8. fejezet

Woo igazgató maga mellé engedte a karjait, halkan felsóhajtott, majd az ajtóhoz lépdelt, hogy beengedje a kint várakozót. A lányok továbbra is a szőnyeget mustrálták, csak SeoYeon vett némi bátorságot, hogy egy picit megemelje a fejét, és az ajtó irányába nézzen. Egyedül az érkező hangot tudta beazonosítani, a kezei ökölbe szorultak. Bármit, csak ezt ne. Inkább csapják ki. Elviseli, ha most derékba törik a tanulmánya, de ne kelljen egy percet se tovább az irodában töltenie.

- Menjetek a lányok mellé! – villámcsapásként durrogott a falakon belül Woo igazgató hangja.

- Igen, Woo igazgató! – szólaltak meg egyszerre.

Az iskola vezetője is visszasétált az asztalához, vett egy nagy levegőt, majd leült a székébe, és végignézett a hat diákon. Elégedetlenül megrázta a fejét, könyökeivel megtámaszkodott a szék karfájánál, szemei továbbra is szikrákat szórtak a tanítványai felé. Kavarogtak a fejében a gondolatok, nem tudta, hogy mivel kezdjen. Nem tudta, hogyan tegyen kivételt, hiszen hat kiemelkedő tanulója állt most előtte, akiket kár lenne elveszíteni egy ilyen ostobaság miatt.

- Kinek az ötlete volt ez a fogadás? – szólalt meg hosszas mélázás után, hangja ellenkezést nem tűrően csengett.

- Az én ötletem volt, Woo igazgató – JongHyun lépett előrébb, fejét lehajtva válaszolt a kérdésre.

- Miért? Miért volt szükség erre a fogadásra?

- Meggondolatlan voltam, Woo igazgató, és~

- Miattam! – lépett JongHyun mellé SeoYeon. – Miattam lett ez az egész fogadás.

- SeoYeon? Hogy’ érted ezt? Magyarázatot várok!

- Csak elegem lett ebből az egészből, Woo igazgató – felsóhajtott. – Nem bírtam már nézni tovább.

- SeoYeon?

- Tudom, felelőtlenség volt a részemről, és vállalom is a következményeket, de kérem, Woo igazgató, a többieket ne büntesse az én hibám miatt!

- A többieket? Úgy érted, hogy a lányokat?

- Nem, Woo igazgató. Nem csak a lányokról beszélek – egy pillanatra JongHyunra nézett, majd vissza az igazgatóra. – A bandának ehhez semmi köze. Ők mentek bele a dologba.

- Azt mondtad, hogy a banda volt az értelmi szerzője. Akkor mégsem így történt? – felkönyökölt az asztalára, mélyen SeoYeon szemébe nézett.

- Nem így történt – motyogta lehajtott fejjel.

- Akkor hogyan történt, Park kisasszony?

- Dühös voltam a csapatra, és nem jutott más az eszembe.

- Woo igazgató, kérem.

- Még egyelőre Park kisasszonnyal beszélgetek, JongHyun, ha lennél szíves.

- Igen.

- Miért épp a fogadás jutott az eszedbe? Nem lehetett volna egyszerűen megbeszélni a társaiddal a dolgot?

- De igen, Woo igazgató. Egyszerűbb lett volna, de hirtelen felindulásból cselekedtem.

- A többiek elmehetnek, SeoYeon, te még itt maradsz!

Woo igazgató felkelt az íróasztalától, és az ajtóhoz sétált, hogy finoman kiterelgesse a diákokat a helyiségből. A lányok könnyes szemekkel léptek ki, de a fiúk arcán is a mély döbbenet jelei mutatkoztak. Legfőképpen JongHyun vonásai voltak meglepettek. HaEun és MinRee homályos tekintettel, ám annál dühösebben meresztgették szemeiket a három fiúra. Magukban szitkozódások ezrei csendültek fel, de egyiknek sem adtak hangot, bármennyire is szerettek volna. Jobban aggódtak most SeoYeon miatt. Bár nem értették, hogy miért teszi azt, amit épp tesz. Miért vállalja a felelősséget mindenért.

Hosszú percekig ácsorogtak az iroda előtt, de SeoYeon továbbra se jött ki onnan. Meg akarták várni, de már a harmadik tanár parancsolta őket a szobáikba, így nem volt mit tenni. Ott kellett hagyniuk az idősebb lányt. A fogadás másik résztvevői is visszavonulót fújtak, és követték a lányok példáit.

