7. fejezet

A fogadást érvényesítették. SeoYeon biztos volt magában, csakúgy, mint JongHyun. Míg a lány eltántoríthatatlan volt álláspontjától, miszerint a fiúk nem tudnak összeszedni százharminc szavazatot; addig JongHyun szintén magabiztosan tudta, hogy nem csak meglesz az a szám, amit SeoYeon elvárt, de még túl is szárnyalják majd, így a szemeszter végéig biztosítva lesz a kényelme a lány által. HaEun és MinRee már nem volt annyira magabiztos, mint harmadik társuk, ellentétben a másik két fiúval. Tudták, hogy barátjuk meglehetősen jó alkut kötött, amit meg is nyernek. Ők csak nyerhetnek. Szolgákat. Három teljes hónapra.

A fogadás érvényesítése után a három lány sietve elhagyta az iskolai klubot, meg sem álltak a kollégiumi szobájukig. A két fiatalabb folytonosan nyüstölte a harmadikat, miszerint adjon magyarázatot a tettére, de SeoYeon hajthatatlan volt. Végül – mikor már biztos falakon belül voltak mindannyian – a lányokkal szembe fordult. A tekintete rémült volt, egész testében reszketett. Mintha csak egy őszi falevél lenne, akit egyetlen lágy szellő is képes elszakítani a faágtól.

- Unnie? – MinRee vonásai nyugodtak meg elsőként – Minden oké?

- ... – SeoYeon vízszintesen megrázta a fejét.

- Mi bajod? Eddig olyan magabiztos voltál – jegyezte meg HaEun, az ő vonásai is ellágyultak.

- ... – SeoYeon még mindig képtelen volt megszólalni.

- Mi lett veled, Unnie? Mondj már valamit! – MinRee a lány karjaira fogott, és megszorította őket.

- Én csak... csak... öhm... én...

- Ugye nem bizonytalanodtál el? – kérdezte rémülten MinRee.

- Nem a bizonytalanság – motyogott össze-vissza. – Csak. Annyira. Úgy. De olyan nagyon!

- MIT?! – kiáltották egyszerre a lányok.

- Hm? – pislogott maga elé, majd a lányokra.

- Mit olyan nagyon, Unnie? – pillázott HaEun.

- Olyan nagyon megcsapnám! Úgy képen töröltem volna! Úgy pofán nyomtam volna a vigyorával együtt! Olyan nagyon viszketett tőle a tenyerem! Olyan rohadtul idegesítően magabiztos! Olyan egy öntelt majom! Olyan! De én úgy megcsaptam volna! Aztán meg úgy – SeoYeon hirtelen elhallgatott, arca vörösleni kezdett.

- Aztán, mi? – értetlenkedett HaEun.

- Hah? – nyelt egy nagyot – Mi aztán mi? Mi van?

- Igen, Unnie! Mi is ezt kérdezzük!

- Öhm. Inkább feküdjünk le aludni, reggel korán kelünk – hátat fordított a lányoknak, és a szobája felé sietett.

Pechjére HaEun mindkettejüknél gyorsabb volt, ha futni kellett, vagy elébe kellett vágni valakinek. Most is így történt. SeoYeon alig lépett kettőt, már a legfiatalabb előtte volt, és elállta a parányi közlekedőt, hogy véletlenül se tudjon menekülni a vallatás elől. MinRee is HaEun mellé lépdelt, és összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt. Mindketten kérdőn méricskélték SeoYeon arcát, aki rémült nyusziként pislogott rájuk.

- Na? Beszélsz végre? – sürgette őt HaEun.

- Nincs mit mondanom. Tök feleslegesen álljátok el az utat.

- Mit akartál csinálni a makival, miután megcsapkodtad? – faggatózott MinRee.

- Semmit! – vágott vissza pironkodva. – Csak felpofozni, és leverni az egóját! Azt akartam! Semmi mást.

- Akkor most miért is vagy olyan, mint egy érett paradicsom?

- Semmiért!

- Na, Unnie! Mi jutott eszedbe?

- Semmi! – finoman arrébb lökdöste mindkét lányt, akik látszólag fel is adták a vallatást.

SeoYeon elvonult a szobájába, majd befeküdt az ágyába, megtámasztotta a karjaival a tarkóját, felsóhajtott. Megpróbált elaludni, de képtelen volt rá. Csak meredten bámulta a plafont. A másik két lány a nyugtató dallamokba menekült, ahogy ők is bebújtak a takaróik alá, hogy álomra hajtsák végre a fejüket.

* * *

A rögtönzött fogadásnak hamar híre ment a Woo Zeneakadémia diákjai között. A lányok épp csak kitették a lábukat az ajtón, azonnal megrohamozták őket a kollégiumi társaik. A legtöbben azért, hogy ők akarnak a helyeikbe lépni, és három teljes hónapon keresztül szolgálni az egész bandát. A maradék egy része természetesen nem bírta megállni, hogy ne fejtse ki erről alkotott véleményét, miszerint bolondok, hogy azt hiszik, a lányok megnyerhetik ezt a fogadást.

