A Woo Zeneiskola kiemelkedett a tehetséges
tanulókban, akiknek esélyt is adtak rá, hogy még diákként megmutassák
iskolatársaiknak, mi rejlik bennük. Az évek során nem egy iskolai banda jött
létre a szürke falakon belül, és lett közkedvelt a tanárok és a diákok köreiben.
Minden évben, minden szakon alakult legalább egy ilyen banda, bár az utolsó
szemeszter végével mind feloszlott, és elsodorta tagjait egymástól az élet. De
most mindenki úgy gondolta, hogy az idei banda nem fog ugyanarra a sorsra
jutni, mint az elődei. Ahhoz túl jók. Ahhoz túl sokan szeretik őket. A jövő a
kezükben van. Mindenki így gondolta. Majdnem mindenki.
Volt három lány az iskolában, akik nem
osztották ezt a véleményt. Szerintük nem szorult több tehetség ebbe a bandába,
mint a korábbiakba. Csak mutatósak. Nagyon mutatósak, ezért rajonganak értük
annyian. Természetesen a lányok hangot is adtak véleményüknek, ugyan mindezt
jelzésértékűen tették meg az esetek túlnyomó részében.
Egyetlen buliban sem voltak jelen, ahol az
emlegetett banda fellépett; nem mentek el a kollégiumi klubba sem, hogy ott is
megnézzék őket. Nem dobálták fel a fehérneműiket a színpadra egy-egy produkció
alatt, nem dugdosták a telefonszámaikat a tagok zsebeibe. Kerülték őket, ahogy
csak tudták és képesek voltak rá. Kivéve olyankor, amikor a két kollégium között
lévő udvaron kellett átverekedniük magukat, hogy eljussanak az akadémia
főépületébe. Az felért egy háborúval. No, nem fegyverekkel vívták ezeket a
csatákat. Szópárbajok és lökdösődések közepette érték el minden alkalommal a
céljaikat.
Alig voltak néhányan a tanulók közül, akik a
lányokhoz hasonlóan vélekedtek az ajnározott és szerintük tehetségesnek éppen
nem nevezhető fiúkról. Csupán néhányan. Elenyésző számban.
Mindösszesen százötven diákot tudhatott magának
a Woo Zeneakadémia, köztük hetvenöt női tanulóval. Hetvenkét női diák rajongva
imádta a bandát, és mindannyian azért versengtek, hogy legalább egyikük egy
napra a barátnője legyen valamelyik tagnak. Lehetőleg annak, akiért a legjobban
odavan. A hetvenöt női tanulóból három volt az, aki a háta közepére nem kívánta
a srácok társaságát, de még a látványuktól is undorodtak olykor. Túlontúl.
Túlontúl tökéletesek. Túlontúl sokat képzelnek magukról. Túlontúl imádják őket.
De a legjobban mégis az bosszantotta ezt a
három lányt, hogy míg ők keményen megküzdöttek minden nap, hogy az iskola
tanulói lehessenek, addig a bandatagok csupán presztízskérdést láttak benne.
Pénzért bármit meg lehet venni. Könnyen bejutottak, könnyen bent maradtak, és
könnyen levizsgáznak. Hiszen megoldott az előmenetelük, biztosítva van a
jövőjük. Nos, a lányok egyenesen ki nem állhatták ezeket a fiúkat.
* * *
- MINREE~~~!
- Gyere már!
- Mindjárt!
- Nem mindjárt! MOST! Basszus, megint miattad
fogunk elkésni!
- Ne tollászkodj már annyit, a kutyát nem
érdekli, hogy’ áll a hajad!
- Hehe! Nagyon viccesek vagytok! Nem nektek
nőtt egy rohadt nagy pattanás a homlokotok közepére!
- Hagyd már! Nem is értem, mi bajod van vele?! Olyan,
mintha egy indiai lennél.
- Na, mész a sunyiba, SeoYeon!
- Ne a sunyiba menjünk, hanem abba a rohadt
terembe! Még oda is kell érnünk! Ráadásul át kell jutnunk még a két kolesz
között is. Induljunk már meg!
- Jó-jó! Megyünk.
- De mit csináljak ezzel?! – mutogatott a
homloka közepére.
- Fésüld a homlokodra a hajad, aztán húzzunk!
Ajtó csapódott ki, majd ajtó csapódott be, és
máris üres volt a tágasnak éppenséggel nem nevezhető szoba, de annyira parányi
sem volt. Éppen akkora, hogy három lány kényelmesen berendezkedjen a
mindennapjaira. Egy kis konyhaféle, egy még kisebb nappaliszerű, egyetlen fürdő
és három különálló háló. Épp elég.
