2. fejezet

A Woo Zenei Akadémiára kétféleképpen lehet bekerülni. Ösztöndíjjal vagy saját zsebből – apuci, anyuci révén – finanszírozva. Természetesen mivel egy elitnek mondható zeneiskoláról van szó, ezért az ösztöndíjas diákok vannak kevesebb arányban. Arról nem beszélve, hogy az ösztöndíjasok ezt a lényeges információt szeretik bizalmasan kezelni, mivel a tehetősebb – ám tehetségesebbnek nem nevezhető – diákok szeretnek visszaélni helyzeti előnyeikkel, és ugyanakkor szívesen éreztetik ezt ezekkel a diáktársaikkal.

Biztosan csak Woo YeJun iskolaigazgató tudja azt, hogy melyik diák nyert ösztöndíjat, és melyik tanítvány fejlődését finanszírozza a szülője. Számára nincs különbség ösztöndíjas és tehetős között. Ő csak diákokat lát mindegyikben. Egyetlen fontos dolgot tart szem előtt minden esetben, ez pedig a tehetség. Ha csak egyszer megvillantotta valamelyik diák is ezt a képességét, biztos út vezette a felvételhez. A lehetőséget minden tanítványnak megadta, a többi rajtuk múlott, hogy egyáltalán élnek-e az esélyeikkel.

A százötven tanuló közül mindösszesen húsz diák az, aki az ösztöndíjasok táborát erősíti. Elenyésző a számuk. Ez a húsz diák sem tudja a társáról, hogy hasonlóképp került az Akadémiára, ahogyan azt sem tudják, hogy pontosan mennyien vannak.

Az ösztöndíjasok közül sem mindenki olyan szerencsés, hogy fent tudja tartani saját magát vagy szülei tudnak bizonyos összeget utalni nekik költőpénz gyanánt. Ezek a tanulók az Akadémiától távol eső helyeken vállaltak munkát, hogy megoldják a hétköznapjaikat. Minél messzebb volt az iskolától, annál jobb. Annál kevesebb az esély a véletlen – és meglehetősen kínos – találkozásokra.

Az a bizonyos három lány szintén az ösztöndíjas tanulók közé tartozott, ráadásul azon kevesekhez, akik kénytelenek voltak dolgozni is az iskola mellett. Nem feltétlenül költőpénzt láttak a fizetésükben. Inkább vésztartaléknak szánták.

HaEun délutáni és hétvégi munkát vállalt egy kisállat-kereskedésben. MinRee egy könyvtárban dolgozott ugyanebben a beosztásban, SeoYeon pedig kisegítő volt egy étterem konyháján. Hármójuk közül SeoYeon volt az, aki a legkevésbé élvezte a munkáját, de kénytelen volt megcsinálni, hiszen ezen múlott a jövője. Ha nem tudja finanszírozni magának a taníttatását, akkor mehet vissza vidékre a szüleihez, ahol azonnal megházasítják, és élheti a jó családanya életét. Erre vágyott a legkevésbé.

MinRee szüleinek akart a leginkább bizonyítani. Egyedül is megállja a helyét a nagyvárosban, és nem szorul rá a segítségükre. Nem akarta a burokban tartott kislány életét élni örökké, így fogta magát, jelentkezett a zeneiskolába, és elvállalt minden munkát, ami szembe jött vele. A könyvtárosi állás mellett néha még alkalmi fotózásokat is vállal, ezzel is gyarapítva saját kasszáját.

HaEun minden pillanatot élvezett, amit a kisállat-kereskedésben töltött; azonnal ugrott, ha be kellett segítenie valamelyik kollégájának. Mivel az ösztöndíj fedezte a költségeit, és alkalomadtán szülei tudtak némi spórolt pénzt küldeni neki, így inkább élvezetből csinálta azt, amit csinált.

Ezért is értették meg egymást olyan jól már az első naptól fogva. Mindhárman ösztöndíjasok voltak, és mindhárman dolgoztak. A bizonyítás miatt. Az élvezet miatt. A jövő miatt. De a három lánynak fogalma sem volt arról, hogy nem ők az egyetlenek, akik az ösztöndíj mellett munkát vállaltak, ugyancsak hasonló indíttatásból.

Volt valaki, aki nem tartozott az ösztöndíjasok közé, ám a tanítás után minden nap egy kávézóban volt, és kiszolgálta a vendégeket; mindezt mosolyogva és szemrebbenés nélkül. Teljesen saját zsebből finanszírozta az iskoláztatását. Volt valaki, aki ugyan ösztöndíjas volt, és mellette szintén munkát vállalt. De korántsem pénzkeresés céljából. Azért dolgozott, hogy legalább akkor azt csinálja, amit élvez is az elejétől fogva egészen az utolsó pillanatig. Volt valaki, aki a tehetősebb tanulók élbolyát erősítette, de ezzel soha nem kérkedett. Sőt! Arra használta a saját költőpénzét, hogy egy-két társának alkalmanként vegyen legalább egy szendvicset a büfében, vagy épp meghívja egy kiadós ebédre őket.

