12. fejezet

KiBum megállt a közlekedőn, és szikrákat szóró tekintettel nézett vissza HaEunre, aki kedvesebb mosollyal az ajkain köszönt el SeokJintől, mint amilyennel őt valaha is illette. Morgott valamit az orra alatt – legnagyobb szerencséjére HaEun nem hallotta meg, különben egy táska landolt volna az arcában –, megfogta a lány karját, és kijjebb húzta a lakásukból.

A mellkasához húzta a lányt. KiBum ajkai váratlanul felfelé ívelő görbületre váltottak, ahogy tekintete találkozott HaEun pillantásával. HaEun szigorúan nézett KiBumra, de furcsa mód az ő vonásai is ellágyultak néhány lélegzetvétellel később. KiBum közelebb hajolt HaEun arcához, hosszan feltérképezte az arcát sötétbarna tekintetével, HaEun egyre tanácstalanabb lett. Lehet, hogy mégis félreismerte ezt a fiút, és mégsem annyira bunkó, mint amilyennek mutatja magát? Lehet, hogy~

- Tágak a pórusaid – szólalt meg kissé gúnyos mosollyal a száján. – Használhatnál pórustisztítót. Nem próbáltad még a tapaszt?

- Hah? Mi van? Miről beszélsz? – pislogott nagyokat a lány, és hátrébb húzta a fejét KiBum arcától.

- Délután lemész a közeli drogériába, és veszel magadnak egy tucat pórustisztítót! Így nem fogsz mellettem mutatkozni!

- MI VAN?! Dehogy veszek! Hagyjál békén a baromságaiddal! – kiszabadította magát KiBum szorításából, és hátrált egy lépést.

- Ha nem tévedek, akkor a mai naptól egészen három hónapig azt kell csinálnod, amit mondok, igaz? – KiBum elégedetten összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt. – Márpedig ritkán tévedek.

- Felejtsd. El – taglalta határozottan.

- Veszel egy tucat pórustisztító tapaszt, ez parancs! – ezzel hátat fordított a lánynak, és elindult a keskeny közlekedőn. – Gyere, nem érek rá egész nap! Még kell írnod egy százszavas esszét a Hangszerek az otthonainkban című témakörben.

- Pff. Még erre se képes – morogta az orra alatt, és feljebb húzta a táskát a vállán.

- Sok sikert mára, Namy! – SeokJin mosolyogva csukta be az ajtót, és köszönt el a lánytól.

HaEunból egy kisebb és boldog sóhaj szakadt fel, majd KiBum második hiénákhoz hasonló nyerítésére végül utána indult. A szemeit forgatva, és nyugtató szavakat mantrázva magában. A lépcsőnél érte utol a duzzogó diáktársát, aki bal lábával toporzékolt még pluszban, még jobban kifejezve ezzel a mérhetetlen türelmetlenségét.

HaEun megrázta a fejét, majd finoman arrébb lökte az útból, és elindult lefelé a lépcsőn. Hallotta a háta mögött, ahogy KiBum szedi lefelé a fokokat, és valamit mormol az orra alatt. Bár azt már nem tudta beazonosítani a lány, hogy mégis mit mondogathat egyfolytában.

- Ajh! Fáj a vállam – sajnálkozva felnyüszített – Cipeld te a táskámat!

- Beverted a buksidat, Cicafiú? – fordult hátra HaEun. – Nem cipelem semmidet.

- Fogd a táskám! Nekem fáj a vállam.

Ezzel KiBum a lányhoz vágta a táskát, majd megelőzte a lépcsőn, és mosolyogva tovább haladt. HaEun megszorította a könnyű batyut, mérgében majdnem KiBum után hajította, de mielőtt még meggondolatlanul cselekedett, inkább leengedte a karjait, és KiBum után ment.

Amikor HaEun reggel felébredt, tudta, hogy nem lesz könnyű a hátralévő három hónap, de arra nem számított, hogy az egyenesen felér az elviselhetetlennel. HaEun mindig is állatbarátnak tartotta magát, és egyetlen szőrmés teremtménynek se tudott volna ártani soha életében, de ezt a macskaszemű – és néha még olyan tulajdonságokkal is rendelkező – srácot egyetlen cseppnyi vízben képes lett volna megkínozni, majd hagyni, hogy szenvedve lehelje ki a lelkét is.

Már túl volt három agyérgörcsön, és még alig múlt el reggel nyolc. Újra és újra feltette magának a kérdést, hogy mikor érkezik el végre az óra, amikor a párnái közé zuhanhat, és végre letelt az első nap.

* * *

MinRee hiába kapálódzott TaeMin karjaiban, nem tudott menekülni. A banda dobosa magabiztosan ölelte meztelen mellkasához, és húzta még közelebb és közelebb a lányt. Majd egy ügyes mozdulattal fordított kicsit a helyzetükön, és MinRee testét is paplan fedte.