* * *

Míg HaEun a konyhában támasztotta a parányi pultot, addig MinRee a kanapénak dőlt, és ott mélázott magában. Öt perccel később már mindketten fel-alá járkáltak a lakásban, és keresték a magyarázatot SeoYeon tettére.

- Szerinted miért csinálta? – kérdezte HaEun.

- Úgy nézek ki, mint aki tudja? Fogalmam sincs. Unnie-nak elment az esze.

- De ennyire?!

- Ennyire! Igen! Képes kiállni ezekért az idiótákért!

- Meg értünk is – felsóhajtott a fiatalabb.

- Oké, ez valahol érthető a részéről, mert mindig is ezt csinálta, de akkor sem értem, hogy a fiúkkal miért csinálta ezt.

- Lehet, hogy tényleg belezúgott a makiba, és azért csinálja az egészet?

- Gondolod? – MinRee HaEunre nézett, és ő is tanakodásba esett.

- Mi más lenne rá a magyarázat? Túlságosan kedveli őt, és nem akarja, hogy egy barom fogadás miatt elbukja az éveit.

- Nem. Helyette saját maga vállal mindent, és hagyja, hogy kicsapják! Tényleg bolond!

- Reméljük, hogy Woo igazgató okosabb annál, minthogy eltanácsolja Unnie-t, mert mindannyiunkat megvédett.

- Igen, reméljük, hogy Woo igazgató átlát rajta.

A két lány közelebb sétált egymáshoz, majd átkarolták a másik derekát. Bíztak a megérzéseikben, és a végsőkig reménykedtek. Bíztak az iskola vezetőjében. Nem sokkal később lenyomódott a kilincs, és SeoYeon toppant be kissé viseltes állapotban. Leginkább a lélektükre volt viseltes. Nem szólt semmit, csupán végigsimított mindkét lány karján, majd a szobájába ballagott.

Mindketten utána siettek, de már nem tudtak bemenni. SeoYeon bezárkózott a kicsiny helyiségbe. Közel egy teljes órát toporzékoltak az ajtó előtt, amikor végre fordult a kulcs a zárban, és a legidősebb előmerészkedett a rejtekéből. Kezében két bőröndöt szorongatva. A lányokból egyszerre törtek fel az eddig visszafojtott érzések.

- Unnie?! Mi történt?

- Mit mondott Woo igazgató?

- Unnie, ugye nem?!

- Ugye nem tanácsoltak el? Ugye nem vállaltál mindent? Ugye nem?! UNNIE!

- Az a lényeg, hogy ti maradtok – sóhajtotta mosolyogva, de könnyeivel küszködve.

- Unnie ezt nem teheted! – HaEun markolt a lány jobb felkarjára.

- Tényleg nem vagy észnél! – MinRee is megragadta a bal csuklóját, és rászorított.

- Mennem kell, mindjárt itt a taxi.

- Mégis hova? – kérdezte rémülten a fiatalabb, előbukkantak az első könnycseppek.

- Haza – motyogta.

- Haza? Miért? Miért nem mondtál el inkább mindent? Miért hazudtál, Unnie?! – MinRee-ből is könnyes hangok törtek fel.

- Nem tudom. Így láttam helyesnek.

- Helyesnek? Azt, hogy vállalod az idióták helyett is a következményeket? Mikor tudjuk jól, hogy JongHyun ötlete volt ez az egész baromság?! UNNIE!!!

SeoYeon felsóhajtott, a kofferjaira szorított. Szinte már egész testében remegett, ahogy megpróbálta leplezni a fájdalmait. Hol HaEunre nézett, hol pedig MinRee-re pillantott. Mosolyt erőltetett magára, de mindannyian tudták, hogy ez nem őszinte. Ez csak egy álca. Figyelmes kopogtatás szakította félbe a lányok keserves beszélgetését, majd egy gondolattal később nyílt is a térelválasztó.

- Noona?

- Itt vagyok – pillantott az ajtó felé, amikor meglátta az öccsét.

- Mit csináltál?

- Nem mondták el a srácok? – lepislogta a könnyeit.

- De igen. De én arra vagyok kíváncsi, hogy most mit csináltál? – kérdezte rémülten. – Miért csináltad ezt? Mi volt rá az okod?

- Majd egyszer megértitek. Tényleg mennem kell, mert elmegy a taxi.

- Unnie! – a két fiatalabb egyszerre szorított az idősebb karjaira, visszafordíthatatlanul potyogni kezdtek a könnyeik.

