10. fejezet

...végül Woo igazgató lépett az íróasztalhoz. Maga elé húzta a papírt, végigvezette a tekintetét a neveken, majd ujjai közé fogta a tollat, amit SeoYeon görgetett elkeseredettségében, és ő is felírta a nevét a listára. A százharmincegyedik név Woo YeJun volt. A lányok elbukták a fogadást. Nem csupán összegyűlt a névsor, de még eggyel túl is szárnyalták. Ráadásul Woo igazgató volt a plusz egy fő.

SeoYeon felkapta a lapot az asztalról, a szék háttámlája a betonon csattant, ahogy idegességében felemelkedett róla. Haragosan és csalódottan nézte az iskolaigazgató arcát. Alig akarta elhinni, amit Woo igazgató tett. Most már inkább kívánta azt, hogy csapták volna ki, minthogy engedélyezze ezt a fogadást. Letette a papírt az asztalra, majd senkivel és semmivel nem törődve elrohant. De nem a kollégiumába. Még az Akadémia területét is el kívánta hagyni. Egy másodpercet sem volt hajlandó tovább azok között a falak között tölteni. Azok között az emberek között.

A fiúk elégedetten zenélgettek tovább a jelenetet látva, bár JongHyun ujjai olykor meglehetősen rosszul fogták le a húrokat, és hamisan szólaltatta meg basszusgitárját. TaeMin is gyorsított néha az ütemen, és tévesztette el a ritmust, ahogyan KiBum hangja is megremegett egy-egy kitartott elemnél. Örülniük kellett volna, de mégsem volt annyira felhőtlen az a boldogság, mint ahogy azt várták. De ők nyerték a fogadást, és kaptak három hónapra három cselédet.

A másik két lány is felkelt a székéről, és ők is végignéztek az igazgató alakján. Csalódottan távoztak az asztaltól, és a kollégiumukba mentek. Meg sem álltak a szoba ajtajáig, reménykedtek, hogy a legidősebb lány a biztonságot adó falak között lesz, de nem így történt. SeoYeon nem volt sehol. Hívták telefonon, de nem vette fel a mobilját, sőt, a második próbálkozás után kikapcsolta a készüléket.

MinRee rémülten nézett HaEunre, egyikük se tudta, hogy most mi tévők legyenek. SeoYeon soha nem csinált még ilyet, és azt se tudták, hogy merre keressék barátnőjüket. Végül HaEun kapta a kezébe a mobilját, és tárcsázott.

- Mark?! Namy vagyok! JinYoung veled van?

- Most ment el. Miért?

- Nem tudod, hogy hova?

- Nem. De mondjad már, Namy, hogy mi van!

- A fogadás.

- Igen?

- Elbuktuk, és SeoYeon eltűnt!

- MIVA~~N?!

- Hiába üvöltesz, akkor is ez van!

- Mi az, hogy eltűnt?!

- Elment! Felállt az asztaltól, és elment! Azt hittük, hogy itt lesz a szobánkban, de nincs sehol.

- Junior tud a fogadás eredményéről?

- Nem tudom. Szerintem még nem. Miért?

- Mert ha tudja, akkor lehet, hogy elment a nővére után.

- Gondolod, hogy tudja, merre lehet?

- Az öccse lenne, vagy mi? Tudnia kell!

- Te se tudod mindig, hogy Jackson merre kóvályog, pedig a te pasid.

- Na, hagyd abba! Mindjárt rácsörgök Juniorra, lehet, hogy tudja hova ment ez az eszement nőszemély.

- Szólj vissza, hogy tudjunk róla mi is!

- Hívlak, amint kiderítettem valamit!

- Oké! Kösz!

Ezzel megszakadt a vonal, majd HaEun a farzsebébe csúsztatta az apró készüléket, és halkan felsóhajtott. MinRee közelebb ballagott hozzá, majd homlokát a vállára hajtotta, és csendben szusszantott ő is egyet. Pár pillanattal később HaEun átkarolta az idősebb derekát, és magához ölelte.