A három lány végigrongyolt a szűk folyosón,
egymás kezét fogták, hogy a közeledő tömegben el ne veszítsék egymást, majd az
udvarra kilépve még erősebben markoltak rá a másik ujjára. Hirtelen gyűlt
köréjük egy kisebb hadsereg, bár nem kimondottan ők voltak a látványosság.
Ahogyan egyik alkalommal sem.
Hiába nem örültek neki, a két kollégium
főbejárata ugyanarról nyílt, ugyanarra az udvarra. Akarva akaratlanul
belebotlottak azokba, akikbe nem akartak. Nem tehettek semmit. El kellett
viselniük. A sikolyokat és az ömlengéseket, ahogyan a feléjük érkező
szitkozódásokat is.
- ÚRISTEN!!! OTT JÖNNEK!!!
- AAA!!! MILYEN HELYESEK!
- Aaa!! Annyira tökéletes a haja!!!
- Istenem, de édesen mosolyog!
- Ahh!!! Kérlek, vigyél magaddal!!! Kérlek!!!
- Csak érints meg, kérlek! Vagy csak nézz rám,
kérlek! Ahh!!!
- Nah, megjöttek az utálkozók.
- Tch. Csak irigyek, mert értük nem rajong
senki.
- Ugyan! Ki rajonghatna értük, csak nézz rájuk!
- Ahh! Annyira tökéletes mind!!!
A három lány összenézett, szorítottak az
ujjaikon egyet, majd megpróbáltak arrébb evickélni a nyüzsgölődők között, hogy
mielőbb bent legyenek a főépületben. Már-már egymást húzták a másik után, hogy
szabadulhassanak.
Közel tizenkét percnyi nyomakodás után sikerrel
jártak, és elértek az iskola főépületéhez, bejutottak az ajtón. Megforgatták a
szemeiket, fújtattak egy nagyot, majd miután megigazították a ruháikat, célba
vették a termüket. Mosolyogva ballagtak a falak között, rajtuk kívül túl sok
tanuló nem járkált még a folyosón, mindenki az udvaron tömörült.
Elsétáltak a termükhöz, majd a hátsó padokat
vették célba, és egymás mögé ültek. Kényelmesen elhelyezkedtek a padokon,
szusszantottak egy nagyot, és megvárták, hogy megszólaljon a tanítás kezdetét
jelző csengőszó. Még volt néhány percük, amit egymás között tölthettek el.
- Hé, SeoYeon!
- Ah? Mi van, Namy?
- Sikerült összehozni a randit azzal a netes
sráccal?
- Pff. Felejtős – megrántotta a vállát.
- Miért? Mi volt a gáz vele?
- Soha nem velük van a gáz.
- Mertmiértmivan? – csatlakozott a
beszélgetéshez MinRee is.
- Amikor megírtam neki, hogy ide járok suliba,
nyomott egy hátraarcot, elköszönt, és azóta betűjét nem láttam a gyereknek.
- Milyen kis udvarias csávó – morogta az orra
alatt HaEun.
- Az.
- Úgy látszik, hogy ez a mi sorsunk –
mosolyogta maga elé MinRee.
- Milyen sorsról magyarázol, Minnie?
- Ja. Háthogy izé. Vagy ebből a suliból
keresünk pasit magunknak vagy pasi nélkül maradunk. Vaaagy?
- Nahagyjálbékén! – felnevetett SeoYeon, ahogy
barátnője hosszan végigsimított lapockái között, egészen a gerince aljáig.
- Miért? - nyújtotta el dallamosan az egyszavas kérdését. - Olyan cukik lennénk együtt,
Yeonnie! – duruzsolta a fülébe.
- Na! Fogd vissza magad, vagy odavetlek a kis
rajongóknak, azok meg széttépnek.
- Jó, befejeztem – morogta. – De mindig elrontod
a játékot.
- Bocs. Csak most pipa vagyok, na! Elegem van
az idióta hímneműekből!
- Na?!?! – pislogott HaEun.
- Aish! A suliban nincs egy értelmes se,
illetve van, de azok inkább a másik csapatban játszanak. Aki meg sulin kívül
akad, megtudja, hogy itt tanulok, és komolyan összefossa magát félelmében.
Miért van ez?