- Hiányozni fogtok! Majd találkozunk még valamikor. Remélem.

SeoYeon letette a bőröndjeit, és magához ölelte HaEunt. A derekára szorított, a fiatalabb szorosan átfonta a nyakát, és arcát a vállgödrébe temette. Halk zokogásban tört ki, teste finoman rázkódott. Néhány percig még ölelték egymást, majd a legidősebb lefejtette magáról a reszkető karokat, és MinRee-hez lépdelt. Őt is magához szorította egy kis időre, végül nehéz szívvel, de elengedték a másikat.

SeoYeon felkapta a csomagjait a földről, majd a háta mögé se nézve, kirobogott a szobából. JinYoung nővére után iparkodott, a másik két lány a döbbenetétől még alig bírt mozdulni. A szűk folyosón összegyűltek a diáktársak, és kérdő szemekkel nézték, ahogy SeoYeon a bőröndjeivel sétál kifelé; nyomában az öccsével. Összesúgtak a hátuk mögött, morogtak néhány kegyetlen szót is, de SeoYeon egyiket sem méltatta bármiféle reakcióra. Elengedte a füle mellett őket. Jobbnak látta csendben és büszkén kisétálni az iskola kapuján, mint teljesen megalázva.

Az udvarra lépve SeoYeon még megállt egy pillanatra, és visszanézett egykori otthonára. Felsóhajtott, és igyekezett lenyelni az összes könnyét, mielőtt még azok kibuggyanhattak volna, és megadta volna magát az érzéseinek. Újra megszorította a kofferjait, végül elfordult a bejárattól, aztán lelépett az utolsó lépcsőfokról. Hirtelen gyökerezett a földbe a lába, nagyot nyelt.

- Köszönöm, SeoYeon – termett előtte látszólag nem éppen kedvelt diáktársa.

- Nem kell – morogta az orra alatt. – Arrébb mennél? Tényleg itt hagy a taxi.

- Miért csináltad, ha nem kedvelsz? – finoman megfogta bal felkarját, és megszorította.

- Nem kell mindent tudnod. Elengednél? – a szorító ujjakra pillantott.

- Mégis jó lenne tudni az okát, hogy miért tesz ilyet az, aki valójában utál. Miért tetted?

- Nem mindegy most már? – megrántotta a vállát. – Engedj el, amíg szépen kérlek.

- PARK SEOYEON ÉS KIM JONGHYUN! JELENJENEK MEG WOO IGAZGATÓ IRODÁJÁBAN MOST! – recsegte az udvari hangosbemondó.

Egymásra néztek. JinYoung kivette a nővére kezeiből a csomagjait, és hátrébb lépett. JongHyun elengedte SeoYeon karját, és a kezére fogott. SeoYeon lendületből húzta ki a tenyerét a meleg kézfejből, de JongHyun utána kapott, és rászorított. SeoYeon morogva felsóhajtott, és hagyta, hogy JongHyun húzza maga után az igazgatói irodához. Az ajtóig JongHyun el sem engedte a lány kezét, ott is csak azért, mert ő nyitotta ki a térelválasztót, és engedte maga elé SeoYeont.

Mindketten megálltak az íróasztalnál, illedelmesen meghajoltak Woo igazgató előtt. Az igazgató picit megköszörülte a torkát, majd ismét az asztalra könyökölt. A két diák között járatta a tekintetét.

- Engedélyezem a fogadást! – szólalt meg kisvártatva, mire mindketten felkapták a fejüket.

- Woo igazgató? – motyogta SeoYeon.

- Két nap múlva. Meglátjuk, hogy kinek van igaza. Fogjátok fel büntetésként. Azt hiszem, hogy elég lesz elviselnetek egymást a hátralévő időben, és nincs szükség további szankciókra.

Woo igazgató szavait hallva a két tanuló egymásra nézett. Nem lehetett hirtelen eldönteni, hogy melyikük kire haragszik jobban. De talán SeoYeon Woo igazgatóra, amiért mégis belement, és engedélyt adott a fogadásra. Bár valahol örült is neki, hogy nem kell abbahagynia a tanulmányait. Valahol... mélyen. JongHyun vonásai viszont megkönnyebbültek voltak. Valahol... mélyen. Valahol mélyen örült neki, hogy SeoYeon kiállt mellette, ahogyan annak is, hogy mégsem kell távoznia a lánynak az Akadémiáról. Valahol... de mégis miért örültek mindketten? Hiszen ki nem állhatták egymást... vagy mégsem?