11. fejezet

SeoYeon lassan a kanapéhoz lépdelt. Felemelte a fejét, egy kissé csalódott mosoly ült az ajkain. Hiábavaló volt minden igyekezete és magabiztossága, most mindez semmivé lett. Elveszítették a fogadást, aminek győzelmében majdhogynem biztosak voltak. A két fiú egyszerre lépett SeoYeonhoz, és karolta is át azzal a lendülettel a lány derekát. SeoYeon belebújt az apró ölelésbe, és egy újabb sóhajt eresztett meg.

A másik két lány is közelebb araszolt az ölelkezőkhöz, és most már mind az öten átölelték egymást. Hosszan, és a lehető legmegnyugtatóbban. Nem foglalkoztak semmivel sem. Még az ötödik, és lassanként türelmetlenebbé váló ajtókopogtatás se tudta érdekelni őket. De az utolsó ajtócsapást végül SeoYeon elégelte meg. Kiszabadította magát a karok közül, és az ajtóhoz ment.

Mérgében feltépte a falapot, kezdeti haragja egy pillanatra elszállt, ahogy meglátta az ajtóban ácsorgót, majd erőt vett magán, hogy leplezze az érzéseit, végül összefonta karjait a mellkasa előtt. Felhúzott szemöldökkel nézte a kint várakozót.

- Igen? – morogta a lány.

- A fogadás miatt jöttem.

- Mi van vele? Nyertetek, most boldog lehetsz! – leengedte a karjait, és az ajtó szélére fogott, hogy a következő momentumban becsaphassa a váratlan vendég orra előtt.

- Várj, SeoYeon! – a tenyerét a falapra támasztotta, és megakadályozta a mozdulatban.

- Mire? Rád nem várok egy percig sem! Most, ha lennél szíves, és levennéd a mancsodat az ajtómról, mennék a dolgomra!

- Egy kicsit nem tudnál nyugodtabb lenni?! Azt hiszed, hogy én örülök ennek a helyzetnek?! – meggondolatlanul törtek fel belőle a szavak.

- Kaptál három hónapra egy cselédet! Örülhetsz! – ismét rántott egyet a térelválasztón.

- Egyáltalán nem örülök neki, mert nincs rá szükségem! – visszanyomta az ajtót.

- A te ötleted volt ez az egész baromság! – kiáltott fel haragosan.

- De nem gondoltam, hogy elfogadod! – ellenkezett.

- Akarsz még valamit?

- Beszélni. Veled. Négyszemközt!

- Nincs miről beszélnünk! Vedd le a kezed az ajtóról, és csoszogj szépen át a kollégiumi szobádba!

- Képtelen vagy meghallani más hangját a sajátodon kívül, igaz? Akkor legyen! Játsszunk így! – bólintott. – Reggel nyolckor találkozunk! Készülj fel, mert nem leszek hozzád kegyes!

Elvette a kezét a falapról, és távozott a lakás ajtajából. SeoYeon dühödten pislogott még a fiú után, fejében az utolsó szavai visszhangzottak, de kiváltképp egy mondat nem hagyta nyugodni a legidősebb lányt. Elengedte az ajtó szélét, és átlépett a küszöbön. Automatikusan nézett korábbi vendége után, aki magabiztosan haladt a szűk folyosón. De egy nem várt pillanatban visszanézett, és azzal a lendülettel meg is állt. A tekintete találkozott SeoYeon pillantásával. Néhány másodpercig távoli farkasszemet néztek egymással, aztán SeoYeon volt az, aki visszavonulót fújt.

Vett egy nagy levegőt, és visszaballagott a lakásba, lendületből csapta be maga mögött az ajtót, és meg sem állt a szobájáig. El se köszönt MinRee unokaöccsétől és annak párjától, csak a korábbi nézeteltérésre tudott koncentrálni. Ismét a szobájába zárkózott.