Minden reggel nehézkesen jutottak el az osztálytermükbe, de ezúttal még kevésbé haladtak, mint általában. Alig bírtak lépni a tolongók között, szinte már letépték róluk a ruháikat. Az udvarra kiérve némileg szabadabbnak érezhették magukat, kicsivel több terük volt, mint a szűk folyosón. De természetesen az ellenkező nem képviselői is megrohamozták a lányokat. De voltak néhányan köztük, akik inkább a megmentésükre siettek, mintsem letámadják vagy számon kérjék őket a fogadás miatt.

A három lány azonnal megkönnyebbült két ismerős arcot látva, tudták, hogy a két közeledő fiú a megmentésükre siet, nem pedig az ellenkezőjét akarják elérni. A vékonyabbik, sötétbarna hajú fiú SeoYeon csuklóját markolta meg, aki azonnal rászorított MinRee kezére; a picit izmosabb, szőke hajú pedig HaEun alkarjára kapott, és húzta maga után. HaEun pedig MinRee másik kezét fogta meg, végül öten húzták egymást a főépület felé, hogy biztonságba kerüljenek mindannyian.

- Ti mégis mi a fészkes fenét csináltatok? – teremtette le SeoYeont a vékonyabb srác.

- Na, majd még te fogsz engem számon kérni, öcskös! – SeoYeon összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt.

- Már bocs, Noona, de ha ilyen hülyeségeket alkotsz össze, akkor igenis számon kérhetlek, vili!

- Figyelj! Attól, hogy az öcsém az egyik legjobb haverod, még nem jelenti azt, hogy számon kérhetsz!

- Na, elég! Mindkettőtöknek! – a szőke hajú a fejét járatta a két civakodó között. – Honnan jött ez az elementáris baromság, hogy fogadtok velük?

- Unnie-t kérdezd! – mutatott HaEun SeoYeonra.

- Na? Akkor honnan jött? – pislogott nagyokat a legidősebb lányra.

- Nem bírtam már elviselni az önelégült majom fejét, és egyszerűen. Argh! – SeoYeon dühében ökölbe szorította mindkét kézfejét.

- Akkor miért nem hagytad ott a francba, vagy törted be az orrát, ha ennyire idegesít? – összefonta a mellkasa előtt a karjait.

- Jackson, ahelyett, hogy itt osztod az észt, inkább mondd el, hogy mit tudsz ezekről a tuskókról!

- Nagyon nyugodtak, mert szerintük máris megnyerték a fogadást – felelt a sötéthajú.

- Majd meglátjuk! – fakadt ki SeoYeon.

- Azért ez elég hülye tét volt, Noona! – meresztgette a szemeit a lányra.

- Azt tisztázzuk, Mark – szólalt meg HaEun –, hogy a tétet nem Unnie találta ki, hanem az a maki.

- Az most melyik? – pislogott Jackson.

- JongHyun – morogta SeoYeon. – Az ő ötlete volt ez az egész szarság, mert az ő véleménye szerint én teljes meggyőződéssel állítom azt, hogy őket korántsem a zenéjük miatt szeretik.

- Mert ez így is van! – vigyorgott Mark.

- Én is ezt mondom! – megkönnyebbült SeoYeon.

- Nem. Én azzal értek egyet, hogy tényleg ezt hangoztatod.

- Mi vagyok én?! Hangosbemondó??? – kerekedtek a legidősebb szemei.

- Amilyen nagy hévvel ezt állítod, még annak is elmennél – vigyorgott Jackson.

- Ez a tuskó annyira el van telve magától, mint ide Hongkong, de arra képtelen, hogy valami egyedit és felismerhetőt alkosson! Akkor miért is állítanám az ellenkezőjét?

Mindannyian SeoYeonra néztek. Volt igazság a szavaiban, ezt soha sem vitatták, és most is egyet értettek a legidősebb véleményével. Azonban mindannyian tartottak az egyezség kimenetelétől. Elvégre három hónapra összezárva lenni az ellenkező nem képviselőjével, és csak az ő kénye-kedvére tenni nap, mint nap, igencsak merész vállalkozás. Mindkét fél részéről. A lányok nagyokat fújtattak, a srácok felsóhajtottak.

Végül egyszerre léptek közelebb egymáshoz, és karolták át a másik testét, majd elsőként a két fiú bújt ki a lányok karjai közül. Jackson ismét összekulcsolta a karjait a mellkasa előtt, Mark pedig laza mozdulattal a vállára támaszkodott alkarjával. A két fiú összenézett, és elmosolyodott.

A lányok elengedték egymást, szusszantottak még egy utolsót, elsimították a nem létező ráncokat az egyenruhákon, és elindultak a folyosón, ami lassanként hemzsegni kezdett az iskolatársaktól. Mark megveregette Jackson vállát, bólintottak, aztán ők is utánuk siettek.