A lány kapkodott a levegő után kisebb rémületében, míg TaeMin csak elégedetten mosolygott. Picit igazított még a takarón és a párnáján – és egyéb testrészein –, amit MinRee hangos nyüszítéssel és összeszorított szemhéjakkal tudott csak elviselni. TaeMin bőre forróbb volt, mint a reggeli kávésbögre, amit a mikróból vett ki, miután a kelleténél több időre tette be.

- Jesszus! Ez mégis micsoda?! – nyöszörögte, és továbbra is megpróbált szabadulni a szorításból.

- A tábornok általában előbb ébred fel nálam – vigyorogta elégedetten, majd elkapta MinRee csuklóit, aki már időközben a fiú mellkasát ütögette. – Ezt most fejezd be, oké? – közelebb hajolt a lány arcához, mélyen a szemébe nézett.

- Engedj el! Ez már kicsit túlmegy mindenen.

- A fogadás, az fogadás! Fordított esetben nekem is meg kellene tennem mindent, amit kérsz.

- De én legalább nem alszom pucéran! – kiáltott fel reszketve, amikor megérezte a póló alól kivillanó bőréhez érni TaeMin férfiasságát.

- Én sem. Csak valahogy lekerülnek rólam reggelre a ruhák.

- De ez akkor is undorító! – újra tépni kezdte kifelé a csuklóit TaeMin erős ujjai közül.

- Mi lenne, ha te is ledobnád a ruháidat, és inkább keresnénk a dologban valami kevésbé undorítót, ami esetleg még élvezetes is lehet?

- Mi lenne, ha elengednél végre, és kezdenél magaddal valamit?

- Majd elmúlik – vigyorodott el, végül elengedte MinRee csuklóit.

A lány lerugdalta magáról a takarót, kimászott az ágyból, felkapta a táskáját, és kirohant TaeMin szobájából. A kanapénál egy arra bóklászó lakótársba ütközött, ahogy fel sem emelve a fejét szaladt előre. Egy pillanatra összerezzent a váratlan közelségtől, és felrémlett benne minden korábbi esemény.

- Eressz el! Engedj! Azonnal!

- Jól vagy? Mi történt? Miért rohantál úgy, mint akit vasvillával kergetnek, hogy meglincseljék? – a lány vállaira tette a kezeit, és finoman megszorította a testét.

- Ravi? – motyogta még mindig elcsukló hangon, egy aggódó szempárral találta magát szemben, ahogy felemelte a fejét.

- Fogadjunk, hogy nem volt a gyereken ruha – MinRee biccentett. – Aish. Ez a gyerek megőrjít. Sajnálom, MinRee. Próbálj megnyugodni – végigsimított a karjain, és magához ölelte egy kicsit.

MinRee remegése lassanként alább hagyott a megértő ölelésben, halkan felsóhajtott. WonShik még néhányszor végigsimított a lány hátán, majd eltolta magától, és megint a szemeibe nézett. Barátságos mosolyra húzta a száját, a tenyereit a felkarjain pihentette tovább.

- Kérsz egy kis teát? Még talán elég meleg.

- Nem is tudom.

- Lehet, hogy megnyugtatna. Csak egy kicsit igyál.

- Rendben – biccentett egyet. – Köszönöm szépen, Ravi – halvány mosolyra húzta a száját, a lakótárs mosolyogva bólintott MinRee-nek.

WonShik a konyhapulthoz ballagott, és elkészítette az emlegetett italt a vendégnek, majd ugyanazzal a mosollyal nyújtotta át a csészét, és kínálta is hellyel a lányt, mint ahogy nekilátott annak elkészítéséhez. MinRee picit nyugodtabban kortyolgatta a langyos folyadékot, olykor végignézett WonShik alakján és elmerengett a hozzá tartozó természetén, majd felidézte magában a hálóban történteket. Mire elfogyott az ital, addigra TaeMin is előmerészkedett a szobájából, vigyorogva pacsizott egyet a lakótársával, végül nekidőlt a heverő háttámlájának. MinRee nem értette, hogy két ennyire különböző ember hogyan képes megérteni a másikat. Képesek a legjobb barátok lenni.

A lány udvariasan megköszönte a teát, végignézett TaeMinen, a fejével mutatott az ajtó irányába, majd felkelt a kanapéról, és elköszönt WonShiktól. TaeMin szusszantott még egyet, és vigyorogva követte a lányt.

* * *

JongHyun SeoYeon testére szorított, és közelebb lépett hozzá. Mélyen a lány szemébe nézett, és pontosan úgy mosolygott rá, mint amikor ajtót nyitott neki. SeoYeon farkasszemet nézett a fiúval, vett egy nagy levegőt, és a kézfejeire fogott. Amik még mindig a csípőjén pihentek, és feszesen tartották. JongHyun mosolya szélesedett, a lány csípőjére pillantott, majd ismét SeoYeon lélektükreibe merült.