MinRee és HaEun összenézett. Értetlenül álltak a helyzet előtt. Pontosan tudták, hogy ki látogatott el hozzájuk az imént. Csak arról nem volt fogalmuk, hogy ez miért zaklatta fel ennyire idősebb barátnőjüket. Percről percre egyre biztosabbak lettek, hogy SeoYeonnál valami nincs rendben. Túl sokat veszekszik ezzel a fiúval, és túl sokszor borul ki miatta. Ha szimplán nem kedvelné, akkor nem zaklatná fel őt már csak a puszta jelenlétével.

MinSoo és Daniel elköszönt a lányoktól, még egyszer megölelgették, és meg is szeretgették őket, végül távoztak a szobából. A lányok szusszantottak még egy utolsót, és ők is követték SeoYeon példáját. Hosszú nap várt rájuk másnap reggeltől... hosszú és még annál is hosszabb. Tele kihívásokkal.

* * *

Másnap reggel a három lány kialvatlanul és kissé morcosan ébredt fel. Egyikük se pihente ki magát, és végigforgolódta az éjszakát idegességében. Erőt vettek magukon, és kimásztak az ágyaikból. Előcsoszogtak a hálókból, és szinte egyszerre nyúltak a kávésbödönért. Még MinRee is a koffein mellett döntött, annak ellenére, hogy egyáltalán nem iszik. De most szükségét érezte. HaEun is nagy ritkán nyúlt az élénkítő szerért, de most ő se tudta elképzelni úgy a napot, hogy ne azzal kezdjen.

SeoYeon pedig állandó jelleggel fogyasztotta az egészségtelen fekete löttyöt. A leginkább már csak megszokás kövezte útjait, és nem azért itta, hogy annak köszönhetően felébredjen. Kiöntötte a lefőzött adagot három csészébe, és mindannyian saját szájízük szerint készítették el az italaikat.

Az utolsó korty csúszott le a legidősebb nyelőcsövén, amikor kopogtattak az ajtón. Fújtatott egyet, betette a csészét a mosogatóba, majd egy újabb mély sóhaj után ment ajtót nyitni. Másra számított, de azért kevésbé döbbent meg.

- A szobák számai – nyújtott át egy cetlit MinHo egyetlen széles mosoly kíséretében. – Már biztosan várnak titeket – kacsintott egyet.

- ... – SeoYeon érthetetlenül morgott valamit az orra alatt, elvette a papírfecniket, és bevágta az ajtót.

Visszasétált a lányokhoz, keresett egy tollat és egy füzetet. Gyorsan lekörmölte rá a szobaszámokat, és a megfelelő helyen eltépte a lapot. Végül odaadta a lányoknak is a papírdarabkákat, visszaballagott a hálójába, és a táskájával a kezében sétált el mellettük alig két perccel később.

MinRee és HaEun egy ideig meredten nézte az írást a kezükbe nyomott darabkán, aztán egymásra néztek. Mindkettejükből egy kissé remegős sóhaj szakadt fel. Nem tudták, hogy mire számítsanak, viszont el kellett viselniük mindent, amit kapni fognak a fiúktól. Ami vélhetőleg egyikük fogára se való lesz. De ki kell tartaniuk. Felkapták ők is a cuccaikat, végül MinRee zárta be a lakásukat, és indultak el a kollégiumi szobákhoz.

A három fiú nem csupán három különböző szobában volt, de még három emelet is elválasztotta őket. Míg KiBum a második emeleti szobák egyikét birtokolta, addig TaeMin a földszinten kapott szobát, JongHyun pedig az első emeleten bérelt egyet. A kollégium bejárati ajtaja előtt utol érte SeoYeont a másik két lány. Megölelték egymást, hogy ezzel is erőt adjanak a másiknak, végül célba vették az említett emeleteket.

* * *

MinRee a folyosó végéig szedte a lépteit, ahol a hetes számú szoba volt az a bizonyos helyiség, ahol szolgaidejének egy részét kell majd letölteni. Mérhetetlenül ideges volt. A létező összes módon felkészítette magát, hogy képes legyen elviselni TaeMin megnyilvánulásait, és ne akarja egyfolytában lenyomni a torkán a dobverőjét és minden további kellékét a dobszerelésnek. Mosolyogva képzelgett, hogyan és miként hasznosíthatná a cintányért, amikor elért az ajtóhoz.