* * *

SeoYeon futva szelte az utcákat, igyekezett mindenkit kikerülni sietségében, de volt, hogy félre is lökött egy-egy járókelőt menekülésében. Nem akart hátra nézni. Nem akart megállni. Csak futott előre, amerre a lába vitte. Csak egyetlen egy hely volt, ahol megnyugvásra tudott találni idegességében. Egy kis keresztutcához érve lefékezte szapora lépteit, és kifújta magát. Gyorsan körbenézett, majd befordult az utcasarkon, és lassan elsétált egy hangszerboltig.

Pislákoló fény szűrődött ki az egyetlen kirakaton át, SeoYeon ajkai halvány görbületre váltottak. Megnyugodott. Óvatosan lenyomta a kilincset, majd benyitott az üzletbe. Az ajtó fölé erősített apró csengettyű jelezte az eladónak, hogy vendég érkezett. Elősietett a hátsó helyiségből, és a pult mögé állt. SeoYeon továbbra is mosolyogva ballagott el a pultig, majd illedelmesen meghajolt.

- Jó napot kívánok, Choi tanár úr!

- Szervusz, SeoYeon-ah! – biccentett egy aprót. – Mi járatban vagy?

- Ne haragudjon, hogy így betörtem, csak egy picit~

- Zaklatott vagy. Látom – elmosolyodott. – Gyere csak nyugodtan. Valaki már hiányol egy ideje.

SeoYeon megkönnyebbülten felsóhajtott. Finoman meghajolt Choi tanár úr előtt, majd követte őt az üzlet hátsó szegletébe, ahol egy öreg és kissé megkopott zongora állt. Bár csak kívül volt viseltes a billentyűs hangszer, még mindig éppen olyan varázslatosan szólaltak meg belőle a dallamok, mintha csak most hozták volna a műhelyből, és először kellene megszólaltatni a behangolás után.

- Parancsolj, SeoYeon! – Choi tanár úr felhajtotta a billentyűket takaró fedelet, és végigvezette a tenyerét a burkolaton.

- Köszönöm, Choi tanár úr! – SeoYeon mélyen meghajolt, majd leült a hangszerhez.

- Addig maradhatsz, amíg szeretnél. Már hiányzott úgyis a játékod.

- Köszönöm szépen, Choi tanár úr!

Az üzletvezető finoman vállon paskolta a lányt, majd visszaballagott a pulthoz. SeoYeon mosolyogva kifújta a levegőjét, rossz szokásának eleget téve kiropogtatta az ujjperceit és a nyakát, aztán lágyan a fekete-fehér billentyűkre simította az ujjait. Lehunyta a szemeit, és az első dallamot, ami az eszébe jutott, játszani kezdte. Lassú és lágy dallam, mintha csak a patak folyna végig a medrében egy csendes reggelen, aztán gyorsított az ütemen, viharos eső kopogna az ablakon, és orkán erejű szél tombolna, majd ismét elcsendesült a játék, és a korábbi lágy dallamok csendültek fel újfent. A kispatak lassan szelte ketté a medrét, és ért véget az útja a hatalmas tengerben, szabaddá válva.

Egy kisebb iskolatáska és egy gördeszka pottyant SeoYeon mellett, a játék utolsó feléhez érve, aztán két nagyobb méretű tenyér siklott a lány vállaira, és finoman megszorították a testét. SeoYeon kinyitotta a szemeit, és még szélesebb mosollyal az arcán ütötte tovább a billentyűket, melyek megnyugvást hoztak a lány számára.

- Mi zaklatott fel ilyen nagyon, Noona? – szólalt meg a tenyér tulajdonosa.

- Csak egy iskolai ügy. Mi újság van feléd, Picúr? – pillantott fel a hangszerről, miközben még mindig a lágy dallamot ütötte a billentyűkön.

- Nem vagyok Picúr, és nincs semmi. Most végeztem a suliban.

- Hogy’ megy? Készülsz a vizsgára?

- Ja. De azért szeretnék pihenni is végre.

- A tánc nem az a sport, ahol túl sok időd van pihenni. Mikor lesz verseny?

- Jövő héten.

- Édesapád elmegy most is?

- Ahogy mindegyikre eljön velem. Hiába nem lettem zenebolond, akkor is támogat a táncban.