- Három másodpercet kapsz, hogy levedd rólam a kezeidet! – az ujjaira szorított.

- Már egy párszor elmondtam, nem? – féloldalasan elmosolyodott, még közelebb lépett a lányhoz, a mellkasaik egymáshoz simultak. – Eltörheted az ujjaimat, az sem fog érdekelni.

- Nem töröm el, ha leveszed rólam a kezedet – reagált kimérten.

- Rajta! Törd csak el nyugodtan. Nem érdekel – megvonta a vállát, arcával is közelebb hajolt SeoYeon arcához.

A lányból ismét egy halk sóhaj távozott, amikor megérezte JongHyun sóhajait az arcán, egy pillanatra meg is remegett a térde. Lazított az ujjai szorításán, de nem vette el a tenyereit a fiú kézfejeiről. Egyre kisebb lett a távolság az arcaik között, végül az orrhegyük is összeért.

JongHyun játékosan fogai közé fogta alsó ajkát, egyszer SeoYeon tekintetét nézte, egyszer pedig ajkaira pillantott. A lány újra és újra nyelt egyet, amikor JongHyun elszakította a pillantását az övétől, és alkalomadtán félrenézett.

- Egész este azon gondolkodtam, hogy mi legyen az első feladatod ma. Ha már olyan dühösen rám vágtad az ajtót a múlt éjjel.

- Mit akarsz, mit csináljak? – igyekezett a leghatározottabb lenni, és a legmagabiztosabban megszólalni.

- Sajna nem jutott semmi jó dolog az eszembe, mert biztos vagyok benne, hogy mindent élveznél.

- Azért mérget ne vegyél rá! – SeoYeon még közelebb nyomta az arcát JongHyunhoz, a homlokával megtámasztotta a fiú homlokát.

- Akarsz megint fogadni? – súgta ajkaira hajolva, majd a következő pillanatban megcsókolta.

Vadul és követelőzően simította össze ajkait a lányéval, a csípőjére szorított újfent, és magára rántotta. SeoYeon elvette a kezeit JongHyun kézfejeiről, és a mellkasaik közé tette, hogy ellökhesse magától a fiút, és ezáltal fellélegezhessen. SeoYeon arca azonban a szokottnál is pirosabb színben pompázott, szemeivel ölni is képes volt abban a pillanatban, ahogy JongHyunra nézett.

- Vesztettél – szólalt meg önelégülten mosolyogva. – Le se tagadhatnád, hogy élvezted.

SeoYeon képtelen volt tovább parancsolni az indulatainak. JongHyun még ki se mondta az utolsó szavát, amikor a lány jobb tenyere csattant a fiú arcán, és lekevert neki egy hatalmasat. JongHyun meglepetten pislogott a lányra; haragudni akart rá, de nem tudta megtenni. Bőrén vöröslettek SeoYeon ujjainak nyomai, de a fiú csak mosolygott továbbra is. JongHyun vigyorát látva SeoYeon még idegesebb lett. Egyetlen szó nélkül indult a bejárati ajtóhoz, de a fiú elkapta a felkarját, és visszarántotta magához.

Forró és meztelen mellkasa SeoYeon mellkasához ért, amitől a lány megint csak pironkodni tudott. A blúzán keresztül érezte JongHyun felhevültségét. Alig három másodpercig néztek farkasszemet, amikor JongHyun újra a lány szájára tapadt, és akaratosan megcsókolta. Elengedte a lány felkarját, és helyette a derekára szorított rá, hogy ott húzza magához. SeoYeon akaratlanul viszonozta a csókot, végül teljesen eszét vette a hév.

Tenyereit a fiú mellkasára simította, és a szemközti falnak nyomta. Vadul és szenvedélyesen csókolta JongHyun kissé telt párnáit, és feledkezett bele mindenbe. Élvezettel adta át magát a feltörő és az eddig visszafojtott vágynak. JongHyun a csókba mosolygott; jobb kezét elvette a lány derekáról, és a tarkójára csúsztatta, a másik kezével pedig a fenekére szorított. Magához húzta.

SeoYeon abban a pillanatban ébredt öntudatára, amikor megérezte JongHyun kezét a fenekére simulni. Elszakította ajkaikat egymástól, és a szemébe nézett.

- Remélem, élvezted, mert ez volt az utolsó! – ellépett tőle, és az ajtóhoz lépdelt – Kint megvárlak!

Ajtó nyílt ki, majd csapódott is be egy gondolattal később. JongHyun a falat támasztva szuszogott, és mosolygott. Ellökte magát a faltól, és a szobájába sétált. Öt perccel később pedig távozott a lakásból.