SeoYeon nagyokat pislogott barátnőire, majd
visszafoghatatlan nevetőgörcs lett úrrá rajta, ami egészen addig nem is
csillapodott, amíg el nem kezdtek befelé szállingózni a többiek a tanterembe.
Ismét egymásra néztek, sóhajtottak még egy nagyot, majd magukra erőltették
álmosolyaikat és higgadt vonásaikat.
A helyiség lassanként teljesen megtelt, minden
pad tele lett a tanulókkal. Egyedül a három lány ücsörgött magányosan a
padjaikban, megkönnyebbülve. Legalább kényelmesen terpeszkedhetnek az egész
kottaolvasás alatt, és ha szeretnének, akkor még nyugodtan aludhatnak is.
Vigyorogva fellélegeztek, és már beleélték magukat, hogy bizony ez egy csendes
tanítási nap lesz, ahol csak akkor kell feltétlenül figyelniük, amikor olyan
lényeges órájuk van, mint például hangszerismeret vagy dalszerzési ismeretek.
Azonban a felhőtlen mosoly egyszerre fagyott le
az arcukról nem sokkal a csengőszó után. A beszűrődő visításokból tudták, hogy sok
jóra nem számíthatnak. A vinnyogások erősödtek, ahogyan az erőteljes földre
érkezések zajai is ugyanarról biztosították a lányokat. Közelednek. A termük
felé. Már csak azt nem értette egyikük sem, hogy miért? Milyen okból?
Nyílt a hófehér falap, majd a következő
momentumban az iskolaigazgató nyomában lépett be három tag a bandából. Míg a
teremben lévők nagyja magukban sikoltozva és ujjongva fogadta a betoppanókat,
addig a három lánynak egyszerre fordult fel a gyomra, és kapta el őket némi
hányinger is.
- Jó reggelt mindenkinek!
- Jó reggelt, Woo igazgató! – köszöntek
egybehangzóan.
- Gyerekek! Bár utolsó szemeszter van, aminek
már egy része letelt, de a mai naptól kezdve három fővel bővül az osztályotok.
Kérlek, fogadjátok szeretettel régi-újdonsült társaitokat, bánjatok velük
kedvesen. Amiben pedig szükségük van, segítsetek nekik!
- Igen, Woo igazgató!
- Srácok, foglaljatok helyet, találtok még
szabad helyet a teremben!
- Igen, Woo igazgató! – illedelmesen meghajoltak.
- Jó tanulást mindenkinek! – ezzel távozott is
a teremből.
A diákok nagy része azonnal fészkelődni kezdett a teremben;
mindenki azért helyezkedett, hogy mellé üljenek a vendégek, képesek lettek
volna felállíttatni a padtársaikat pusztán azért, hogy melléjük üljenek. A fiúk
végignéztek a teremben ficánkolókon; a három lány legszívesebben sikítva
menekült volna kifelé a helyiségből, csak egyetlen percet ne kelljen velük
eltölteniük. Azért, hogy mindezt elkerüljék, inkább a mellettük lévő ablakokon
keresztül bámultak kifelé. Bármerre néztek inkább, csak ne kelljen az ajtó irányába
fordulniuk.
Tökéletesen egy időben koppant három táska a
három padon. Egy SeoYeon asztalán, egy MinRee asztalán, egy pedig HaEun padján.
Fel sem ocsúdhattak, amikor már mindannyiuk mellett helyet foglaltak a váratlan
vendégek.
- Arrébb csúsznál egy kicsit a táskáddal? Nem
férek el – szólalt meg elsőként a vöröses hajú, aki HaEun mellé telepedett.
- Vegyél vissza az arcodból, és máris több
helyed lesz! – morogta, majd levette a táskáját, és maga mellé dobta.
- Remélem, nem fogsz túl hangosan horkolni –
vigyorogta az orra alatt a szőkített koronával feszítő tag, aki SeoYeon mellé
kuporodott.
- Ne magadból indulj ki, te tuskó! – vetett egy
kósza pillantást a fiúra, majd ismét az üvegen bámult kifelé.
- Ugye beszéled a nyelvünket, ha esetleg
szükségem lenne a segítségedre? – mosolygott elégedetten a csapat egyetlen
hosszú hajú tagja, aki MinRee padját választotta helyéül.
- Damare rokudensai! – vetette oda félvállról,
majd megfogta a fülhallgatóját, és bedugta a füleibe.
A lányok
vettek egy nagy levegőt, és megpróbálták összeszedni minden erejüket, hogy
elviseljék a bandatagokat a nap hátralévő részében... és a maradék szemeszteri
időben.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése