon felsóhajtott, majd karját JongHyun derekára vezette. – Nagyszerű. És most mosolyogj, és légy nagyon boldog, hogy mellettem sétálsz.

- Vigyorogj csak, egyszer úgyis letörlöm ezt a vigyort a képedről.

- Csak nyugodtan – duruzsolta a fülébe. – Mosolyogj, és kedveskedj nekem. Élvezd, hogy mellettem lehetsz.

SeoYeon vett még egy nagy levegőt, egy utolsó halk morgás hagyta el a száját, végül az összes erejét összeszedve lépdelt JongHyun mellett. Miközben ujjai a fiú zakóját markolták határozottan. Bármennyire is erőlködött, hogy haragudjon rá, egy mámorító illatfelhő megakadályozta benne. Az Akadémia főépületéhez érve megálltak, egy tetemes diákkoszorúval körbeölelve. JongHyun a lányra nézett, SeoYeon kérdőn járatta a tekintetét a mélybarna szempárban.

- Rajta! – SeoYeon még mindig nagyokat pislogott. – Most légy kedves hozzám. Csókolj meg! – a lány pupillája összeszűkült a parancstól.