SeoYeon megragadta az osztályterem kilincsét, amikor recsegős hang érkezett az ajtó feletti hangosbemondóból.

- PARK SEOYEON, OH MINREE, NAM HAEUN! AZONNAL JELENJENEK MEG WOO IGAZGATÓ IRODÁJÁBAN!

- Csúcsszuper – morogta az orra alatt a legidősebb, és elengedte a kilincset.

- PARK SEOYEON, OH MINREE ÉS NAM HAEUN WOO IGAZGATÓ IRODÁJÁBA MOST! – ismételte erőteljesebben a hangosbemondóból érkező női hang.

- Sok sikert lányok! – Mark ölelte magához a három lányt elsőként.

- Csak keményen! – Jackson is megölelgette picit őket.

- Szorítsatok – sóhajtotta SeoYeon, majd elindult az igazgatói iroda felé.

- Szóljak az öcsédnek? – érdeklődött Mark.

- Lehet, hogy csomagolhatok, úgyhogy ja, szólhatnál JinYoungnak.

- Szólunk neki – bólintottak egyszerre.

A lányokból még egy utolsó mélyebb lélegzetvétel szakadt fel, majd egymás kezét szorítva indultak el az irodába, hogy feleljenek a tetteikért. Soha ezelőtt még nem hívták be őket, de volt néhány társuk, aki bizony állt már a szőnyeg szélén az igazgató előtt. Annak pedig soha nem volt jó vége, mert általában búcsút vettek attól a diáktól. A tolerancia csak nagyon halványan volt jelen az iskola falain belül. A fogadás pedig nem kimondottan egy Zeneakadémia falain belülre való dolog.

SeoYeon igyekezett a lehető legmagabiztosabb lenni, és erőt adni szobatársainak, miközben megpróbálta összeszedni az észérveit a fogadás tekintetében. Eleget bizonyítottak már mindhárman az iskolának, hogy tudja róluk azt az igazgató, nem ugranak bele felelőtlenül egy játékba. Legalábbis SeoYeon ezzel nyugtatta magát. Az irodához érve egymásra pillantottak, majd SeoYeon vette a bátorságot, és kopogtatta meg a falapot. Egy gondolattal később nyílt is a térelválasztó, és engedélyt kaptak a belépésre.

Libasorban felvonultak Woo igazgató íróasztala elé, még mindig a mellettük álló ujjait markolták. Woo igazgató ezúttal mellőzte a telefonbeszélgetéseket. A szék karfáján támaszkodott a könyökeivel, ujjait összekulcsolta, állát és ajkait morzsolgatta hüvelykujjaival és mutató ujjaival. Tekintete ellentmondást nem tűrően fénylett. Szigorú szemekkel vizslatta a lányok arcát.

- Hallgatlak benneteket – szólalt meg néhány perccel később higgadtan.

- Woo igazgató arról van szó, hogy - kezdett bele reszketve SeoYeon.

- Tudok a fogadásról. Ahogyan a tétről is hallottam.

- Woo igazgató, mielőtt még elhamarkodná - megremegett HaEun hangja.

- Kinek az ötlete volt pontosan ez a fogadás? – leengedte a karjait, de a könyökeivel továbbra is a karfán támaszkodott.

- A banda akart fogadni – felelt MinRee.

- Azon belül? Kitől származik? – SeoYeonra nézett, és tőle is várta az őszinte választ.

- Kim JongHyun – motyogta.

- Miért mentetek bele az egyezségbe? Tudjátok jól, hogy az iskolánk nem támogatja az efféle játékokat, akik pedig ezt a szabályt megszegik, kizárásban részesülnek, és el kell hagyniuk az Akadémiát.

- Igen, tudjuk, Woo igazgató, de a srácok annyira - hebegte a legidősebb.

- Ha nem tudtok együtt dolgozni velük, akkor nekem kell ezt jelentenetek! Azt hittem, hogy vagytok egymással annyira toleránsak, hogy elviselitek a másikat erre a három hónapra - egy pillanatra elgondolkodott, majd pár szusszanással később folytatta. - Nem tehetek kivételt.

- Kérem, Woo igazgató! – SeoYeon elengedte a másik két lány kezét, és előrébb lépett. – Ha mindenképpen ki akar csapni valakit, akkor engem válasszon! Vállalom a felelősséget és a következményeket is. Én voltam az egyik fogadó fél, ne a lányokat büntesse az én hibám miatt, kérem.

- Ők is ott voltak, megakadályozhatták volna.

- Meg is tették, de én ellenkeztem. Én akartam mindenképp fogadni!

- Hm. Tehát egyedül akarod vállalni mindenért a felelősséget, és elviseled a büntetést is? – SeoYeon bólintott.

Woo igazgató megemelkedett a székéből, és a lányok elé sétált, majd nekitámaszkodott az íróasztalnak, karjait összefonta a mellkasa előtt. Újra és újra végigvezette a tekintetét a lányokon. Kopogtattak...

JinYoung

Jackson

Mark