- Valamilyen szinten te is zenebolond vagy – mindketten szélesen elvigyorodtak az igazságot hallva.

Újra megszólalt az üzletben az ajtócsengő, majd a pultos a zongorához vezette az érkezett látogatót. SeoYeon mosolyogva megrázta a fejét, majd hol a felette álló magas fiúra nézett, hol pedig az öccsére pillantott.

- A lányok küldtek, mi? – kérdezte felfelé ívelő görbülettel az ajkain.

- Momentán nem. Mark hívott fel, hogy Namy nem tud elérni téged.

- Kikapcsoltam a mobilomat.

- Miért? Nem szokásod.

- De most szokom!

- Minden rendben, JinYoung Hyung?

- Ne is foglalkozz vele, Picúr, az öcsém szokás szerint túlaggódja magát.

- Már bocs, Noona, de a fogadás bukásakor te hagytál ott csapot-papot, és jöttél el a suliból. Szerinted nem kellene aggódnom?

- Fogadás? – pislogott nagyokat a magasabb fiú.

- Az. Egy idióta fogadás, amit a nővéremék elbuktak. De persze az én cuki nővérkém ahelyett, hogy hozzám jönne, iderohan a város másik végébe, hogy kizongorázza magát.

- Befejezted? – SeoYeon ingerültebb dallamba kezdett.

- Nem! Miért jöttél el? Miért nem hozzám jöttél?

- Elég.

- Noona?! Miért~

- Elég! Azt mondtam, hogy elég! – SeoYeon abbahagyta a játékot, és felkelt a hangszertől.

- Beszélj vele te, JunHong! Talán te szót értesz vele!

Ezzel JinYoung sarkon fordult, és magára hagyta a nővérét a zenetanár fiával. JunHong tanácstalanul nézett az elrobogó testvér után, SeoYeon inkább már haragosan pillázott ugyanarra. Végül mindketten egymásra néztek. SeoYeon csalódottan felsóhajtott, JunHong pedig mosolyogva a fejét rázta.

- Na, mesélsz végre, Noona? – lekuporodott a kétszemélyes padra, és magával húzta a lányt is.

- Hallottad, nem? Nincs, mit meséljek – megrántotta a vállát.

- Milyen fogadásról beszélt Hyung?

- Semmi lényeges.

- Noona. Ha Hyung így kiborult miatta, akkor az lényeges lehet.

- Nem a fogadás miatt borult ki, hanem amiatt, hogy eljöttem.

- Akkor viszont te borultál ki a fogadás miatt, és az főleg lényeges. Na? Beszélsz? – könyökeivel megtámaszkodott a combjain, majd állát az összekulcsolt ujjaira tette.

- Elbuktunk egy fogadást Woo igazgató miatt, és ez egy kicsit kikészített.

- Mi köze ehhez az igazgatónak?

- Az a lényeg, hogy van egy banda a suliban, akik kicsit túlságosan elszálltak maguktól. Szó szót követett, végül egy fogadás lett a vége, aminek az volt a tétje, hogy a vesztes fél három hónapra a cselédje lesz a nyertesnek.

- Gondolom, a banda az egyik fél, és te vagy a másik.

- Meg Minnie és Namy.

- Pff. Ők hogy’ viselik?

- Nem tudom. Fogalmam sincs, mert, ahogy összegyűlt a százharminc plusz egy név, én eljöttem, és otthagytam mindenkit.

- Ennyire elviselhetetlenek ezek a srácok? – kérdezte vigyorogva.

SeoYeon halkan felszusszantott, majd a kezdeti apró mosoly is visszatért ajkaira. JunHong túl régóta ismerte a lányt, hogy megvezethesse őt. Mindig mindent ki tudott szedni belőle, épp úgy, mint az öccse. A lány tudta, hogy most már nincs visszaút, mindenről be kell számolnia JunHongnak. Az elejétől a végéig, és azt is tudta, hogy JunHong az ismeretségükből adódva rá fog jönni SeoYeon tettére. Mindegyikre. Miért is állt ki valójában a banda mellett, és védte azokat, akiket látszólag nem szívlelt.