Sóhajtott még egy nagyot, feljebb húzta a vállán a táskáját, végül bekopogtatott. Másfél perccel később mozdult a kilincs, fordult a kulcs, és kinyílt a térelválasztó. MinRee-ben ragadt a gondolata. Korántsem az nyitott ajtót, akire a lány felkészült. Semmi hosszú tincs vagy telt ajkak. Egyedül a csokoládé színű szemek stimmeltek.

Egy rövid hajú, vékony ajkú és kissé magasabb fiú állt előtte. Aki olykor megdörzsölte a szemét két ásítás között, majd összeborzolta tüskés haját. Elvigyorodott. MinRee-vel ellentétben úgy tűnt, hogy ő bizony számított a lány érkezésére, ugyan egy kicsit később, és esetleg másmilyen körülmények között.

MinRee nyelt egyet, miután sikerült feleszmélnie kezdeti döbbenetéből, majd megköszörülte a torkát.

- Hol van? – nyögte ki kicsit bosszú hangon.

- A szobájában. Biztosan ébresztést is kért – felkuncogott, majd félreállt az útból. – Arra – mutatott a szobák felé. – A baloldali TaeMin-ah szobája.

MinRee biccentett egyet, és beljebb merészkedett a fiúk birtokolta helyiségben. Mely meglepően nem tűnt kifejezetten fiús szobának. Rendezett és tiszta volt. Sehol egy porszem vagy bármi egyéb, igényes és ízléses. Még az a szokásos barlangszag se csapta meg MinRee orrát, helyette kellemes gyümölcsillat terjengett a szobában. A leginkább teához hasonlított a kellemes aroma.

- Menj csak, bátran – finoman terelgette beljebb a lányt. – Egyébként az én nevem WonShik. De szólíts nyugodtan Ravinak.

- MinRee – motyogta –, és maradnék a rendes nevednél.

- Ahogy akarod. Egy teát? – kérdezte mosolyogva, MinRee ledöbbent az ismeretlen kedvességétől.

- ... – lassan megfordult, és végignézett WonShik alakján, akaratlanul mosolyodott el. – Nem kérek, köszönöm – szólalt meg egy gondolattal később.

- Ha meggondolnád magad, akkor tölts nyugodtan – letette a kancsót a kezéből, hörpintett egyet a forró italából, majd a saját szobája felé vette az irányt. – Őszibarackos zöld tea – motyogta elhaladva a lány mellett.

MinRee szusszantott még egy utolsót, túl sok váratlan érte, és még alig múlt el reggel nyolc. Miután WonShik elbújt a hálójában, a lány megtette a végső lépéseket TaeMin ajtajához. Lassan felemelte a karját, és óvatosan megkopogtatta a falapot. Csak egy nyöszörgést hallott kiszűrődni az ajtórés alatt, majd a kilincsre fogott, és benyitott a kisebb helyiségbe.

Bár ne tette volna! Kívánta magában újra és újra, miután megállt földbe gyökerezett lábakkal. Nagyokat pislogott, még nagyobbakat nyelt, és szinte lángolt az arca a látottaktól. Sarkon fordult volna, de egy búgó hang megakadályozta benne, és nem tudott megmozdulni.

- Inkább bújj be mellém, ahelyett, hogy most kimész!

- ... – MinRee csak a fejét rázta leszorított szemhéjakkal.

- A mai naptól a cselédem volnál, igaz? – MinRee határozatlanul biccentett egyet. – Akkor a mai naptól azt kell tenned, amit kérek, igaz? – Még bizonytalanabbul bólogatott. – Akkor nincs más választásod. Ez az első feladatod. Bújj be mellém!

MinRee válláról lecsúszott a táskája, aztán azzal a lendülettel siklott is tovább, és meg sem állt a padlóig. Hangos koppanással ért földet, a lány utána nyúlt, de az újabb parancs útját állta ebben. Nem vehette fel a földről, mert nem ez volt az utasítás.