A Woo Zenei Akadémián nem minden diák az, akinek látszik, vagy épp mutatja magát. Vannak, akik nagyon is különlegesnek számítanak minden szempontból, és nem csak a tehetségük az, ami kitűnik a többiek közül. Nem voltak sokan, de Woo igazgató mégis örült, hogy ez a néhány tanítvány az ő kezei közül kerül majd ki végül, és lépnek közelebb a sikerhez. Mert nagyon megérdemelték mindannyian. Alázat volt bennük.

* * *

MinRee-re soha nem volt jellemző, hogy túlságosan körmölt volna kottaolvasás órán. Ahogyan a másik két lány sem remekelt ezeken az órákon. Bámultak maguk elé vagy kifelé az ablakon. Esetleg a padjukon görgették a tollaikat, vagy a füzeteikbe firkáltak teljesen felesleges információkat. Vagy néhanapján más anyagból kapott esszéjüket dolgozták ki. De most mindhárman gyorsírókat megszégyenítően jegyzeteltek a füzeteikbe, amibe korábban egyetlen betűt sem véstek. Most mégis már legalább a harmadik oldalra firkálták az aznapi tananyagot, és még csak az óra felénél tartottak.

Inkább figyeltek egyébként imádott tanárukra, minthogy a mellettük ülő padtársukat kelljen szórakoztatniuk vagy egyáltalán beszédbe elegyedniük velük. A három padtárs megtámasztotta a fejét a tenyereiken, és meredten bámulta a táblát, amin csak krikszkrakszokat látott.

- Ne írj olyan olvashatatlanul, mert akkor nem tudom lemásolni a jegyzetedet – motyogta SeoYeon fülébe a padtársa, mire a lány felemelte a fejét a füzetről, és tekintetével máris megfojtotta egyetlen csepp vízben. – Nem áll jól, ha morcos vagy. Így nem fogsz kelleni egy pasinak sem – elvigyorodott, majd ismét a tábla felé fordult.

- Neked meg kilóg a zsebedből az újonnan beszerzett bugyi a kis rajongóidtól. Figyelhetnél egy kicsit jobban, ha már ilyen igényes gyerek vagy.

SeoYeon vett még egy nagy levegőt, majd erőn felül megpróbált figyelni tovább tanára szavaira, és pontosan lemásolni azt a kottát, amit a táblán látott.

HaEun is veszettül körmölt minden szót a papírlapra, és igyekezett nem a mellette fészkelődő társára figyelni, akinek egyre több bőrápoló termék és sminkhez hasonlító holmi került elő a táskájából.

- Te is adhatnál magadra egy kicsit, és akkor nem nézne mindenki srácnak – jegyezte meg önelégült vigyorral az ajkain, majd felkapta a szemkörnyék-ápoló krémét, és finom mozdulatokkal felkent magára egy borsónyi adagot.

- Lehetnél kevésbé sminkbuzi, és nem hinné rólad mindenki azt, hogy a másik csapatban vagy a fődíva! – vágott vissza gondolkodás nélkül, de oly’ módon, hogy még a tábláról sem vette le a szemeit.

MinRee két írásjegy között oldalra sandított, hogy szemügyre vegye a mellette ülőt, de szinte azonnal el is kapta róla a tekintetét. A padtárs meredten bámulta MinRee arcát, és mozdulatait.

- Mindig ilyen kedvesen bókolsz azoknak, akik levettek a lábadról? – vigyorgott.

- Még ennél kedvesebben is, bakayarou – morogta az orra alatt.

A három lány soha nem várta még ennyire az óra végét jelző csengetést. Azonban még hosszabbnak tűnt a hátralévő öt perc, mint eddig bármikor. Mintha minden másodperc feleződött volna, bár az is lehet, hogy még azok is osztódtak. Kibírhatatlan volt minden egyes kattanás az órán, csupán vánszorogtak a mutatók a műszeren. Magukban imádkoztak, hogy minél előbb véget érjen ez az óra, és legalább tíz perc erejéig fellélegezhessenek. Legalább egy picit megkönnyebbüljenek.

A csengőszóval megegyezően pattantak fel mindhárman, és szélvészként száguldottak ki a teremből. Woo igazgató irodája felé kanyarodtak, és reménykedtek, hogy megértő lesz velük. SeoYeon vette magához a bátorságot, és kopogtatott be figyelmesen az ajtón. Két sóhajjal később mozdult a kilincs, és nyílt ki a térelválasztó. A lányok illedelmesen meghajoltak a mosolygós titkárnő előtt, és beljebb somfordáltak a tágas irodába.

Az íróasztal előtt egymás mellé sorakoztak, lehajtott fejjel álltak Woo igazgató előtt, az ujjaikat lágyan összekulcsolták, és továbbra is magukban könyörögtek némi kegyelemért. Woo igazgató még elintézett egy gyors telefonbeszélgetést, majd aláírt még néhány dokumentumot, végül leült bőrfoteljébe, és alkarjaival megtámaszkodott a cseresznyeszín falapon. A lányokra pillantott.

- Miben lehetek a segítségetekre, kislányok?