* * *

MinRee és HaEun ingerülten járkált a lakásban, folyton a telefonok kijelzőjét figyelve. Végül közel fél órás agybaj és három lábon kihordott szívinfarktus után megcsörrent HaEun telefonja. Habozás nélkül kapta fel az asztalról, és emelte is a füléhez a zajos készüléket.

- Na? Megvan?

- Igen. Junior most jött vissza nemrég.

- Hol van?

- Egy belvárosi hangszerboltban.

- HOL?!

- Oda megy mindig, amikor kiborul. Most is ott volt.

- Értem. Még mindig ott van? Nem jött vissza JinYounggal?

- Nem. A kölyök bevágta a durcát, hisztizett egy sort, és otthagyta.

- Ezhülye – morogta maga elé.

- Az. De a lényeg, hogy megvan ez a kis hóbortos lélek. Gondolom, ha teljesen lecsillapodott, akkor visszajön, és mindent megbeszélhettek.

- Remélem. Figyelj csak!

- Na? Mit akarsz még? Tudod, hogy foglalt vagyok, és nekem csak Jackson létezik.

- Te meg tudod, hogy átnyúlok a mobilon, és kitépem a nyelvedet, ha továbbra is ekkora baromságokat fogsz beszélni?!

- Na! Mondjad! Mit szeretnél?

- Kérdd el Juniortól a bolt címét, hogy ha legközelebb ilyet csinál Yeonnie, akkor tudjuk, hol keressük.

- Meglesz! Tehetek még valamit az ifjú hölgynek?

- Csá!

HaEun vigyorogva nyomta ki a telefont, majd kicsit megnyugodva visszaejtette azt az asztalra. MinRee rémülten nézett a barátnőjére, aki lassan beszámolt az információkról. Nem csillapodtak le teljesen, de valamennyire megnyugodtak. Legalább már azt tudták, hogy SeoYeon hol van, és valószínűleg hamarosan vissza is érkezik majd. A kellemes csevejt az ajtókopogtatás szakította félbe, ezúttal MinRee sietett ajtót nyitni.

- Hello, Öcsi, Te? – pillázott nagyokat a kint ácsorgót látva, majd két puszit nyomott az arcára.

- Hallottuk Hyunggal, hogy gáz van.

- De gyorsan terjednek a jó hírek. Gyere – a látogató háta mögé pillantott –, izé, gyertek be!

- Kösz’, Minnie!

A két látogató lassan beljebb araszolt, majd miután becsukták maguk mögött az ajtót, megölelték MinRee-t, és HaEunnal is hasonlóképp cselekedtek. Végül a két srác levágódott egymás mellé a kanapéra, és összefonták a karjaikat a mellkasaik előtt. A lányok kis ideig még pislogtak a vendégeikre, végül megunva a bámulást, ők is lekucorodtak melléjük.

- Milyen a szerelmes lét? – vigyorgott MinRee, ahogy a fiatalabbra pillantott.

- Öhm. Izé. – teljesen elvörösödött.

- Vigyázok Pici Danielre, nem kell aggódnod! – a térdére fogott.

- Igen, azt tudom, hogy jó kezekben van az unokaöcsém. De remélem, hogy minden rendben van veletek.

- A legnagyobb rendben – felelték tökéletes összhangban.

- Helyes.

- Rólatok ugyanez nem mondható el, igaz, Minnie? – pillantott rá az idősebb fiú.

A két lányból egy-egy mély lélegzetvétel szakadt fel a kérdést hallva. Megfogták egymás kezét, majd apránként beszámoltak részletesen a fogadásról, és felvilágosították a látogatóikat. A fiúk szótlanul hallgatták a mesét, hol bólogattak, hol a fejüket rázták. Végül mindkét lány egy nagy öleléssel gazdagodott, és ekkor nyomódott le a kilincs is, és érkezett haza a legidősebb lány. A kanapéhoz sétált, nagy levegőt vett. Felemelte a fejét, egy kicsit csalódott mosoly ült az ajkain. Hiába volt olyan magabiztos, Woo igazgató egy tollvonással elintézte a dolgokat. Vesztettek, és három hónapra három majom szolgálatába kell, álljanak...

JunHong

MinSoo & Niel