TaeMin lazán beletúrt hosszú fürtjeibe, és elégedetten felsóhajtott. A takaró épp csak eltakart bizonyos részeket rajta, de azt is csak egy bizonyos helyen. Teljesen meztelenül feküdt az ágyban, és szinte minden porcikája kilátszott a vékony anyag alól. MinRee még mindig vörösségben úszva állt a küszöbön, és nem merte kinyitni a szemeit. Hallotta, ahogy a fiú mocorog az ágyban, és reménykedett, hogy mindezt azért teszi, hogy takarja magát, vagy aminek még jobban örült volna, ha végre felöltözik.

- Gyere közelebb – érkezett az újabb utasítás.

- ... – biccentett, és lehunyt szemekkel botladozott el az ágyig.

- Nyisd ki a szemed – ezt a kérést vonakodott teljesíteni a lány, mire TaeMin a jobb csuklójára fogott, és egyszerűen berántotta magához, és átkarolta a testét.

- Engedj el! – nyöszörögte meglepetten, de a karok magabiztosan tartották még mindig. – Eressz! Erről nem volt szó! – kapálódzott félájultan, ahogy TaeMin forró bőre újra és újra érintette MinRee esetlegesen fedetlen testrészeit.

- Ó, dehogynem! JongHyun Hyung bizony kitért erre a témára is! – nevetve szorított egyet a lány testén, majd a következő pillanatban már MinRee testét is paplan fedte...

* * *

HaEun szintén idegesen pakolta a lábait egymás után, ahogy haladt felfelé a lépcsőn. Megpróbálta nem megfojtani gondolatban KiBumot, és igyekezett azokat rögvest száműzni is az elméjéből. Erősen markolta a korlátot, és azon vezette le a benne tomboló feszültséget. A hosszú közlekedőhöz érve mély levegőt vett. Majd még egyet, és még egyet.

A harmadik – és egyben huszonhármas számú – ajtóhoz érve megállt. Ismételten előtörtek korábbi gondolatai, amiket immáron erővel kényszerített nyugvásra. Lehunyta a szemeit, sóhajtott még pár mélyebbet, aztán kopogtatott. Majd még egyszer. Végül a harmadik – kissé erősebb – kopogtatására nyílt ki a térelválasztó. KiBum fogadta vigyorogva a lányt.

- Milyen korán kelt valaki? – vetette oda félvállról, majd hátat fordított HaEunnek, és visszasétált a nappaliba. – Most minek állsz ott kint? Gyere már be! – kiáltott érte.

- De kár, hogy odaát hagytam a bicskámat – motyogta az orra alatt, és átlépte a kollégiumi szoba küszöbét.

HaEun is döbbenten araszolt előrébb a falak között, a heverőhöz érve megint megálljt parancsolt magának. A kanapén KiBum szobatársa terpeszkedett félálmában, lábai keresztbe pihentek egymáson, fején fejhallgató díszelgett. Tudomást se vett a mellette ácsorgó lányról. KiBum caplatott a fiú mögé, és megkocogtatta a vállát, mire az hirtelen kinyitotta a szemeit, és kissé rémülten pislogott a felette állóra, lehúzta a fülest a fejéről.

- Kérsz reggelit, Jin? – mosolyogta.

- Mit készítettél, Hyung? – viszonozta a mosolyt, végül feleszmélt, és HaEunre nézett. – Helló! – intett egyet.

- Ne is törődj vele – megveregette a vállát. – Gyere, csináltam egy kis tojást!

- Nem szándékozom végignézni, ahogy belapátolod a kajádat, úgyhogy jó lenne, ha kitalálnád, mit akarsz kérni – összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.

- Türelem, kedveském, türelem – kihúzta magának a széket, és elhelyezkedett.

- Az én nevem SeokJin – emelkedett fel a heverőről a másik fiú, és illedelmesen meghajolt HaEun előtt. – De jobban szeretem, ha Jinnek hívnak.

- Hm – HaEun biccentett egyet, próbálta tartani a távolságot és a szigort a szemében, de Jin barátságos közeledése kissé összezavarta a lányt. – HaEun – motyogta egy sóhajjal később –, és a barátaim Namynak becéznek – folytatta a gondolatát.

- Örülök! – végigsimított a lány felkarján, és a parányi asztalhoz ment. – Addig ülj le nyugodtan.