- Woo igazgató – kezdett bele SeoYeon –, arról lenne szó, hogy szeretnénk~

- Az új társaitok miatt jöttetek? – a lányok bólintottak válaszul. – Akkor feleslegesen fáradtatok. A fiúk maradnak az osztályban.

- Nem lehetne, hogy akkor mi kérjük át magunkat másik csoportba? – kérdezte lehajtott fejjel SeoYeon.

- Nem lehet, Park kisasszony. Nem részesülnek a fiúk sem külön elbánásban, de a tanulmányaikhoz szükség volt erre a döntésre. Így is ketté lett bontva a csapat, ketten másik osztályba kerültek, mert nem volt öt férőhely egyik csoportban sem.

- Akkor lehetne, hogy padot váltanak? – emelte fel a fejét HaEun, majd a kérdés végén hajtotta is vissza, és tovább fürkészte cipőjének az orrát.

- Jól sejtem, hogy épp mellettetek találták meg a helyeiket? – elmosolyodott, minden világossá vált a számára.

- Igen, Woo igazgató! – felelték egyszerre.

- Akkor legyetek a segítségükre mindhárman, és mutassátok meg, hogy okkal vagytok az iskola kiemelkedő tanítványai!

- Woo igazgató? – pillantott fel a perzsaszőnyegről MinRee.

- MinRee, a zenei tudásod mellett te kimagaslóan jó vagy a külföldi nyelvekben; az anyanyelveden kívül még két másik nyelvet beszélsz folyékonyan, egyet pedig még mindig tanulsz, igaz? – MinRee bólintott. – Akkor használd arra a tudásodat, hogy ezek közül választasz egyet, amit megtanítasz – a papírjára pillantott, majd vissza a középső lányra – TaeMinnek, és együtt használjátok fel a kultúrák zeneiségét.

- Igen, Woo igazgató – morogta válaszul.

- HaEun? – felemelte a fejét. – Te remekelsz a dalszövegírásban és a húros hangszereket sem veted meg, egy-kettőt mesterien művelsz is, így van? – A kérdezett bátortalanul biccentett. – Akkor ezt a tudásodat használd arra, hogy megtanítod KiBumnak, hogyan is kell jól dalszöveget írni egy meglévő gitárszólóra.

- Igen, Woo igazgató – mormolta az orra alatt.

- SeoYeon – a harmadik lány reszketve pillantott fel az igazgatóra, kizárt dolgoknak tartotta, hogy képes lenne együtt dolgozni a padtársával. – A zenei érzéked vetekszik a diákok többségével, a legjobbak egytől egyig a te kezeid közül kerülnek ki. Ugyanúgy tudsz szimfonikus hangszerekre zenét szerezni, mintha csak tradicionális hangszerekre kellene azokat megalkotnod. Arról nem beszélve, hogy mindegyikben van valami jellegzetes, amiről ordít, hogy a te munkád gyümölcse – SeoYeon biccent egy parányit. – Tanítsd meg JongHyunnak, hogyan legyen egyedi a hangszerelése, és keressétek meg az ő aláírását, ami a zeneiséget illeti. Mutasd meg, hogyan kell felismerhető zenét szerezni.

- Értettem, Woo igazgató – sóhajtotta.

A három lány abban a reményben lépett be az iskolaigazgató irodájába, hogy megszabadulnak a nem kívánatos padtársaktól, de helyette úgy érezték, hogy egy-egy koloncot kaptak a nyakukba. Meghajoltak Woo igazgató döntése előtt, majd ujjaikat szorítva vonultak ki a helyiségből.

Woo igazgató elégedetten hátra dőlt a székében, ahogy az utolsó lány is kilépett az irodájából, majd ugyanazzal az elégedettséggel fel is sóhajtott. Megtámasztotta a karjait a tarkóján, majd az előtte lévő dossziékra pillantott. Egymás mellett sorakoztak fel a dokumentumok, pontosan azokkal a párosításokkal, ahogyan a lányokat kérte az együttműködésre. Elvette a kezét a tarkójáról, majd felemelt két vaskos anyagot, és a fotókkal felfelé lévő oldalával maga elé tartotta őket. A másik két irattömkeleggel is így cselekedett, egyre elégedettebb lett. Visszatette a dokumentumokat az asztalára, és türelmesen kivárta, mit hoz majd az elkövetkező idő.

A lányok megálltak az igazgatói iroda ajtaja előtt. A hátuk közepére nem kívánták a fiúkat, nemhogy együtt dolgozzanak velük. Bármit, csak azt ne! De még a bármi is túl sok lehetőséget hagyott. Túl sok volt a nyitott kiskapu, mégis úgy érezték, mintha egy parányi ketrecbe zárták volna őket, és nem volt belőle kiút. Ismét megszólalt a csengő, ami az újabb tanóra kezdetét jelentette. Ami kapcsolatban volt azzal, hogy nekik vissza kell menniük a termükbe, le kell ülniük a padjaikba, és jópofát kell vágniuk utált társaikhoz. A kényszermunka soha nem hozhat elvárt termést. Csupán azt nem tudták, hogyan lesznek képesek együtt dolgozni három önelégült és beképzelt majommal. Mibe fog ez nekik kerülni? Minimum egy idegösszeomlásba.