- Na, én ezt nem nézem végig! Enyelegjetek máshol! – ledobta az evőeszközeit az asztalra. – Vagy inkább akkor menjünk át a főépületbe! – ezzel elrobogott a szobájába.

SeokJin elégedetlenül felsóhajtott, és megrázta a fejét. Leült az asztalhoz, és lassan majszolni kezdte a reggelijét, és alkalomadtán HaEunre pillantott. Ajkain lágy mosoly ült, szeretett volna szólni a lányhoz, de nem tudta, miként tegye azt. Végül bátorságot vett.

- Nem mindig ilyen, Hyung. Egyébként nagyon rendes srác.

- Hm.

- Nem kell semmiről győzködni a kölyköt, mert úgysem fogja fel. Csak azt, amit akar! – felkapta a táskáját, és a bejárati ajtóhoz battyogott. – Menjünk! Még meg kell írnod a házimat!

HaEunnál elszakadt a cérna. De ahelyett, hogy a fejébe nyomta volna az otthagyott reggelijét, majd a pálcikákkal felszögezte volna a falra KiBumot, visszafogta magát. Gúnyosan mosolygott egyet rá, majd SeokJinhez egy kedvesebb mosolyt intézett, végül távoztak a helyiségből.

* * *

SeoYeon a tizenötös ajtóhoz érve vett még egy nagy levegőt, majd sietve kopogtatott a falapon. Még le sem engedte maga mellé a karját, amikor nyílt az ajtó, és egyszerre két fiú vigyorgott rá. Ugyan nemrég ébredhetett meg mindkettő, mert az egyikük pizsamában ácsorgott a küszöbön, a másikuk pedig félmeztelenül. Az, akit SeoYeon látszólag a háta közepére nem kívánt. A lány végignézett a két fiún, de a tekintete minduntalan visszatévedt JongHyunra... és a bronzos bőrére, ahogy kidolgozott izmairól se tudott megfeledkezni.

JongHyun kezdeti széles mosolya eltűnt ajkairól, de még mindig felfelé ívelő görbületre álltak. Elégedett volt a lány vörösen izzó arcától és teljes zavarától. Biztos lett benne, hogy jó úton halad, de nem tudta, hogy mi fog kisülni abból a jó útból.

- DongWoo, ő itt SeoYeon, az én kis szobalányom! – karolta át a másik fiú nyakát, aki szintén végigvezette tekintetét a lány alakján.

- Szia, SeoYeon, DongWoo vagyok, a dínó lakótársa – mosolygott kedvesen.

- Ne avasd be a mi bizalmi kapcsolatunkba! – vágta vigyorogva mellkason, majd visszaballagott a konyhába.

- Gyere csak, SeoYeon – nyújtotta a lány felé a karját, hogy beljebb húzza őt, de SeoYeon megrázta a fejét, nem kérvén a segítségből. – Oké, csak gondoltam.

- Nem kell gondolnod semmit sem. Tudok járni, és betalálok a szobátokba.

- Mindig ilyen morcos vagy? – érdeklődött lágy hangon, ahogy kísérte maga mellett a lányt.

- Az a partnertől függ.

- Engem most látsz először, nem lehet, hogy máris nem kedvelsz – felkuncogott.

- Azért nem bírja a képedet, mert fél bevallani, hogy bejössz neki! – visszhangzottak JongHyun szavai a szomszédos térből, aki egy kuncogással zárta saját gondolatát. – Velem is azért ilyen!  De majd betöröm.

- Mondtam már, hogy ne nézz haszonállatnak! – morogta, hol a konyha felé nézett, hol DongWoora pillantott bosszúsan.

- Nem haszonállatnak nézlek – sétált hozzájuk –, hanem egy csodaszép musztángnak, akit lehetetlenség betörni – még közelebb lépdelt a lányhoz.

DongWoo lassanként hátrált néhány lépést, miután JongHyun tenyerei a lány csípőjén landoltak a mondat végén, és fordult is be a szobájába. JongHyun a lány testére szorított, és mélyen szemébe nézett.

WonShik / Ravi

DongWoo

SeokJin / Jin